2. rész: A visszatérés

Kagura végzett az előkészületekkel: elhozott egy rózsaszín lótuszvirágot onnan, ahol Saura utolsó harcát vívta Narakuval és fehér gyertyákat gyűjtött. Mindezt végre bevitte a barlangba, amire csak több napos keresgélés után bukkant rá.

Négy gyertyát helyezett el körben, az égtájak felé, és egyet középen, a lótuszvirág mellett. Éppen meggyújtotta volna az első gyertyát, mikor egy szélroham eloltotta a lángot, amit neki szánt. A barlang bejáratánál két alak állt, de vonásaik nem látszottak, mivel a fény a hátuk mögött volt.

– Kik vagytok ti és mit akartok? – egyenesedett fel gyanakvó arckifejezéssel Kagura.

– Most már tuti, hogy arra készül – jegyezte meg a nőalak, mire a mellette lévő férfi bólintott:

– Ebben az esetben... segítünk neked, Kagura.

– Honnan ismertek? – lepődött meg a szélboszorkány.

– Hű, hát az nagyon hosszú történet... – vett egy nagy levegőt a nő. – De most megkíméllek és nem untatlak vele.

– Ó, milyen kedves tőled – húzta félmosolyra a száját Kagura, azzal előrántotta legyezőjét.

– Nem ajánlom... – hallotta a férfi hangját, aki ekkora felemelte egyik kezét.

– Mégis, miben akartok nekem segíteni?

– Hát a szertartásban – válaszolta őszintén a nőalak. – Vagy nem Saurát akarod visszahozni?

– Honnan tudtok ti erről? – esett le Kagura álla.

– Ugyanonnan, ahonnan ismerünk – válaszolta tömören a férfi, azzal beljebb lépett. Társa is követte. Beálltak a döbbent szélboszorkány mellé a körbe.

– Azt hiszem, ez kicsi lesz négyünknek – jelentette ki Miharu.

– Négyünknek? Nem tudsz számolni, csak hárman vagyunk! – szólt rá fivére.

– Még igen... – jegyezte meg a lány, azzal arrébb tolta a gyertyákat. – Kész van, kezdhetjük.

Kagura még mindig mozdulatlanul állt.

– De ti... kik vagytok ti?

– Nem fontos; az a lényeg, hogy mi is ugyanúgy szeretnénk, ha Saura visszatérne az élők közé – felelte Taiki.

Kagura még egy percig gyanakodva méregette őket, de aztán nekiállt meggyújtani a gyertyákat, sorban, egymás után, keleten kezdve. Végül, mikor a körvonalon minden gyertya égett, a középen lévőhöz fordult.

– Gyertek mögém – utasította a két fiatalt, akik szót fogadtak, azzal Kagura meggyújtotta az utolsó gyertyát is.

Letérdeltek a lótuszvirágos gyertya mellé és vártak.

– Most mi lesz? – suttogta Miharu. – Utálok várakozni...

– Jaj, fogd már be!

– Hé! Ne beszélj így velem, te... – ekkor viszont hatalmas szélroham söpört végig a barlangon, ezúttal azonban a gyertyák nem aludtak el.

Kagura elmosolyodott. Eddig minden a terv szerint haladt... egy pillanat múlva pedig megjelent a lótuszvirág fölött egy halványan derengő nőalak. Olyan volt, mint egy kísértet. A ruhája földig érő volt és hófehér, a haja szintén, de az csak a derekáig ért. Kezében egy fehér kancsót tartott. Éjfekete szemeivel a hármasra nézett.

– Miért zavartok, szellemlények?

Kagura leküzdötte minden ellenérzését és a nő szemébe nézett.

– Azért idéztelek meg, hogy segíts nekünk visszahozni valakit a halálból...

– Én vagyok a Lelkek Úrnője – válaszolta a nő. – A lelkét visszahozhatom, de test nélkül mit sem ér...

– Ez a virág – mutatott a lótuszra a szélboszorkány – az ő testéből maradt.

A kísérteties nő szeme megvillant.

– Csak nem a Természet Úrnőjét akarjátok visszahozni?

