-         Pár nap múlva már kutya bajod!

-         Biztos vagy benne?

-         Teljesen.- mosolygott.

Mindezek egy távoli faluban történtek. Távol a nyüzsgéstől, egy békés nyugodt vidéken.

-         Most pedig visszateszem a kötszert.

-         Várj…- de elkésett.

A lány a padlón találta magát. Megbotlott.

-         A jó büdös…- elharapta a nyelvét. „Nem beszélhetek csúnyán.”

-         SENKA! Ha jól hallottam már megint káromkodsz!- az ajtóban megjelent egy idős öregasszony.

Kissé meglepődött a földön hasaló lányon.

-         Már megont felnyalod a padlód?

-         Nem áll szándékomban.- vigyorgott, miközben feltápászkodott.

-         A helyedben nem lennék olyan vidám! Azóta vagy ilyen szerencsétlen, mióta ismered azt a kis…

-         Ne beszélj róla így! Nomaya rendes.

-         De balszerencsét hozott a falura.

-         Nem is igaz!- feleselt Senka.

-         Elnézést. Elmehetnék?- kérdezte ’szegény’ beteg.

-         Öhm- fülig pirult zavarában a lány- hát persze, teljesen kiment a fejemből…

-         De lyukas az agyad!- szólt egy ismerős.

Senka megfordult. Újra mosolyt húzott a szájára.

-         Nomaya!- és átölelte.

A két lány nevetett.

-         Két ostoba!- jegyezte meg az anyó.

-         Az aki mondja. Már bocsánat, ha tiszteletlen lennék Mukotsi anyó, de ne üsse bele az orrát más dolgába.

-         Kis fruska! Hogy mersz ilyen hangon beszélni velem?! Ha nem tudnád, én etetlek, szállásollak, gondozlak titeket.

-         Ha ezt annak lehet mondani.

-         Mit mondasz?!

-         Azt amit megérdemel. Gyere Senka! Menjünk!

Senka egy kicsit félt, de követte.

-         Unatkozom. Le kéne tiporni egy falut.- ásított Honoyu.

-         Igazad van.

-         Hol van az a kis talpnyaló Keyoko?!

-         Hívtál?- fintorgott a fiú.

-         Igen. Megyünk egy kicsit szórakozni. Addig vigyázz az értékeinkre.

-         Minek? Úgy is lesz új!

-         Én mondom meg, hogy mit csinálsz! Maradsz és kész!

-         Ahogy gondolod.- kénytelen kelletlen meghajolt előtte.

-         Szerencséd!

-         És hova megyünk Honoyu?- kérdezte Minotsu.

-         Tudok egy jó helyet, az erdő után. Tudod a pataktól nem messze.- nevetett.

„Abban a faluban? De ott…”- Keyoko.

-         Még mindig nem tudom elhinni, hogy Miya meghalt.- törölte a könnyeit Sango.

-         Pedig jobb lenne, ha elfogadnád. Volt s nincs.- mondta Inuyasha.

-         Hogy lehetsz ekkora tuskó?!- akadt ki Kagome.

-         Én nem siránkozok egész nap, nem úgy mint ti! Állandóan csak keseregtek, inkább mennénk már tovább!

Sango újra a sírás küszöbén állt. Miroku látta ezt, ezért cselekedett.

-         Sango, ne is figyelj Inuyashára!- megfogta a kezét, de a lány elfordult.

Ez már sok volt neki… fejbe vágta Inuyashát.

-         Miroku! Hogy merészeled?!

-         Ezt én kérdezném tőled. Látod mit tettél Sangoval?!

-         Ééén? Semmit. Ugye, hogy nem miattam sírsz?- dugta a fejét a lányhoz.

-         Nem miattad, hanem Miya miatt!- Miroku.

-         Több figyelmet érdemel ő, mint én?! Ideje lenne, ha kizökkennétek ebből az állapotból!- „akkor minden könnyebb lenne.”

-         Látom téged, nem is érdekel, hogy meghalt.- Miroku ezzel befejezte.

Leült Sango mellé.

Fájdalmas arcát eltakarta előlük Inuyasha. Sarkon fordult, és otthagyta őket. Kagome még sokáig nézte.

„Mi az, hogy nem érdekel?!”- belerúgott egy kavicsba. „De nagyon is! Hiszen ha akkor nem áll elém… FRANCBA!”- dühében a földre vágott.

„Ha az az ostoba nem áll elém, akkor MÉG MOST IS ÉLNE!”

-         Megmenthettem volna… az az ostoba!

-         Ne hibáztasd magad!- Kagome váratlanul odarohant hozzá, szorosan átölelte.

Inuyasha még mindig nem reagált.

Kagome gyengéden megcsókolta…

Estefele járt az idő. Miroku és Sango kezdtek aggódni.

