15. rész: A démonok is megváltozhatnak...

– Nee! – kiáltott fel Kagome és maga elé emelte a kezeit. Ugyanolyan mozdulatot tett, mint azon az éjjel, amikor először találkozott szellemekkel és megsebezte a Csontok Kútjában lévő démont. Mielőtt Inuyashát kiszabadította volna a fa fogságából.

Kagome hiába várta az ellene fordított nyílvesszőt, az csak nem érkezett meg. Óvatosan kinyitotta a szemét. A nyilat ismét fehér fény vette körül, mint akkor, amikor ő lőtte ki. Azonban nem mozdult; a lány keze előtt néhány centiméterrel megállt, és mozdulatlanul lebegett a levegőben.

– Mi a... – tátogott Yukara, de gyorsan magához tért és kilőtt még egy nyilat a lány felé.

Kagome ezúttal nem csukta be a szemeit, már nem is félt; úgy érezte, ereje teljében van. Elszántan nézett farkasszemet Yukarával, aztán pedig a nő nyílvesszőjével, amely szélsebesen közelített felé. Kagome ismét feltartotta egyik kezét, mire az a nyíl is megállt a levegőben, igaz, ez utóbbi nem változott Szent Nyílvesszővé.

Aztán Yukarára emelte a tekintetét, majd intett egyet, mire megfordultak a nyilak és egyenesen a nő felé tartottak, aki elkerekedett szemekkel figyelte a gyilkos fegyverek közeledtét. Végül azonban a legutolsó pillanatban épp, hogy sikerült félreugrania.

– Te kis... – kezdte volna Yukara azonban nem fejezte be mondandóját. Kagome számára valami érthetetlen okból hirtelen magabiztosan elmosolyodott.

A lány először nem tudta mire vélni a viselkedését, aztán meglátta annak okát is: egy szívdobbanásnyi idővel később megjelent Naraku is, közvetlenül a nő mögött. Yukara még mindig csak vigyorgott. Tekintetét körbejáratta a harctéren, végül megállapodott Kagomén.

– Nincs esélyetek... – mutatott rá. – A barátaid nem bírnak el ennyi szellemmel... főleg most, hogy Naraku is itt van.

– Ne hidd, hogy könnyű dolgotok lesz! – kiáltotta Kagome, s már maga előtt tartotta felajzott íját. – Most véged, Naraku! – ezekkel a szavakkal lőtte ki a nyílvesszőt.

A démon azonban ezúttal is fürge volt és könnyedén elugrott a csapás elől; magával rántva Yukarát is. A nő hálája jeléül rámosolygott, de aztán visszafordult Kagoméhoz és a lányra emelte izzó tekintetét:

– Nincs esélyed – szögezte le és már tartotta is íját, hogy kilőjön vele egy – Kagome számára minden bizonnyal végzetes – fekete ködben burkolózó nyílvesszőt. Azonban ekkor olyasmi történt, amire valóban senki sem számított...

Miharu harcolt, ahogy csak bírt, de ereje már fogytán volt, ahogyan a többieknek is. Ráadásul sem bátyja, sem pedig Inuyasha nem bírták előhozni kardjuk speciális támadását, ugyanis a démonok szüntelenül támadtak, esélyt sem hagyva nekik erre. Épp ez járt a lány fejében, mikor egy démon – kihasználva figyelmetlenségét – méterekkel elhajította.

Szerencséjére éppen Taiki lábanál ért földet. Bátyja felsegítette, miután levágta egy szörnyeteg fejét.

– Kösz – lihegett a kimerültségtől Miharu. – Nagyon sokan vannak... képtelenség mindet elintézni.

– Csak egy lehetőségünk maradt... – biccentett Taiki, miközben jelentőségteljes pillantást vetett húgára.

Miharu bólintott, mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna, aztán elkiáltotta magát:

– Mindenki menjen fedezékbe!

– Hajaj... már megint mire készülnek? – töprengett Miroku, miközben varázscetlijét és botját felhasználva végzetes csapást mért egy szellemre.

– Nem tudom, de úgy tűnik, nagyon is komolyan gondolják... – jegyezte meg Sango, aki a közelében harcolt, oldalán az öccsével. – Igyekezzünk minél távolabb kerülni tőlük... gyere, Kohaku!

