11. rész: A vég
2005.06.23. 09:56
11. A vég
-Hogy érted, hogy vége?- kérdezte Kagome. Fujimaro a küzdőtér felé mutatott, mindenki arra fordította tekintetét.
-A húgom három dolgot utál a legjobban. Ha érzelgősnek nevezik, ha gyerekesnek és a ha bántják az arcát. Naraku mind a hármat sikeresen eltalálta.
-És most mi fog történni?- kérdezte Sesshoumaru. Fujiamro lehunyta szemeit és ismét elmosolyodott.
-Átváltozik…-mondta és újra kinyitotta szemeit. Kinuye letérdelt. Kezét a földre tette. Tenyere elkezdett fényleni, majd egy hatalmas erőhullám rázta meg a talajt és robbanást generált. A robbanás akkora porta kavart, hogy alig láttak valamit. Fujimaro szerencsére kitette pajzsait, így ők nem sérültek. Ahogy a por egyre alábbszállt, egy fényes gömböt lehetett látni. Naraku élt, de már alig állt a lábán. A fényes gömb leereszkedett és kilépett belőle Kinuye. Megváltozott. Ruhája teljesen fekete volt. Oldalán ott volt a kard, rajta a jellel, mely most izzott. Hosszú fekete haja kontyba volt kötve. Most látszottak igazán a fülei, melyek olyanok voltak, mint Sesshoumarué. Bőre fehér volt, mint a hó. Tarkóján és csuklóin különböző japán szimbólumok jelentek meg. Körmei fketék lettek és karmokká váltak. Szája szintén fekete volt. Csukott szemmel állt Naraku előtt.
-Azt hiszed, ez megijeszt?- kérdezte félve. Naraku lélegzete is elállt, mikor Kinuye kinyitotta szemeit. Az egész szemgolyója fekete gömbbé változott. Arcáról eltűnt az a pajkos, kislányos mosoly. Már csak a gyűlöletet, és kegyetlenséget lehetett felfedezni rajta.
-Nem hiszem! Tudom!- ordította és Narakunak rontott. Elkapta a torkát és elkezdte fojtogatni, majd egy sziklának dobta. Narakunak még felkelni sem maradt ideje, Kinuye már előtte állt.
-Már elég gyors vagyok?- kérdezte gyűlölettel teli hangon. Újra elkapta a nyakát és fél kézzel felemelte, majd a sziklához szorította.
-Emlékszel? Egyszer azt mondtad, hogy meg akarsz szabadulni Onigumo szívétől. Hát most segítek neked- mondta gúnyosan. Kezét felemelte és elkezdett mosolyogni. Ahogy fekete szája kinyílt, látszott, szemfogai kihegyesedtek. Fekete karmain megcsillant valami. Keze egyre közelebb ért Naraku testéhez. Tisztán hallani lehetett, ahogy áthatol a bőrön, majd áttöri a bordákat. Narakuban megfagyott a vér. Érezte, hogy innen nincs kiút.
-Kag…Kagur…a..Se..Segí…ts- könyörgött elhaló hangon.
-Dehogy segítek! Én vagyok a szél. Szabad vagyok!
-Naraku! Neked véged!- vigyorgott Kinuye. Azzal megmarkolta a szívét és kitépte a helyéről. Naraku holtan esett össze, miközben Kinuye kezében még dobogott annak az átkozott démonnak a szíve.
-Ennek nem lesz jó vége- kezdett aggódni Fujimaro.
-Ezt hogy érted? Naraku halott, és mindannyian élünk…- válaszolt InuYasha.
-Kinuye teljesen átváltozott. Ezt ahhoz hasonlítanám, amikor te átváltozol: gyilkoló géppé. Csakhogy őt nem lehet leállítani, úgy hogy megölitek.
-Miért nem?- kérdezte Sango.
-Mert ha teljesen átváltozik, akkor sebezhetetlen. Elvileg ez nem veszélyes, de még nem tudja uralni az erejét. Elveszti a fejét és …-hagyta abba hirtelen, mikor meglátta, hogy húga közeledik. –Nekünk végünk!- fejezte be, ám Kinuye hirtelen elájult. Sesshoumaru azonnal odarohant. Kinuye ott feküdt a fűben, normális alakjában. Nézte, ahogy a felhők lassan eltűnnek és a Nap ismét előbújik.
-Hát titeket meg mi lelt? Nyugi, már én vagyok! Nem tudom hogy, de mikor kezemben tartottam Naraku szívét és éreztem, ahogy lelassul, megnyugodtam- mondta nyugodtan.
-Ezek szerint vége?- kérdezte Kagome.
-Igen, vége!- felelt InuYasha és megölelte Kagomét.
|