– De, igen – bólintott mélyen Kagura. – Sokkal tartozom neki... miattunk áldozta fel magát.

– Tudom jól, mi történt vele – szólalt meg a fehérruhás nő, s szemébe harag és fájdalom csillant fel. – Mivel róla van szó és itt van ez is – vette kezébe a lótuszvirágot – megteszem, amit kérsz.

– Köszönöm neked – hajtott fejet Kagura.

– Tudod, neked mit kell tenned – nyújtotta a szélboszorkány felé a lótuszt.

– Igen – Kagura megsebezte egyik ujját a körmeivel, így ráhullott egy csepp a véréből.

A Lelkek Úrnője visszavette a lótuszvirágot, aztán feldobta a magasba. Belenyúlt hófehér kancsójába és óvatosan kivett belőle valami fehér fényt... egy lelket, amit azután a virág után dobott.

Nappali világosság árasztotta el az eddig sötétségbe burkolózó barlangot; olyannyira, hogy mindenki önkéntelenül is behunyta a szemét, a fájdalmas fény elől védve azt. Mikor elült a fényesség, a Lelkek Úrnőjét már nem látták, helyette viszont ott feküdt Kagura előtt Saura. Pontosan úgy nézett ki, mielőtt meghalt és átváltozott volna. Mindenki feszült csendben figyelte a nőt, aztán...

Saura lassan kinyitotta a szemét. Az első dolog, amit meglátott, a barlang mennyezete volt. Még szaggatottan vette a levegőt, de hamarosan egyenletessé vált a légzése. Ekkor oldalra fordította a fejét. Látta a gyertyák lángjait és a fénykörön belül...

– Kagura? – kérdezte rekedten.

– Igen, én vagyok az – lépett közelebb hozzá a szélboszorkány.

– Mi történt? – nézett rá összezavarodva. – Hogy lehet itt? Hiszen én... én... meghaltam.

– Így van – biccentett Kagura. – De létezett egy szertartás, aminek a segítségével visszahoztalak.

Hátulról egy halk köhintés hallatszott.

– Jól van, akkor visszahoztunk – forgatta meg a szemeit Kagura, azzal hátrafordult. – Na nem mintha nagy segítség lettetek volna...

– Erkölcsi támogatást nyújtottunk – felelte Miharu.

– Hogyne...

– Egyedül egyébként sem tudtad volna megidézni a Lelkek Úrnőjét – tette hozzá csevegő hangon Taiki. – Ahhoz túl gyenge vagy...

– Mit merészelsz?! – haragudott meg Kagura és felemelte a legyezőjét.

– Hagyd! – tápászkodott fel Saura. – Csak fel akar idegesíteni... tudja, hogy egyedül még senkinek sem sikerült megidéznie azt a lényt.

Kagura továbbra is dühösen tekintgetett a testvérpárra, elsősorban a fiúra, de Saura kérése visszafogta magát.

– Köszönöm mindenkinek... – nézett végig a társaságon Saura, végül a két fiatalon állapodott meg a tekintete. – De nem tudom, kik vagytok és miért segítettetek.

– Ez hosszú történet – felelte neki is Miharu.

– Nekem se akarták elárulni... – morogta oda Kagura.

– Azért a neveteket igazán elmondhatnátok...

– Taiki vagyok, ő pedig itt a húgom, Miharu.

*

– Kagome, olyan furcsán viselkedtél tegnap... – jegyezte meg aggódva Inuyasha. – Meg ma is... mi van veled?

– Semmi csak... – Kagomr mély levegőt vett. – Olyan érzésem van, mintha végig a közelünkbe lenne egy hatalmas darab a Szent Ékkőből.

– Én is érzem, mióta visszajöttél... De az Naraku birtokában van, nem? – kérdezett közbe Kazaru.

– De, igen... – felelte tétovázva a lány.

– Inuyasha, érzed a közelben Naraku szagát? – kérdezte a hátuk mögül Miroku.

– Nem... sőt, semmilyen mérgező kigőzölgést se látni... tudjátok, olyanra gondolok, amit múltkor láttunk.

– Hm... érdekes – burkolózott gondolataiba Miroku.

