3. rész: Felismerés

Rin rémülten kiáltott fel, mikor meglátta a hatalmas szörnyeteget. Kayou még éppen időben nyalábolta fel a kislányt és ugrott el vele a démon útjából. Aztán nyúlt a nyaklánca felé, hogy levegye és átváltoztassa, de megdöbbenve tapasztalta, hogy az már nincs a nyakában. Odapillantott, ahol még az előbb volt Rinnel; a nyakék ott feküdt a dús fűben. Így viszont csak menekülni tud, semmilyen kárt nem okozhat a szörnyben.

Körbenézett és meglátta Jyakent, aki épp megérkezett az erdőben tett útjáról, de Kayou felé kiáltott:

– Ne gyere ki! Maradj ott!

Jyaken megtorpant a hangjára és ekkor meglátta a feléjük tornyosuló hatalmas szörnyeteget is. Kayou felkapta Rint és a kislánnyal a karjában rohanni kezdett az erdő felé; hiszen a démonnak némi akadályt jelentene a sok fa, és ez kicsit lelassíthatná. Arra esélye sem volt, hogy visszamenjen a fegyveréért.

– Nem fog tudni odaérni... – mondta Taiki.

– Azt nem hagyom! – kiáltotta Miharu, s azzal nyitott tenyerével Kayoura és Rinre mutatott.

Sesshoumaru épp ekkor ért oda és meglepve tapasztalta, hogy a nő és a kislány körül ezüstös védőpajzs emelkedik. Látta, hogy ezt a mellette álló lány irányítja, és nem gondolkozott tovább, hanem nekifutásból a szörnyre támadt.

Taiki követte a példáját. Előhúzta apjától kapott kardját, melynek pengéje azonnal kéken fellángolt. Mintha eleven tűz is erősítette volna. Azzal rátámadt a démonra. Sesshoumaru is hasonlóképp cselekedett; ő a Toukijint vette elő. Ketten egyszerre támadtak a szörnyre, miközben Miharu fenntartotta a védőpajzsot Kayou és a kislány körül, akik épp ekkor érték el az erdő szélét.

A szörnyeteg annyira meglepődött a nem várt kettős támadáson, hogy még megijedni is elfelejtett, mikor a két férfi lecsapott rá. Egyszerű győzelem volt számukra, hiszen a démon még védekezni sem tudott, olyan gyorsak voltak. A szörny élettelen teste dübörögve esett a talajra, a közelben álló néhány fát sem kímélve.

Amik alatt történetesen Kayou, Rin és Jyaken álltak. Miharu még erősebben összpontosított és megerősítette a pajzsot. Kayouék ijedten guggoltak le, mikor a fa feléjük dőlt. De a védőburok, melyet Miharu alkotott, kitartott. Aztán a lány türelmetlenül pillantott bátyjára és Sesshoumarura:

– Gyorsan! Már nem bírom sokáig tartani!

Taiki és Sesshoumaru azonnal elrugaszkodtak a földtől és egy ugrással mellettük termettek. Utóbbi Kayout kapta fel, Rinnel együtt, így Taiki Jyakennel menekült onnan. Alighogy elugrottak a veszélyes helyről, a védőpajzs összeomlott és a fák mindent összezúztak, ami alájuk került.

Miharu kapkodta a levegőt, de próbált mélyeket lélegezni, hogy megnyugtassa szervezetét. Még akkor is négykézlábra ereszkedve állt, mikor a többiek odaértek mellé. Bátyja lehajolt hozzá:

– Jól vagy?

– Hú... igen... – felelte szaggatottan Miharu. – Csak egy perc...

Valóban, hamarosan egyenletessé vált a légzése, ekkor Taiki felsegítette.

– Nem tudom, miért tetted, de... köszönöm – mondta neki Kayou, aki időközben megkereste a nyakláncát, így az ismét a nyakában ékeskedett.

Rin félig mögé bújt, úgy nézte a két fiatalt, Sesshoumaru közvetlenül mögöttük állt, Jyaken pedig a közelükben maradt, de tisztes távolságra az ismeretlenektől.

– Ugyan, nem tesz semmit – legyintett mosolyogva a lány. – Csak kicsit már kijöttem a gyakorlatból...

– Bizony... – bólogatott a bátyja.

– Fogd be! – bökte oldalba Miharu.

Taiki nem szólt semmit, csak elmosolyodott húgán. Nem tehetett róla, de imádott csipkelődni vele.

– Most már elárulhatnátok, kik vagytok – jegyezte meg hidegen Sesshoumaru.

– Khm... hát... öhm... – Miharu ezúttal se vitte túlzásba a válaszolást. Lesütötte szemeit. – Mi... izé...

– Beszélj értelmesen, különben megbánod és hidd el – mosolyodott el ördögien Sesshoumaru. –, nem fog érdekelni, az előbb mit tettél...

– Jól van – állt a húga elé védelmezően Taiki.

Ismét ugyanolyan nyugodt volt, mint általában. Arcáról semmit sem lehetett kiolvasni, ahogy szemeiből sem.

– Mi azért jöttünk, mert... – a fiú elhallgatott. Kereste a megfelelő szavakat. – meg akarjuk gyógyítani Kayout.

