2. rész: Zavaró gondolatok

Ahogy egyre távolabb értek az anyó kunyhójától, úgy Kagome is egyre nyugodtabb lett. Idegessége lassacskán elszállt, s immár vidáman ballagott társai nyomában.

Mindössze néhány napja hagyták maguk mögött a helyet, ahol Narakuval találkoztak. Ha arra az éjszakára gondolt, Kagoménak végigfutott a hátán a hideg. De ezzel nem volt egyedül – a többiek is igyekeztek minél kevesebbet gondolni a kunyhóban történtekre. A kísértet üzenete azonban nem hagyta őket másra koncentrálni.

Minél többet törték rajta a fejüket, annál jobban belezavarodtak. Annyi tényleg világos volt, hogy ha valaha is le akarják győzni Narakut, akkor szükségük van erre a Természet Úrnőjére, bármi is legyen az, s hogy északnyugaton találják meg. De ez volt minden, amijük volt. A többi, amit az anyó mondott... elég homályosan és vészjóslóan hangzott... ha elszabadul az ereje, lehet, hogy senki sem menekül előle...

Shippou se próbált ezekre a dolgokra gondolni, de bárhogy is küzdött ellene (például heccelte Inuyashát, vagy Kagomét faggatta mindenféléről), rajta is úrrá lett hamarosan a rosszkedv.

A társaság szokatlanul csendes volt. Az utóbbi néhány napban iszonyatos tempóban haladtak és rengeteg utat tettek meg; minden este úgy aludtak el, hogy hihetetlen fáradtságot éreztek a lábaikban. Mégis úgy érezték, nem jutottak közelebb a megoldáshoz. Reménytelennek és elérhetetlennek érezték a célt. Ezt Inuyasha ki is fejtette egyik délben, miközben pihenőt tartottak.

– De ha az anyó igazat mondott, ez az egyetlen esélyünk! – vetette ellen Miroku.

– Igen, de... Kagome! – nézett rá Inuyasha. – Nem mondott semmi konkrétat az anyó kísértete?

– Semmit – rázta meg a fejét a lány. – Északnyugaton megtaláljuk. Ennyi.

– Mennyire északnyugaton? – tette fel a költői kérdést Inuyasha, melyre egyikük sem tudta a választ.

Délután továbbindultak, s miután áthaladtak egy rizsföldön és egy kis erdőn, szürkületre egy faluba érkeztek. A faluban vadonatúj faházak voltak, de a föld még vöröslött a napokkal ezelőtti küzdelemre emlékeztetve mindenkit. Ahogyan Miroku vezetésével haladtak a falu fogadója felé, a falu mellett magasló dombon tisztán kivették a friss sírokat a lenyugvó Nap vörösen izzó fényében.

– Nagy harc lehetett itt – jegyezte meg Sango. – Szellemek harca. Csodálom, hogy ennyien túlélték.

– Igen. Még mindig belengi a környéket a legyőzött démon vérének szaga – tette hozzá Inuyasha.

Egy csoport gyerek mellett haladtak el, s egy kisfiú éppen mesélt valamit a többieknek, de mikor Inuyashára pillantott, a szava elakadt. De aztán gyorsan visszanézett társaira, s folytatta monológját.

Inuyasha ezt észrevette, de nem tulajdonított neki nagy figyelmet csak lenézően mordult egyet – tipikus emberi reakció volt egy szellemet így fogadni.

Miroku nem járt sikerrel – ugyanis a fogadó még nem épült fel.

– Úgy tűnik, megint a csillagok alatt éjszakázunk – sóhajtott fel. – Sajnálom.

– Nem a te hibád – jegyezte meg Sango.

A kisfiú, akit Inuyasha látott idefelé, most az egyik ház sarkából figyelte őket. A féldémon észrevette.

– Hé! Mit akarsz tőlünk?! – kiáltott rá.

A kisfiú megszeppenve húzódott vissza a ház mögé.

– Inuyasha! – pirított rá Kagome. – Ne beszélj így szegény fiúval!

– De hát...

– Most biztos megijedt! – folytatta Kagome. – Gratulálok, hogy mindig ilyen érzéketlen tudsz lenni!

– Micsoda?! – Inuyasha nem hitt a füleinek.