– Azt érzitek, merre van? – kérdezte Kuroda.

– Én sajnálom, nem – rázta meg a fejét kedvese. – Olyan, mintha körülöttünk mindenhol lenne...

– Igen, nehéz meghatározni az irányt – fűzte hozzá Kagome. – Olyan... furcsa ez az egész.

Jobb ötletük nem lévén, végül tanácstalanul folytatták tovább útjukat arrafelé, amerre elindultak...

*

– Te is érzed, amit én? – nézett húgára Taiki.

– Igen – felelte izgatottan a lány. – Megtaláltuk őket!

Még gyorsabbra vették a tempót, aztán tisztes távolságban a társaságtól, megálltak. Egy napja váltak el Kaguráéktól, nem sokkal azután, hogy Saura visszatért az életbe. Nem tudták, pontosan, mi lehet a két nő szándéka, de abban biztosak voltak, hogy Naraku ellenébe indultak.

Nekik viszont most a családjukra kellett koncentrálniuk... az édesanyjukra. Mert a méreg, amire átmenetileg immunis lett, az fog végezni vele, ha nem gyógyítják meg. Egy kislány szaladt keresztül az előttük elterülő tisztáson.

– Ó, de rég láttam! – suttogta elérzékenyülve Miharu.

Taiki elmosolyodott. Húga mindig ilyen volt, mióta csak ismerte. De pont ezt szerette benne: hogy néha úgy tud viselkedni, mint egy halandó, pedig nem is az. Tovább nézték a jelenetet, de egy kicsit arrébb kellett menniük, ha látni akartak valamit, mert a bokor, ami mögött elrejtőztek, takarta előlük a kilátást.

A kislány belecsimpaszkodott egy nő nyakába, aztán pedig egy kis csokor virágot adott neki.

– Ezt neked szedtem! – újságolta boldogan.

– Nagyon szép... köszönöm – mosolygott kedvesen a nő.

– Ő... az ott... anya? – kérdezte bátyjától Miharu, egyre csak a nőt nézve.

– Igen, ő az – Taiki tudta, hogy húga nem emlékszik rá, hiszen alig lehetett több két évesnél, mikor meghalt az anyjuk. – Apa is a közelben van, érzem...

– Ja igen, mesélted, hogy ebben az időszakban vigyázott anyára nagyon... mi a baj, Taiki?

– Érzem, hogy itt van valahol, de nem látom... ez zavar... bárhol lehet.

Megfordult a szél, s nemsokára halk lépteket hallottak a hátuk mögül. Miharu, aki eddig elvarázsolva nézte édesanyját, ijedten fordult meg, s Taiki sem volt éppenséggel nyugodt, mikor az érkező felé tekintett. Egy pillanat alatt váltott át mindkettejük arcszíne olyan hófehérre, mint Miharu kimonója.

– Megtudhatnám... hogy mit kerestek itt? – ropogtatta meg fenyegetően a kezét Sesshoumaru.

Miharu nagyot nyelt és óvatosan felállt bátyja mellé, aki eddigre már talpon volt és magára öltötte jól ismert „pókerarcát”, ami semmilyen érzelmet vagy gondolatot nem fejez ki. Ismét olyan nyugodtnak tűnt, mint általában.

– Rendben van, ti akartátok... – lendítette meg kezét Sesshoumaru, ami ekkor fényesen felizzott.

Energiaostorával kíméletlenül csapott le a testvérpárra. Ám Taiki sem volt rest, egy ugyanolyan jelenséggel állította meg a támadást. Sőt, Miharu azonnal felvont köréjük egy ezüstös védőpajzsot. Sesshoumaru és a két testvér farkasszemet nézve álltak egymással szemben, fittyet hányva arra a néhány szerencsétlen fára, amelyet elért a csapás és most sorra dőltek ki körülöttük.

– Hmm... érdekes – jegyezte meg Sesshoumaru és eltűntette ostorát, mire Taiki is ugyanígy tett. Aztán a démon szemei vörösen felizzottak.

– Ajaj... tűnjünk innen! – húzta meg bátyja karját Miharu, azzal eltűntette a védőpajzsot. – Ez már semmit sem ér.