– Tessék? Hogy engem? – nézett rájuk csodálkozva a nő. – De hát... nem is vagyok beteg!

– Ha jól tudom – kezdett bele Taiki. –, akkor Naraku pár héttel ezelőtt megmérgezett, de te túlélted. Így van?

Kayou biccentett. Fogalma sem volt róla, honnan tudhat róla a fiú, de valami belső hang azt súgta neki, megbízhat benne. Persze ebben azért nem ártana megbizonyosodni...

– De ezt csak a benned növekvő gyermeknek köszönheted – magyarázta Taiki. – Ez a méreg pedig... nagyon lassan öl, és ha mi most a húgommal nem gyógyítunk meg téged, akkor néhány éven belül... – nem fejezte be, elcsuklott a hangja. Kizökkent megszokott, nyugodt állapotából.

Kayou arca elfehéredett. Még mindig nem tudta, hihet-e nekik és megbízhat-e bennük.

– Miért higgyem el, amit mondtok?

– Valóban elég gyanúsan viselkedtetek... – jegyezte meg Sesshoumaru is.

– Szerintetek az nem elég bizonyíték, hogy segítettünk nektek a szörny ellen? – kérdezett vissza Miharu; végre megjött a hangja. A szemei viszont villámokat szórtak: sértésnek vette, hogy nem bíznak benne.

– Hát, tulajdonképpen...

– Fogd be, Jyaken!

– Igenis, nagyuram – húzta összébb magát a kis démon.

Sesshoumaru összeszűkített szemekkel nézett a két fiatalra. Egyre inkább úgy érezte, ismeri őket, de fogalma sem volt, honnan. Ahogy arra sem tudott biztos választ, hogy megbízhatnak-e bennük... hiszen az lerí róluk, hogy szellemvér csörgedezik az ereikben, ilyesformán vigyázni kell velük.

A csendet végül Kayou törte meg:

– Mégis... hogyan gondoltátok, hogy meggyógyítotok? – a kíváncsiság felülkerekedett rajta.

Miharu és Taiki egymásra néztek, aztán a fiú szólalt meg:

– Ha ketten együtt összefogunk, akkor meg tudunk gyógyítani... ez az egyik képességünk – magyarázta.

– Érdekes... – gondolkozott el Kayou.

Rin összeszedte a bátorságát és előbújt a nő háta mögül, aztán egy kicsit közelebb merészkedett a két fiatalhoz. Taiki észrevette, azonban tekintetével Sesshoumarut és Kayout fürkészte; Miharu viszont a kislányt figyelte.

Rin odalopózott Taiki mellé és megcsodálta azt a fekete prémet, ami a vállán pihent. Miharu próbálta visszafogni magát, de egy halk kuncogás önkéntelenül is előtört belőle. Bátyja értetlenül nézett rá:

– Neked meg mi bajod?

Miharu nem tudott beszélni a nevetéstől, csak Rinre mutatott, aki épp piszkálgatni kezdte a prémet. Taiki nem tudta eldönteni, hogy most dührohamot kapjon vagy nevessen. Ezért inkább megrándította a vállát, így a prém kicsúszott a kislány kezei közül. Aztán nyugalmat erőltetve magára ránézett:

– Hagyd békén, Rin.

A kislány megszeppenve pislogott rá, miközben a háttérben még mindig hallatszott Miharu elfojtott kuncogása, aztán Rin hátralépett, Kayouhoz. A nő átölelte, majd ismét a testvérpárhoz fordult:

– Már csak azt nem tudom, honnan ismertek minket és miért akartok engem meggyógyítani az állítólagos betegségemből.

– Nézd, any... – kezdte Taiki, de a szó közepén torkára forrott a beszéd. – Hoppá...

– És még én beszélek annyit, mi? – nézett rá haragosan Miharu, azzal fejbe kólintotta a bátyját.

– Au, Miharu, állj már le! – szólt rá a fiú.

Most már nem volt visszaút. Az előbb Miharu szólta el magát majdnem, most pedig Taiki. Megadóan sóhajtottak és már tudták, mi lesz a következő kérdés:

– Mit akartál mondani az előbb? – bujkált némi fenyegető türelmetlenség Sesshoumaru hangjában.

Taiki belenézett a szellem szemébe.

– Azért akarunk segíteni, mert ti... – itt Kayoura fordította tekintetét és vett egy mély levegőt – a mi szüleink vagytok.

– Igen, így igaz – tette hozzá Miharu. – A jövőből érkeztünk.

Egy pillanatig még mindketten kíváncsian figyelték a döbbent arcokat, aztán lesütötték a szemüket, mint amikor gyerekkorában az embert csínytevésen kapják. Bár csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott, a testvérpárnak óráknak tűnt.

Sesshoumaru meg sem próbálta leplezni döbbenetét: a két fiatal hangjában cseppnyi hazugságot sem vélt felfedezni; ráadásul ez azt is megmagyarázná, miért volt olyan ismerős a szaguk. De még mielőtt bármit tehetett volna, Kayou megmozdult mellette: elengedte Rint és odalépett a testvérpárhoz.