-         Hol lehetnek ilyen sokáig?- kérdezte a szerzetes.

-         Remélem nem esett semmi bajuk!- jó erősen megszorította Miroku kezét.

-         Sango.

-         Keressük meg őket.- és magával húzta.

Kis idő múlva rájuk találtak.

-         Úgy látom, rosszkor zavarunk.

-         Nem is kérdezem, hogy mit csináltak. J

-         Kagome ez most jól esett.- mondta önelégült arccal Inuyasha.

-         Örülök.

-         Ez az instant tészta, amit főztél, fenséges volt. Sokkal jobban érzem magam…

Kagome és Inuyasha a fűben feküdtek. A lány a fiú mellkasára hajtotta a fejét. „bárcsak sose érne végett ez a perc.”

-         Miért tűntetek el olyan hirtelen?- bukkant fel Miroku.

-         Már féltünk, hogy bajba kerültetek.- mondta Sango.

-         Ááá, dehogy.- „hát ennek is vége”- Kagome felkelt.

Inuyasha követte a példáját.

-         Tábort kéne verni. Mindjárt besötétedik. Hozok tűzifát.- és eltűnt.

Lassú léptekkel vette az iramot. Nem emelte fel a tekintetét. Hát rosszul tette.

Senka belebotlott.

-         Bo…bocsánat.- tápászkodott fel- KEYOKO! De jó, hogy látlak!- és a nyakába ugrott.

-         Senka! Mász már le rólam!

-         Persze, persze.- pirult el.- Mi járatban?

-         Nomaya itt van?- komolyodott el.

-         Oh, persze.- az arckifejezése megváltozott.- Odaviszlek hozzá.

-         Ha megmondod hol van, odatalálok.

-         Dehogyis.- és magával rántotta.

Nomaya magányosan üldögélt a falu szélén. Mélyen elmerült a gondolataiban.

„Egyre jobban erősödik a fájdalom a fejemben.”

Lassan lehunyta a szemét. A fáradtság eluralkodott rajta…

-         Nomaya! Nézd kit hoztam!- ordított a fülébe Senka.

-         Nem vagyok süket.- fogta a fejét.

-         Látom rosszkor zavarok.- szólalt meg a fiú.

-         Keyoko! Téged se sokat látni.- mosolyra húzta a száját.

Átölelték egymást.

-         Nincs kedved sétálni egyet?

-         Hát, nem is tudom…

-         Ha nem akarsz, nem kötelező.

-         Azért, lehet róla szó.

Kézen fogva elindultak. Senka nem mozdult. „Csak útban lennék… de kit érdekel?!”- utánuk rohant.

-         Keyoko, már megint hol van?!- üvöltött Honoyu.

-         Csak nyugodj le. Majd előkerül.

-         Hogy lehetsz ennyire rohadt nyugodt?!

-         Vigyázok az egészségemre.

-         Napról napra egyre furcsább vagy.- egymásra néztek.

Sokáig tartott ez a pillanat.

-         Majd holnap megyünk el ’vadászni’.- végig simította a kezét Honoyu vállán.

-         Ahogy óhajtod.

Kagome elaludt Inuyasha karjaiban. A fiú jó szorosan ölelte…

Miroku és Sango sutyorogtak.

-         elég furcsák ma.- sóhajtott fel Sango.

-         Szerintem is. Lehet, hogy…

-         Végre egymásra találtak?

-         Nem egészen ezt akartam mondani.

-         Akkor mit?

Inuyasha fél füllel hallgatta a beszélgetést, de nem nagyon foglalkozott vele, mostanáig:

-         Lehet, hogy betett neki a sok púp a fejére.- mondta Miroku.

-         AZTZ MONDOD? ÜTŐDÖTT VAGYOK? HA?!- a félszellemnek betelt a pohár.

-         Ééén… dehogy.

-         PEDIG EZT VETTEM KI A SZAVAIDBÓL!

-         Tudsz logikusan gondolkodni?

-         NE KEZD TE IS SANGO!

-         Inuyasha, most mért kaptad fel ennyire a vizet?

-         TE SZERINTED?!

-         NEM TUDNÁTOK EGY KICSIT HALLKABBAN ORDÍTOZNI, VALAKI ALUDNI IS SZERETNE!!!- kelt ki magából Kagome.

Három reszkető személy osont el melegebb égtájakra.

Egyre erősebben fújt a szél. Ideje volt menedéket keresniük Keyokoéknak.

-         Igazából, minek jöttünk ide?- ásított Senka.

-         Itt minden olyan békés.- nyújtózkodott Nomaya.

-         Hát ezért.- válaszolt Keyoko.

-         Hogy pihenjünk?!- akadt ki a kislány.

-         Ha nem tetszik, vissza is fordulhatsz!

-         Keyoko, hagyd, ő még csak egy gyerek.