Sesshoumaru vérfagyasztóan elmosolyodott.

– Egyetértek – mondta gyorsan Taiki, s azonnal megfordultak, de ekkor beleütköztek valakibe.

– Mi folyik itt? – kérdezte Kayou, kezében az ezüstösen izzó bottal.

– Ööö... – Miharuból csak ennyire futotta, de bátyja azonnal átkarolta és felugrott vele, hogy aztán jóval a nő mögött érjenek földet, még nagyobb távolságban Sesshoumarutól.

– Köszi... de, ahogy elnézem, mégse volt olyan jó ötlet ez a mentőakció... – jegyezte meg Miharu.

– Hogy mondhatsz ilyet? Inkább valami terv kellett volna – nézett rá Taiki. – De most futás!

Rohanni kezdtek, de mindvégig érezték maguk mögött Sesshoumaru közeledtét.

– Te maradj itt és vigyázz Rinre – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Sesshoumaru, de egy kicsit már lenyugodott, így a szeme színe visszaváltozott normálisra. – Én pedig elkapom őket! – azzal elrugaszkodott a földről és hamarosan utol is érte a menekülő testvérpárost.

Újra lecsapott energiaostorával.

– Vigyáááz! – kiáltotta Miharu, mire bátyja is hátratekintett.

Kölcsönösen lökték el egymást a csapás útjából, aminek az lett a következménye, hogy több métert repültek két különböző irányba. Sesshoumaru félúton köztük ért földet, tekintetét a két testvér között járatva. „Ismerős a szaguk, pedig még biztos nem találkoztam velük... arra emlékeznék.” töprengett.

Taikinak sikerült a talpára érkeznie, de így is féltérdre esett. Miharu azonban nem volt ilyen szerencsés. Ő a hátára zuhant és most azt masszírozgatva tápászkodott fel, miközben mérges szemeket eresztett bátyjára.

– Muszáj volt ezt csinálnod?! – kiáltott keresztül Sesshoumarun.

– Te is ellöktél, vagy nem? – vágott vissza Taiki, aki épp ekkor állt fel.

– De te nem estél el! Minek kellett úgy meglöknöd?

– Inkább te vagy gyenge...

– Sajnálom, nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint te! – kiabált vissza gúnyosan Miharu.

– Hát igen... – ez a megjegyzés mosolyt csalt Taiki arcára.

Miharu sértődötten nézett rá, aztán Sesshoumarura emelte a tekintetét, miközben bátyjára mutatott:

– Szólj rá, mindig ezt csinálja!

Sesshoumaru értetlenül nézett a lányra:

– Hogy mit akarsz...?

– Ó... – hátrált egy lépést Miharu. – Elfelejtettem...

– Miért kell neked mindig annyi beszélned?! – sóhajtott a bátyja, miközben ránézett. – Mit nem adnék, ha végre egyszer csöndbe maradnál...!

– Ne sértegess! Hallod?!

– Hű, most megijedtem...

Miharu arca csak úgy lángolt tehetetlen dühében. Köztük ott állt Sesshoumaru, de ha a démon nem is lett volna ott, a bátyját akkor se tudná megleckéztetni, hiszen akárhányszor próbálta meg, mindig ő járt pórul. Csak az apjuk tudta megtépázni Taiki büszkeségét, de Miharu erre most nem számíthatott. Vagy talán mégis...?

Sesshoumaru meglepve figyelte őket és nem kellett túl sok logika ahhoz, hogy rájöjjön, testvérekkel van dolga. Azonban, még mielőtt bármit is tehetett volna, egy kiáltást hozott feléjük a szél.

– Kayou! – fordult visszafelé idegesen Sesshoumaru. – És Rin...

– No meg Jyaken – jegyezte meg Miharu, mire mindenki ránézett. – Gondoltam, megemlítem...

Aztán abba az irányba néztek ismét, ahonnan a kiáltás jött. Miharu a bátyjára tekintett, aki bólintott, mintha egy ki nem mondott kérdésre válaszolna. Egyszerre rugaszkodtak el a földtől és indultak el a nő irányába. Sesshoumaru azonnal észbekapott és utánuk sietett.