– Igen! – fejezte be Kagome, s hátat fordított a kutyaszellemnek.

A kisfiú nem szaladt el, mint hitték, hanem hallotta minden szavukat. Csak ezután távozott. Leszállt az éj, mire visszajött az idegenekhez.

Inuyasha ingerülten mordult fel, mikor a közelükbe ért, de nem szólt semmit. Nem vágyott megint Kagomével morális vitákba bocsátkozni. Ezért csak csendben figyelt és várt. A többiek is figyelték a kisfiút, aki óvatosan közeledett feléjük.

– Segíthetünk valamiben, kisfiú? – kérdezte barátságos mosollyal Kagome, mikor végre odaért hozzájuk.

– É-én gondolom, nem szívesen éjszakáztok idekint – mondta a fiú. – Hideg lesz nagyon... és... ha gondoljátok... anyukám és én szívesen látunk titeket.

– Nahát, ez nagyon aranyos tőletek! – mosolyodott el Kagome.

A többiek (legfőképp Inuyasha) igencsak meglepődtek, de negyedórán belül már mindannyian benn ültek a melegben. Miután elfogyasztották a vacsorájukat és megköszönték, Inuyasha szólalt meg először:

– Ez a ház nem olyan, mint a többi – jegyezte meg. – Azok csak most épültek.

– Igen – bólintott az asszony, miközben összeszedte vendégei tányérjait. – Néhány nappal ezelőtt két hatalmas démon támadt a falura.

Szavait mély csend követte.

– Elmosnád ezeket, fiam? – nézett a kisfiúra a nő.

– Persze, mama! – felelte a kérdezett, s elvette a tányérokat édesanyjától, majd kisietett velük a szobából.

– Hatalmas szörnyetegek voltak. Tüzet okádtak, mint a sárkányok és mindenkit eltapostak, akit csak értek – emlékezett vissza borzongva a napra a fiatalasszony.

– Hogy sikerült túlélnetek? – kérdezte Sango, részvéttel a hangjában.

– Szerencsénkre erre járt két, nagy hatalommal bíró személy – felelte az asszony. – Az egyik egy fiatal nő volt... a másik pedig egy szellem.

– A nő nem volt az? – kérdezte Inuyasha.

– Nem hiszem – rázta meg a fejét a ház asszonya. – Ugyanolyannak tűnt, mint bármelyikünk.

– Lehet, hogy ő az, akit keresünk – jegyezte meg Miroku. – Ezek szerint akkor tényleg egy nőt keresünk.

– Miroku... – sziszegte összeszorított fogakkal Sango.

– Mondd csak, a szellem hogy nézett ki? – faggatta tovább Kagome.

– Hosszú, ezüstös haja volt, és volt valami, ami szembetűnő volt az öltözetén... egy bunda volt a jobb vállára terítve.

– Valóban? – kérdezte meghökkenve Inuyasha. – Ez Sesshoumaru lesz.

– Láttad, merre mentek? – kérdezte Shippou.

A fiatalasszony bólintott.

– Együtt mentek el... északnak tartottak – felelte a nő.

– Együtt? – bukott ki önkéntelenül is a kérdést Inuyasha száján.

– Északnak? – kérdezett vissza Sango.

A nő bólintott.

– Ez csodálatos... a bátyámnál van az egyetlen, aki segíthet legyőzni nekünk Narakut – összegezte keserűen Inuyasha. – Ironikus...

– Hajnalban azonnal utánuk megyünk – ígérte Kagome.

*

– Ez a hely tényleg hemzseg a démonoktól... – jegyezte meg Saura, miközben kitért egy újabb csapás elől.

Öt démon vette körül őket. Sesshoumaru elküldte Rint Jyakennel, egy távolabbi szikla mögé, ő maga pedig a titokzatos halandóval az oldalán harcolt ellenfeleikkel. Saura ügyelt rá, hogy erejét csak akkor használja, mikor Sesshoumaru nem látja – ez kezdetben be is vált; csakhogy miután már csak egyetlen démon maradt talpon és Sesshoumaru elpusztította saját ellenfeleit, már a fiatal nőre és különleges erejére figyelhetett.

