„Kár reménykedni.”- roskadt össze Sango.

„Egyre furcsább ez a lány.”- Inuyasha.

„Van benne valami…”- Kagome.

-         Nomaya! Azonnal gyere ide!- Mukotsi asszony hangja jó messzire elhallatszott.

A lány sarkon fordult, és otthagyta őket.

Inuyasha egész nap bosszús volt.

-         Hozzá se lehet szólni.- sóhajtott Kagome.

-         Majd megbékél.- itta a teáját Miroku.

-         És ha nem?- Sango.

-         Akkor nem.- Miroku.

Mind a két lány a szerzetesre nézett. „De nyugodt.”

-         Engem inkább Nomaya foglalkoztat.- nyögte ki végül Miroku.

-         Tessék?!- állt fel Sango.

-         Kmmm.- köszörülte meg a torkát Kagome- Inkább kettesben hagylak titeket.

-         Ezt nem teheted! Nem hagyhatsz cserben.- jajveszékelt, Sangot látván, Miroku.

Kagome kisétált. Miroku nézte, amíg el nem tűnik. Nyelt egyet.

„Szembe kell nézni…”

-         Szóval, hogy értetted az előbbit?- hamiskás mosollyal kérdezte Sango.

-         Nem úgy, ahogy gondolod!- vágta rá egyből a fiú.

-         Mért én hogy gondolom?

-         Rosszul.

Kagome leült Inuyasha mellé. Nem szólt semmit. Csak hallgatott.

-         Igen?- fordult felé a fiú.

-         Nem mondtam semmit.- Kagome.

-         Akkor miért jöttél ide?

-         Nem ülhetek melléd?- Kagome.

-         Azt nem mondtam, de te se szoktál csak így ide jönni.

-         Sajnálom.- lassan felállt.

Inuyasha meglátta a lány szomorú arcát, elkapta s szorosan magához ölelte.

-         Bocsáss meg. Az… az előbbiért.

„Inuyasha bocsánatot kért?”- csodálkozott Kagome. De, jó esett neki a gyengédség.

-         Te nem furcsállod ezt a hasonlóságot?

-         De, de Miya nem lehet, hiszen ő meghalt, mi temettük el.

-         Ezt már ezerszer mondtad.

-         Tudom.

-         Sango, tudom, hogy fáj, de…

-         Csss.- Miroku szája elé tette a kezét.

A szerzetes meglepődött, nem tudta mire vélje a dolgot.

-         Látod?

-         Mit?- préselte ki a hangokat.

-         Inuyasha és Kagome.- mutatott az ajtó felé.

-         Hadd lám!- hirtelen felugrott.

A kis ’pár’ még mindig egymás karjaiban volt. Belefeledkeztek az ölelkezésbe.

Nomaya messziről figyelte őket.

Apró mosolyt csalt a szájára a jelenet. De:

„Hogy lehetnek egy szellemnek érzései? Ők mind kegyetlenek, vérszomjas vadállatok, ehelyett ő más… szereti azt a lányt. Szerelem?”

Egy könnycsepp gördült le az arcán…

Halkan mögé lopódzott Senka. Hátulról a nyakába ugrott.

-         Meglepetés!

-         Hangtompítót kéne venned.

-         Nem is örülsz nekem?- szontyolodott el.

-         De.- fanyar mosoly- Csak lehetnél halkabb is.

-         Nomaya, te sírtál?

A lány elfordult. Faképnél hagyta Senkát. Nem akart válaszolni. A kislány vállat vont, és újabb áldozatokat szemelt ki.

-         Kagome, én…

-         Sziasztok! Hogy vagytok?- ugrott közéjük Senka.

-         Ütődött!- Inuyasha rávert egyet a fejére.

-         Héé, ezt miért csináltad?- fogta a púpot Senka.

-         Csak!- sértődött meg a félszellem.

Kagome csak nevetett.

Miroku csalódottan ment vissza a helyére.

-         Hát ebből nem lett semmi.

-         Sajnos nem, de még lehet…- mosolygott Sango.

A szerzetes Sangora nézett. Elképzelte a lányt hiányos öltözetben… lassan összeér a testük, vadul csókolóznak…

Sango lecsapott, szó szerint. Miroku nyál csorgatva dőlt fel. Az arckifejezése nem változott.

-         Nem is kell mondanod, hogy mire gondoltál! Kitalálom.- nézett rá ferde szemekkel.

Nomaya maga mögött hagyta a falut. Ki kell szellőztetnie a fejét. Meg kell nyugodnia.

Kellemes szél fújt. A lány kibontotta a haját s a szél meg csak fújta…

Senka elbújt Inuyasha elől, félt tőle. A fiú mérgében felmászott a fára.

-         Jaj, Inuyasha, gyere le.- kérlelte Kagome.

-         Most nem!

-         Kérlek.- szinte már könyörgött.