A többieknek is hasonló gondolatok jártak a fejükben, kivéve a távolabb harcolókat, akik nem hallották meg a figyelmeztetést: Kagome, Kayou és ellenfeleik.

Mikor Miharu látta, hogy társaik biztonságos távolságban vannak, megfogta bátyja kezét, aki éppen végzett egy démonnal.

– Sietnünk kell – figyelmeztette Taiki.

– Mintha nem tudnám... – morgolódott a lány, azzal feltartotta szabad kezét, nyitott tenyerét a közeledő szellemek felé tartotta; bátyja ugyanígy tett.

Egyszerre kiáltották el magukat:

– Perzselő tűz!

Kezükből narancsvörös lángcsóva tört elő, s egyesülve a két tűz, hatalmas, kavargó örvényt hívott életre. Egy szívdobbanásnyi idő alatt pedig gyűrűbe zárta a két testvért, aztán pedig a szélrózsa minden irányába tűzfolyam tódult. Miharu és Taiki addig tartották fent ezt a jelenséget, amíg az összes rájuk küldött démon hamuvá nem égett.

Akkor végre elengedték egymás kezét és megszűnt a pusztító tűz is. Miharu térdre rogyott, Taiki pedig a térdére támaszkodott. Mindkettejüket kimerítette ez a támadás, hiszen már évszázadok óta nem volt szükségük rá. Beletelt néhány pillanatba, mire sikerült összeszedniük magukat.

– Mi a fene volt ez? – kiáltotta Yukara, miután elcsitultak a hatalmas lángoszlopok.

– Az a két, minden lében kanál testvérpár, akik Sesshoumaruékkal utaznak – morogta Naraku. – Nem is tudtam, hogy ilyen hatalmas erejük van...

– Nem csoda... – jegyezte meg Kagome, bár ő is elámult. Azért odafigyelt, nehogy elszólja magát Naraku előtt.

– Mindegy, Neked már úgyis véged... – suttogta vészjóslóan Naraku, s felemelte egyik kezét.

– Az nem olyan biztos! – tűnt elő a semmiből Saura, s egy pillanat alatt Kagome előtt termett. Csípőre tette a kezét. – Múltkor nem sikerült befejeznünk... ezúttal nem lógsz meg!

– Akkor sem volt elég erőd, hogy legyőzz engem... – emlékeztette őt Naraku.

– Az igazság az, hogy lett volna... – nézett vele farkasszemet a Természet Úrnője. – Ezúttal viszont más a helyzet; nem fogom elszúrni... Kagome...

– Igen?

– Menj innen messzire – szólt hátra a válla fölött Saura, s már nem is foglalkozott tovább a lánnyal, aki még egy darabig meglepődve nézett rá, de végül engedelmeskedett és elsietett, megkeresni Inuyasháékat.

– Itt fog eldőlni – mondta Saura. – Itt lesz vége.

– Nagyon jól mondod... – húzta száját gúnyos mosolyra Naraku, s meglendítette kezét, hogy első csapását rámérje Saurára.

– Hát ez nem normális! Majdnem eltalált! – hőbörgött Arani.

– Bocsánatot kért, talán nem hallottad, drága nővérem? – kérdezett vissza Kayou.

Yukara támadása egy pillanatra kibillentette koncentrációjából Aranit, s ezt húga igyekezett kihasználni. Egy mozdulattal tépte ki magát és fegyverét nővére szorításából.

– És most kezdjük el végre! – kiáltott Kayou.

– Ahogy akarod, kedves húgom... búcsúzz el az életedtől, mert annak most vége! – Arani a végén már szinte ordított.

Eszeveszett lendülettel iramodott húga felé. Kayou el akart ugrani, de nem sikerült olyan messzire jutnia, mint szeretett volna; ráadásul nővére már a kardját is előrántotta. Az kísérteties kékes fényben úszott. Arani csapásra emelte kezét. Kayou a földön támaszkodott a karján, és rémülten pislogott fel rá. Fogalma sem volt, hogyan fogja ezt kivédeni.

Agya kikapcsolt, ismét csak az ösztöneire hallgathatott. Botját felemelte és mindkét kezével igyekezett hárítani a támadást. Akkor is megpróbálja túlélni, akkor is, ha már nincs esélye... akkor is meg kell próbálnia!