Saura belátta, használnia kell az erejét, ha le akarja győzni a démont. Így hát fel kellett fednie valódi erejét Sesshoumaru előtt is. Egy másodperccel sem húzta tovább a pillanatot, mint kellett volna. Ha villámot idézett volna meg, mint a faluban, az életveszélyes lett volna. Így inkább úgy döntött, beveti a lángokat.

A démon utolsó csapása elől elugrott, aztán egy hatalmas tűzgömböt hajított felé a kezeiből. A szörnynek még megijedni sem volt ideje: azonnal hamuvá égett.

„Ez a nő veszélyesebb, mint gondoltam. Jó lesz vigyázni vele...” gondolta Sesshoumaru nagyúr ezt látván. Természetesen a nagy Sesshoumaru nem ijedt meg egy halandótól, de ennek a nőnek félelmetes ereje van, ezt el kellett ismernie.

– Vége! – sóhajtott a nő. – Ötből öt! Nem rossz csapatot alkotunk, mi?

Sesshoumaru, aki egyáltalán nem kedvelte a fölösleges locsogást, csak mordult egyet. Majd még hozzátette:

– Te csak kettővel végeztél.

– Ez igaz – válaszolta a nő.

Egy sikoltást hozott feléjük a szél.

– Rin! – kapta a szikla felé a fejét Sesshoumaru.

Felugrott a levegőbe, s azonnal ott termett. Egy démon valahogy észrevétlenül maradt, s most a kislányt tartotta a markában.

– Engedd el és akkor gyorsan végzek veled – mondta jéghideg magabiztossággal Sesshoumaru.

A szellem csak gunyorosan nevetett. Hatalmas szörnyalakja messze kimagaslott a domb tetején, amin álltak. Felemelte a mancsát, hogy elkapja vele Sesshoumarut.

A kutyaszellem azonban kitért előle. Sokkal fürgébb volt nála. Ekkor egy árnyék suhant el mellette. Sesshoumaru azonnal rájött, hogy csak Saura lehet az. Ha ez a halandó veszélybe meri sodorni Rint, akkor...

De nem fejezhette be gondolatát, mert Saura már akcióba is lendült. Körbe-körbe futkározott a szörny lábainál – óvatosan, nehogy rátaposson a démon –, majd, mikor sikerült kellőképp felidegesítenie és összezavarnia a hatalmas szörnyeteget, felemelkedett a levegőbe.

Saura első terve nem vált be; ugyanis a futkározással remélte, hogy annyira felidegesíti a démont, hogy az elengedi Rint – de nem így lett. Így tehát egy másik taktikához kellett folyamodnia. Egy olyanhoz, ami veszélyesebb a kislány számára. De ez volt az egyetlen elképzelhető lehetőség Saura szerint.

Könnyedén lebegett a szörnnyel szemben, miközben koncentrált, s egy szívdobbanásnyi idővel később két karjával a föld felé mutatott, mire az megremegett. Ez a terve végre sikerrel járt. A szörny megijedt, hogy a talaj hirtelen megmozdult a lába alatt, s elengedte Rint. A kislány zuhanni kezdett a föld felé, de Saura egy apró kézmozdulattal felrepítette a levegőbe, ahol Rin lebegni kezdett. A kislány még félt, de élvezte, hogy repülhet.

Miközben Saura arra koncentrált, hogy Rin a levegőben maradjon és ne essen semmi baja, támadást indított a szörnyeteg ellen; gyorsan végzett vele, ugyanúgy, mint amikor először találkozott Sesshoumaruval: egy villámot idézett meg, egyenesen a démonra irányítva azt. A szörny holtan esett össze, a következő pillanatban pedig Rin már Saura karjaiban ért földet.

– Rin, jól vagy? – lépett oda hozzájuk Sesshoumaru.

A kislány még egy kicsit remegett, de őszintén bólintott Sesshoumaru kérdésére. A kutyaszellem ezután Saurához fordult:

– Ne merészeld még egyszer veszélybe sodorni Rint – jelentette ki jéghideg hangon.

– Ura voltam a helyzetnek – felelte dacosan Saura, valójában azonban ő maga is tudta, hogy ez mennyire csak egy hajszálon függött. De úgy döntött, jobban jár, ha ezt inkább nem vallja be Sesshoumarunak, aki (tudta-e vagy sem) nem hagyta, hogy arcára kiüljenek gondolatai.