-         Kikérem magamnak, tizenhárom éves vagyok!

-         Ez most kit érdekel?- ült le Keyoko.

Mindannyian elcsendesedtek. Már olyan sötét volt, hogy az orrukig sem láttak. Felhők borították be az eget. Nomaya hátradőlt, nem akart elaludni, nem szabad…

-         Hol vagyok? Miért vagyok itt? Anya, apa!- sírás hallatszott.- Olyan sötét van. Fázok! Anya, hol vagy? Miért nem vagy mellettem?- egy kislány tapogatózott a sötétben.- Apa, nem tudok kimenni! Kérlek, engedj ki! Apa! Megígérem jó leszek, megteszek mindent, csak engedj ki! APA!

-         Meg kell tanulnod kontrollálni az érzelmeidet! Ilyen nyámnyilán az életben nem állod meg a helyed! Ameddig sírsz nem jöhetsz ki! MEGÉRTETTED?!

A kislány szaporán nyelte a könnyeit. Hangokat hallott maga mögül. Nagyon félt. Valami megmozdult mögötte.

-         Áááá! Apa! Van itt bent valami! Engedj ki!

-         Fogd be! Ott maradsz ahol vagy! Egy rohadt szót se halljak!- üvöltött.

A kislány tovább sikított. Az a valami belémélyesztette a fogait. A gyerek összeesett, nagyon fájt a karja. A szívverése lelassult, az elméje elborult. „Életben kell maradnom, MINDEN ÁRON!”

A földön rálelt egy vas darabra. Megfogta, nem várta meg, míg az az élőlény támad, felfeszítette a torlaszt és kiszabadult. De ezzel még nem elégedett meg.

Az apja arcát sosem fogja elfelejteni, azt az arcot, ami fogadta…keresztül szúrta a vasat a férfin. Az összeesett:

-         Tudtam, hogy sikerül…kicsim.- nevetett, és csak nevetett.

A kislány befogta a fülét, nem akarta hallani, elég volt! A földre nézett, vértócsa volt a lábai alatt, de ez nem az apjáé, hanem az övé…

Nomaya felriadt. Hevesen vert a szíve, kapkodta a levegőt. „Már megint egy rémálom! Nem bírom tovább!”

A fejfájás újra visszatért. A lánynak fel kellett állnia. Nem akart megint elaludni, nem mert…

Belegázolt egy kis patakba. Hideg volt a víz, de nem érdekelte csak ébren maradjon.

-         Miért engem gyötörnek ezek az álmok?! Mit jelentenek? Mi a céljuk?- megingott és elesett.

-         Látom, meg lesz a ma esti fürdés.

-         Keyoko, te mért nem alszol?

-         Azért, mert te se. Na gyere!- és felsegítette.

-         Köszönöm.- de nem mert a szemébe nézni.

-         Mi a baj?

-         Semmi.

-         Pedig bánt valami, ne hazudj.

-         Csak egy rossz álom, felejtsük el.

-         Vedd ezt fel.- ráterítette a kabátját.

A lány rámosolygott.

A fiú nem mert Nomayához közeledni…

Furcsa zajra lettek figyelmesek.

Keyoko lerántotta magával a lány a földre.

-         Csss. Démon.

Igaza volt, az égből jó pár szellem követett egy aprócska bogarat, talán egy darazsat?

Nomaya fel nézett, hideg borzongás járta végig, bele sem mert gondolni, milyen szörnyű tettre készülnek.

Keyoko nem mozdult. Egy nagy darab szellem mellettük ment el. Őket még a bokor elrejti, de Senka…

-         Mi lesz vele?- Nomaya.

-         Csendesen. Ha észre vesz, meghallhatsz.- a fiú befogta a száját.

„Na persze, és veled?”- a lány hagyta annyiban. Felállt, de abban a pillanatban Keyoko visszarántotta.

-         Maradj nyugton, majd én megmentem!- elővette a kardját.

Hátulról támadta meg a szörnyeteget. A szellem megsemmisült.

-         Hát ez egyszerű volt…nagyon is.- vigyorgott zavarában.

Arra viszont nem figyelt, hogy körbevették.

Egyre idegesebb lett, a keze görcsbe rándult.

Démonok szüntelenül  támadtak, a fiú testét mély sebek borították.

„Francba! Ha nem vettem volna ki az ékkövet, akkor egy pillanat alatt semmi sem lenne belőlük, de így nem bírom sokáig.”

Az egyik megragadta Keyokot, neki repítette az egyik fának. Összecsulott. Vérzett.

„A vérszagra egyre több démon fog jönni.”- Nomaya kétségbe esett.

Felállt, erősem megmarkolta a kardját, de a démonok újra lesújtottak. Keyoko elterült a földön. Fegyvere tőle távolabb ért földet. Veszélyesen közeledett felé az egyik