Legnagyobb meglepetésére a kard nem vágta el a botját, sőt, fegyvere ezüstös fényben derengett. Kayou eszébe rögtön bevillant, hogy biztosan megint a benne növekvő gyermek ereje sietett a segítségére. Örült a váratlan eseménynek, de sajnos ennyi nem volt elég hozzá, hogy felvehesse a harcot Aranival. Ahhoz halandó teste túl gyenge volt.

Aztán rájött; már nem is magáért kell harcolnia, hanem a gyermekeiért. Ha ő most meghal, akkor sem Taiki, sem pedig Miharu nem fog megszületni... ezt nem hagyhatja! Mikor erre gondolt, titokzatos erő lett úrrá rajta. A szeretteit kell megvédeni, már nem is érdekelte annyira, mi lesz vele, elsősorban rájuk gondolt.

Vett egy mély levegőt és egy mozdulattal ellökte magától Arani kardját. Nővére jó három métert hátracsúszott, s csodálkozva meredt húgára. Kayou felpattant, alakját ezüstös fény fonta körbe, ami lassan elhalványult, de botjában megmaradt a derengés.

– Hogyan...? – kérdezte volna Arani, ha nem hallott volna valami robajlást a csatatérről.

Mindketten önkéntelenül is arra kapták a fejüket. Miharu és Taiki éppen a „perzselő tűz”-technikát alkalmazta.

– Nahát... – lepődött meg Kayou, s szívét büszkeség töltötte el.

– Huh... milyen érdekes... – jegyezte meg Arani, azzal újból húgának rontott. – De ebből elég!

Kayou felemelte botját, de ezúttal nővére még csak hozzá sem tudott érni; a védőpajzs azonnal megjelent. Arani dühösen meredt húgára, aztán hátrált pár lépést.

– Mégis mit jelentsen ez? – faggatta Kayout. – Képtelen vagy ezt használni a halandó alakodban! Hogy lehet ez?!

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – jegyezte meg a húga. – Nem hallottad még ezt a mondást?

– Biztos valami szánalmas ember találta ki – vetette oda Arani. – Ilyen ostobaságokat is csak ők tudnak kiötleni.

– Szerintem már magad is rájöttél... igazam van? – fürkészte nővére szemét Kayou. – Látom a tekinteteden...

– Tehát jól sejtettem... gyermeket vársz – felelte csendesen Arani.

– Igen – biccentett Kayou. – De most teadélutánt tartunk vagy harcolunk?

– Veled nem harcolok.

– Mi van?! – tört ki a húgából.

– Nem harcolok veled – ismételte meg Arani. – Pontosan melyik szót nem értetted?!

– Értettem, csak azt hittem, rosszul hallom... de hát... miért nem?

– Hát, ha ennyire szeretnéd...

– Áá... maradj magadnak! – kiáltott rá dühösen Kayou. – Nem érdekelsz!

– Úgy.

Arani villámgyorsan felszökkent a levegőbe, s húga már készült rá, hogy ismét támadni fog, de úgy tűnt, nővére betartja a szavát; legalábbis ez bizonyította, hogy jóval mögötte ért földet és azonnal Naraku irányába indult.

– Gyáva...! – kiáltotta utána Kayou, de nem hitte, hogy nővére meghallotta volna. Mindenesetre jólesett neki kimondania. „Nem hiszem, hogy épp most éledt fel benne a testvéri szeretet...” csóválta meg a fejét, aztán körbenézett, hol van rá szükség.

– Naraku! – kiáltotta Arani olyan hangon, hogy az egész harctéren hallani lehetett. Egy pillanatra mindenki megdermedt.

Naraku kifejezéstelen arccal nézett rá, tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Aztán összehúzta szemeit, amint rájött, mit jelenthet Arani furcsa reakciója. Saura eszméletét veszte feküdt a lábai előtt.

– Tehát rájöttél...

– Tudtad... – közelített felé vészesen gyors tempóban Arani. Hangja fagyosabb volt a Fuji hófödte csúcsainál is. – Nem mondtad, pedig tudtad... igazán számíthattál volna arra, hogy rájövök.

– Na és most mégis mit teszel? – heccelte őt a féldémon.

Arani szeme haragosan megvillant és meglendítette egyik karját. Bíborvörös fonal indult el belőle, egyenesen a férfi felé tartott.