– Akkor menjünk – rendelkezett a nagyúr.

– Ööö... mi lenne, ha egy kicsit megpihennék? – vetette fel Saura. – Elvégre én is három démonnal végeztem, mint te és ki vagyok fáradva, gondolom, te nem annyira, de azért...

– Nem akarok itt éjszakázni – válaszolta Sesshoumaru és elindult.

Saura magában szitkozódott. Mikor földet ért Rinnel, igyekezett vigyázni, hogy a kislánynak semmi baja se essen, azonban magával már kevésbé törődött. Rosszul esett és most iszonyatosan fájt a lába. De nem mutatta ki – a nevelése és a büszkesége nem engedte. Mikor azonban megpróbált lábra állni, be kellett látnia, hogy kénytelen-kelletlen el kell mondania, hogy nem tud továbbmenni.

– Sesshoumaru... – kezdte óvatosan.

A szellem már jó pár méterrel előrébb járt, s most megállt. Végtelen nagy türelme már fogytán volt. Nem elég, hogy ez a halandó kockáztatta Rin életét és olyan sokat beszél és mindig olyan mosolygós és csak halandó, most még hátráltatja is és értelmetlen kérdésekkel bombázza. Lassan megfordult, s útitársára nézett, elővéve egyik remekül bevált fenyegető tekintetét.

– A bokám... megsérült és nem tudok ráállni – bökte ki nagy nehezen Saura.

Sesshoumaru nem szólt. A halandót pedig feszélyezte a túlságosan nagy csend.

– És fél lábon ugrálva kicsit fárasztó lenne az út – tette még hozzá Saura.

Rin közelebb ment hozzá.

– Nem tudsz lebegni? – kérdezte.

Ha valaki más tette volna fel ezt a kérdést, Saura valószínűleg a puszta tekintetével hamuvá égette volna az illetőt, de Rint kedvelte és ezért ő ilyen szempontból szerencsés volt. Ezért Saura vett egy mély levegőt, ezzel újabb erőt gyűjtve, hogy ne sikítson fel az égető fájdalomtól, egyben elmagyarázza Rinnek, mi a helyzet.

– Tudod, a fájdalom miatt elég nehéz koncentrálnom bármire is – felelte a kislánynak. – Ha lebegnék is, valószínűleg nem tudnék eléggé összpontosítani rá és akkor...

– Leesnél? – egészítette ki Jyaken.

– Igen – válaszolta mogorva pillantásokat vetve a kis démonra Saura.

Sesshoumaru feltekintett az égre, s egy éles füttyszó hagyta el ajkait. Nem tellett sok időbe, mire megjelent Aun a csillagok előtt. Engedelmesen leszállt gazdája mellé. Sesshoumaru odalépett Saurához, aki némileg aggódva figyelte a szellemet. A démon felemelte és elvitte a nőt Aunhoz, ott pedig felsegítette a hátára.

– Most már indulhatunk – jelentette ki, azzal meg se fordulva, maga mögött hagyta a dombot, s vele együtt az utolsó szörny holttestét is.

A többiek követték, Saura pedig gondolataiba mélyedve utazott tovább Aun hátán. Sesshoumarut nem tudta hova tenni. Rengeteg démonnal és félvérrel találkozott már eddigi életében, így már volt tapasztalata a szellemlényeket illetően. De Sesshoumaru egyikre sem hasonlított igazán. Néha kegyetlennek tűnt, de amikor Rinről volt szó, képes lett volna bármit megtenni a kislányért – akár bevallotta, akár nem. Ez világos. De őt, Saurát csak egy halandónak tekinti, akinek vannak különleges erői, és azt már a faluban is egyértelműen az értésére adta Sesshoumaru, mennyire tartja az embereket. Hát, nem sokra. Mindig csendes és látszik rajta, hogy nagyhatalmú démon, de akkor meg miért segített neki az előbb. Amúgy is csak azt beszélték meg, együtt utaznak egy darabig, de ez nem jelent semmi kötöttséget egyikük számára sem. Talán így akarta meghálálni, amit Saura Rinért tett. De lehet, hogy mégse.

Saura zavartan követte Sesshoumarut – a legelső démont, akit nem tudott kiismerni. De egyszer biztosan sikerülni fog, mint mindegyiket...