A félszellem erőt vett magán és leugrott.

-         tessék itt vagyok.- türelmetlenül várta a lány válaszát.

-         Örülök.- hozzábújt.

Inuyasha ’mosolygott’ és nem engedte el a lányt.

A nap már lemenőben volt. Nomaya megállt.

„A szerelem olyan, mint a naplemente, mindennap vége egynek, de holnap új kezdődik. Minek mondok én ilyeneket? Talán ideje lenne visszamennem, sötétben még veszélyesebb a környék.”

„Keyoko, hol vagy?”- a messziséget fürkészte, de közben lélekben valahol máshol járt…

„Néha az érzések eluralkodnak rajtam, de nagyon, valamikor szomorú vagyok, máskor pedig boldog, sőt valamikor dühös, és ezeket nehezen tudom kordában tartani… persze ezek természetes érzelmek, de, most, mintha… szerelmes lennék, de ez olyan különös, mert én nem vagyok.”

Beleborzongott saját gondolataiba.

Megfordult, szaporán vette a lépteit. De minduntalan elmélázott.

Észre sem vette, hogy rossz úton megy, míg…

-         Friss húst érzek! Jön a vacsora!

Nomaya megtorpant. „Hova kerültem én?!”

Szellemek állták el az útját. „Most mi lesz?”

-         Végre ehetünk!- csorgott a nyál a szájukból.

Megtámadták a lányt. Nomaya épp, hogy csak megúszta. Gyorsabbak voltak, mint ő, hiába rohant. Miután már levegőt is alig kapott, meg kellett állnia, de elbotlott.

Felsértette a kezét, a vér folyt. Ettől a démonok még jobban begerjedtek.

Kapkodta a levegőt, „meg fogok halni, nem, életben kell maradnom! Minden áron!” Furcsa érzések kerekedtek felül rajta, valami arra késztette, hogy álljon fel, harcoljon, és védje meg magát.

Hátra nyúlt elővette ütött kopott kardját, amit még a faluban adtak neki, hogy ha kell, védje meg magát. Soha nem hitte, hogy erre valaha szükség lesz. /mivel nem szeretett harcolni, mondhatjuk félt harcolni… így a kardot se sokat használta./

Már nem tudta irányítani magát, valami eluralkodott rajta, valami félelmetes…

-         Csak nevessetek, így boldogan halltok meg!- mosolygott.

Pár pillanat alatt apró cafatokra tépte az egyiket.

A többiek kidülledt szemekkel figyelték.

-         Megmondtam. Ki a következő?- még mindig mosolygott.

A szellemek hátrább húzódtak.

„Csak nem megijedtek? Gyáva férgek!”- bízta el magát a lány.

-         Na én, akkor sem maradok le egy kiadós kajáról!- az egyik szívósabb nekiindult.

Hátra repítette Nomayát. Nem számított rá, de a sérülései észhez térítetté.

Körbenézett, nem tudta mi történt vele, az elmúlt pár percben… nem tudott emlékezni. A fejébe fájdalom hasított, és észrevette, hogy a karja vérzik. „A vérszagom még több démont vonz ide.” Lemondott arról, hogy ezt még túléli, csak ha nem történik csoda…

Mivel mozdulni is alig tudott, a démonok újra támadtak.

-         Szánalmas. Ennyien sem tudtok elintézni egyetlen egy lányt.

Nomaya felnézett. „megint az az idegen.”

A szellemek forrongtak, és inkább Sesshoumarut támadták. Ő viszont egy pillanat alatt végzett velük. Semmi nem maradt azokból.

A lány fel akart állni, de nem volt elég ereje hozzá.

Sesshoumaru, elé lépett, megfogta a kezét és felhúzta.

Nomaya csodálkozott.

A szellem végig nézett rajta, és a lány is feléje fordult. Sesshoumaru szíve megtelt keserűséggel…

-         Jól vagy?- szólalt meg végül.

-         Ha azt vesszük figyelembe, hogy te is szellem vagy, akkor ez a kérdés nagyon ostobán hangzik. Te nem akarsz megölni, mint a többi?- húzta fel a szemöldökét Nomaya.

-         Miért min változtatna az?

-         Szóval…?

-         A helyedben nem bíznék senkiben…

„Ezt, meg hogy érti?”

Sesshoumaru elindult, faképnél hagyta Nomamyát.

Egy ideig még figyelte, majd…”Csak nem lelkiismeret furdalásom van? Egy szellem miatt? Hát ez tényleg szánalmas.”

-         Várj.- utána kiáltott.

Sesshoumaru megállt.

-         Csak annyit szeretnék mondani, hogy köszönöm.

Visszafordult. Nomaya megijedt. „Mit akarhat?” De nem mozdult egyikőjük sem.

Percek teltek el így. Majd Sesshoumaru lassan eltűnt…