– Nee! – hallatszott Yukara kétségbeesett kiáltása és elé ugrott. Így a támadás telibe találta.

Naraku elkerekedett szemekkel nézte tehetetlenül az eseményeket. A bíbor csík körbefonódott Yukarán és tüzes fojtogatásába próbálta kiszorítani belőle az életet.

– Yukara... – Naraku meglendítette egyik karját, de nem sikerült elvágnia a fonalakat éles körmeivel, azonban félre kellett ugrania Arani következő hasonló csapása elől.

A félszellem szemében harag gyúlt és teljes erejével támadni kezdte Kayou nővérét. Olyan szédítő sebességgel mozogtak, hogy a küzdelemből alig lehetett látni valamit, majd, miután halálos csend ereszkedett rájuk és elült a felkavart por is, kirajzolódott alakjuk.

Naraku kezében tartotta Arani kardját, s lecsapni készült vele. A nő próbált felkelni a földről, de csak a fél karjára tudott rátámaszkodni, s dacosan, dühösen nézett farkasszemet Narakuval. A féldémon meglendítette a kardot, s a kékes villanás iszonyatos erővel és sebességgel csapott le áldozatára.

Arani teste azonban eltűnt. Egy kékesfehér gömb száguldott sebesen az ég felé, s másodpercek múlva már nem is látszott a horizonton. De az éles sikoly, amely egy pillanattal azelőtt hangzott el, hogy elmenekült volna a nő, még mindig ott csengett a féldémon fülében.

– Fene, elszökött – mérgelődött Naraku, de aztán eszébe jutott Yukara.

A nő köré fonódó kötelek eltűntek, Yukara pedig erőtlenül feküdt a földön. Naraku azonnal odarohant hozzá és az ölébe vette. A nő lassan kinyitotta a szemét és mondani készült valamit.

– Ne beszélj... – szólt rá Naraku. – Elmegyünk és meggyógyulsz. Tartogasd az erődet!

Ekkor tért magához Saura is, de továbbra is mozdulatlanul figyelte az eseményeket. Próbálta kitalálni, mi történhetett, amíg nem volt eszméleténél és vajon hogyan lehet még életben.

– Már nincs rá idő – suttogta elhaló hangon Yukara és megérintette a férfi arcát. Naraku gyengéden megfogta a csuklóját.

– Dehogynem! Azonnal indulunk, és...

– Nem – mondta határozottan a nő. – Eljött az én időm...

– Yukara...

– Köszönök mindent, Naraku – mosolyodott el a nő.

– Nem hagyhatsz itt... te voltál az egyetlen, aki... aki... – Naraku nem bírta kimondani.

– Tudom – bólogatott Yukara. Tekintete kezdett homályossá válni.

– Az ékkő segítségével visszahozhatlak!

– Nem hiszem... ez az egy ékkőszilánk sem tudott megvédeni – suttogta alig hallhatóan a nő. – De... köszönöm, Naraku... mindenért – beszéde kezdett érthetetlenné válni.

– Yukara... – suttogta tágra nyílt szemekkel Naraku.

A következő pillanatban Yukara becsukta a szemét és feje lassan oldalra billent. Keze ernyedten lógott Naraku fogásában. A férfi érezte, hogy az élet utolsó szikrája is távozott Yukara testéből. Már nem hallotta megnyugtató szívverését.

Naraku nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhetett. Ő, aki mindig egyedül volt és nem is vágyott társa, ő, aki csakis az ékkövet akarta megszerezni és élvezte, hogy eközben másoknak fájdalmat okoz... végre talált valakit, aki nem vetette meg. Sőt, talán szerette is... de a Sors kegyetlenül elvette tőle, pedig még olyan kevés időt tölthettek együtt! Nem akarta, hogy így legyen vége. Nem akarta.

Lassan leeresztette a földre Yukara élettelen testét, s egy csókot nyomott homlokára. Aztán óvatosan kivette az ékkőszilánkot a nő hátából, majd felállt és az éppen feltápászkodó Saurára nézett. Tekintetében immár nyoma sem volt a lágyságnak, ami akkor jelent meg benne, mikor Yukarára pillantott. Ismét gonosz, pokolbéli szemek villantak Saurára.

Elérkezett az idő a végső összecsapásra.