„Gyáva féreg.” Sesshoumaru végig nézett a lányon. Nomaya várt, hogy most mi lesz.

A szellem megfordult és távozott.

Fellélegeztek.

-         Miért nem menekültél el?- kérdezte a fiú.

-         Nem is tudom…de minek hangsúlyoztad ki ennyire a nevemet, mintha valami elmebeteghez beszéltél volna az előbb.

-         Hát csak izé, tudod, mert, öhmm.- „mert nem szeretném, ha rájönne…”

-         Ahhm, itt meg mi történt?- kelt fel Senka.

-         Hát te aztán tudsz aludni!- vonta fel a szemöldökét Nomaya.

-         Mért, ha fáradt volt.- nyugtázta Keyoko.

Lassan összepakoltak. Nomaya bámult a messzeségbe.

„Vajon ki volt ez az idegen? Keyoko honnét ismeri?”- egyre több kérdés merült fel benne.

-         Induljunk tovább.

-         Jó…- a lány hirtelen térdre rogyott, újabb fájdalom hasított a fejébe és a sérülései is égtek. „Furcsa, hogy eddig nem éreztem ,hogy ennyire megsérültem volna.”

A fejét fogta, sikoltozást hallott, s keserűség fogta el a szívét. ”Mért csak én hallom ezeket?!”

-         Vissza…visz-sza kell men…nem a faluba!- nagy nehezen tudott csak levegőt venni.

„Minnél előbb vége lesz, annál jobb.” Nekiiramodott.

-         Ne menj!- de már nem hallotta Keyoko hangját.

Senka sajnálta a lányt, ezért utána szaladt.

Keyoko egyedül maradt.

A falu lángolt. Az emberek rémülten futottak amerre csak láttak.

-         Hát ez jó buli.- gonosz mosolyra húzta a száját Minoutsu.

-         Meghiszem azt!- nevetett Honoyu.- De mégjobban szórakoznánk, ha szereznénk pár asszonyt is.

-         Nem is tudom…

-         Mi az, neked nem kell?- lepődött meg.

-         Nincs hozzá kedvem.

-         Persze…- nézett rá rosszallóan Honoyu.

Minotsu rátalált egy kisebb csapatt gyerekre. Gondolta, eljátszik velük.

Már éppen belelendült volna, amikor…

-         VASROMBOLÓ LÉLEKRABLÓ!- az útját elvágta Inuyasha.

-         Hát ez honnan került elő?! Ez a szőr gombolyag?- idegeskedett.

-         HOGY MI?! MINEK NEVEZTÉL?!

-         És?

-         El a kezekkel a kölyköktől!

-         Mért mi lesz ha nem?- végighúzta a kardját az egyik gyerek nyakán. Lecseppent egy csepp vér.

-         Ezért most meghalsz!

-         Inuyasha! Ne tedd!- állt elé Kagome.

-         Inuyasha? Az a korcs? Keyoko említett valamit…- fintorgott Minotsu.

-         MI ÜTÖTT BELÉD?!- fordult Kagome felé- MINDENKIT MEGAKARNAK ÖLNI, EZ EGY KICSIT SEM KELT BENNED ROSSZ ÉRZÉST?!

-         Még többen megsérülhetnek, ha most harcolsz. Kérlek.- könyörgött a lány.

-         Ennyire béna lenne?- vakarta a fejét Honoyu.

-         ÉN BÉNA?! TE CSAK MARADJ CSÖNDBEN!!! Igaz azt sem tudom ki vagy…

-         Inuyasha, ha nincs nálad a Tessaiga, könnyedén átváltozhatsz, és lehet…- mondta Miroku

-         Hogy soha nem leszel a régi.- fejezte be Kagome.

-         Őket csak bízd ránk.- vette elő a csontbumerángot Sango.

Inuyasha elgondolkodott. „Akkor most mit tegyek?”

-         Mi az? Csak nem félsz?- Minotsu.

-         MICSODA?! ÉN FÉLNI?! NE NEVETTESS! Megöllek!

-         Csak rajta!- ingerelte a fiút.

-         Most figyelj!- gyorsan Honoyu mögé került, könnyedén megsebezte.

-         De hiszen, ti csak… halandók vagytok.- torpant meg Inuyasha.

-         Miii?!- kórusban Sango, Miroku, kagome.

-         Gondolom, nagy szégyen lesz, hogy mi egyszerű emberek győzzük le a ’híres’ korcsot.

-         NE NEVEZZ ÍGY!- újra lesújtott.

De most a fiú elugrott. Bevert egyet a félszellemnek.

Minotsu hátulról beleszúrta a kardját.

-         Ékkőszilánkok…Inuyasha, ékkőszilánkok vannak a testükben!- ordított Kagome.

-         Oh, hát látja!- Minotsu.

-         Inkább rám figyelnél, mint Kommentálnál.- Inuyasha megsebezte.

Minotsu elesett. Erősen vérzett. A ruhája felszakadt. Inuyasha nevetett.

Honoyu jobbnak látta, ha elmenekül, de előtte felsegítette Minotsut.

-         Keyoko úgy tűnik alábecsült.

-         Vagy csak szerencséje volt.- morgott Minotsu.

-         Ismeritek Keyokot?- lépett elő Miroku.

-         Még szép, az öcsénk. Bocs, de most mennünk kell. De ne féljetek ajándékot hagyunk bőven.

A falusiak felsikítottak.

Szellemek ezrei támadtak a kis csapatra. Miroku nem használhatta az örvényt, veszélybe sodorta volna a többi embert.

Sango a fegyverével támadott. Kagome hiába kérte Inuyashát, hogy maradjon nyugton, nem hallgatott rá.

Őrült tombolásba kezdett. Pár csapás, és a démonokból nem maradt semmi.

A kezén még érezte Minotsu vérének szagát: „Vér, emberi vér.”- az arckifejezése lassanként megváltozott…

-         Megállj szellem!- egy öregúr fejbe verte egy seprűvel.

Inuyasha kidőlt.

-         Ezt MEG MIÉRT KAPTAM?!- ordított.

Mirokuék fellélegeztek: „Legalább már a régi.”

Inuyashát újabb ’szerencse’ érte. Eltalálták egy kővel. Hatalmas púp nőt a helyén…

-         KI TETTE EZT?! MÉRT NEM HAGYTOK MÁR?! ÖRÜLJETEK, HOGY MEGMENTETTEM AZ ÉLETETEKET. HA ÉN NEM LETTEM VOLNA VOLNA, AKKOR…

-         Akkor nem kellett volna látnunk az ocsmányképedet?

-         HOGY MERÉSZELED?!- Inuyasha majdnem szétrobbant.

-         Mielőtt még őrjöngeni kezdenél, és megölnél mindenkit, jobb ha felfogod, hogy nincs semmi esélyed.

-         Csak a szád nagy! Elő állni nem mersz!- vágott vissza Inuyasha.

-         Ha esetleg kinyitnád a szemed!

-         TE NE IDEGESÍTS! Te, te…

Megakadt a szeme a lányon. Sötét haj, szikrázó szemek…”Ez a hang… de az lehetetlen…” teljesen ledöbbent:

-         Miya.