Várt egy röpke pillanatot, aztán mosolyogva átölelte őket. Belső ösztönei vezették. Úgy érezte, mintha hiányoztak volna neki, pedig csak most látta őket először. Miharu és Taiki pedig hagyták magukat és aztán ők is átkarolták édesanyjukat.

Aztán fél pillanat múlva fehér derengés vette körül mindhármukat... a jelenség nem tartott sokáig, hamar eltűnt; ekkor a testvérpár kibontakozott Kayou öleléséből. Miharu szipogott, akárcsak édesanyja, de Taiki nem mutatta semmi jelét, hogy elérzékenyült volna, legfeljebb, ha azt leszámítjuk, hogy nagyokat nyelt.

De mindhárman mosolyogtak.

– Öhm... már meggyógyítottunk, az előbb – magyarázta még mindig szipogva Miharu.

– Igen... – tette hozzá rekedten bátyja.

– Köszönöm – mosolyodott el Kayou, de aztán hirtelen elkomorult az arca. – De ugye nem akartok még elmenni? Nagyon jó lenne kicsit elbeszélgetni veletek...

A két testvér egymásra nézett, aztán elmosolyodtak és visszanéztek szüleikre.

– Azt hiszem, ezt még meg tudjuk oldani – felelte Miharu.

– Nem sietünk vissza – tette hozzá Taiki.

*

A kis csapat lepihent, de Kagome nem bírt nyugton maradni, ezért elindult sétálni az erdőbe, ami mellett letáboroztak. Inuyasha úgy döntött, vele tart; egyrészt mert neki is kilométerhiánya volt, másrészt pedig, mert nem akarta, hogy a lány egyedül kóboroljon a rengetegben. Egy ideig némán haladtak egymás mellett, végül Kagome szólalt meg:

– Inuyasha... gondolkodtál már azon, mihez kezdesz, ha legyőzzük Narakut és megtaláljuk a hiányzó ékkőszilánkokat?

Inuyasha elgondolkozva sétált mellette.

– Még nem tudom... de pontosan mire gondolsz?

– Egyszer azt mondtad, azért kell neked az ékkő, hogy teljesen szellemé változz – felelte távolba révedő tekintettel Kagome. – Hogy azért keresed a szilánkokat...

Inuyasha meglepődött a válaszon, de azért felelt:

– Tudod, miután eltört a Tessaiga és én átváltoztam... többször is... – elhallgatott, végül mégis kibökte, ami már régóta nyomta a lelkét, miközben beletekintett Kagome gyönyörű barna szemeibe. – Én nem azt akartam... nem olyan akartam lenni, mint amivé változtam. És olyankor... én nem akarom, hogy bajod essen, Kagome!

– Jaj, Inuyasha... – mondta elérzékenyülve a lány. – Rám számíthatsz, én mindig melletted leszek... – azzal átölelte őt.

– Kagome... – sóhajtott Inuyasha, miközben átkarolta őt. – Nem tudom, akarok-e teljesen szellem lenni még ezek után...

A közelből csengő kacaj hangzott fel, de olyan rideg és örömfosztott volt, hogy mindkettejük hátán végigfutott a hideg. Kibontakoztak egymás öleléséből, aztán Inuyasha beleszimatolt a levegőbe.

– Kikyou... – mondta csodálkozva.

Valóban, a papnő lépett ki az egyik szomszédos fa mögül és gúnyosan mosolyogva állt meg előttük néhány lépésnyire. Kagome egy kicsit távolabb húzódott tőlük. De nem tudott elmenni; egy belső erő arra késztette, hogy maradjon.

– Milyen különös... nekem megígérted, hogy az ékkő segítségével emberré változol, nem pedig szellemmé... – mondta Kikyou, Inuyasha arcát fürkészve.

– Komolyan gondoltam...

– Valóban? – kérdezte enyhe iróniával a hangjában a miko. – Mégis másképp döntöttél...

– Kikyou, még mindig nem bírod felfogni, hogy nem Inuyasha árult el téged, hanem Naraku játszott ki titeket egymás ellen?! – emelte fel a hangját Kagome. Tudta, ezzel a saját helyzetét csak rontja, Kikyouval szemben, Inuyasha szemében, de számára az volt a legfontosabb, hogy a félszellem biztonságban legyen...

– Narakuval is végzek... – villantak meg a papnő szemei. – De veled, Inuyasha, még elszámolnivalóm van...

– Kikyou...

„Jaj ne!” gondolta kétségbeesetten Kagome. „Megint úgy néz rá! Én ezt nem bírom tovább!” rázta meg a fejét, s könnyeivel küszködve elrohant onnan, minél messzebbre, hogy ne is vegyen tudomást arról, mi történhet az elkövetkező pillanatokban.

Azonban a könnyfüggönytől elvakulva és a szomorúságtól figyelmetlenné válva egyenesen belerohant valakibe. Megijedve hátrált egy lépést és döbbenten ismerte fel az alakot, aki kirajzolódott előtte:

– Saura...!

– Igen, én vagyok – mosolygott rá bátorítóan nő és közelebb lépett.

Kagome hátrált egy lépést, mire Saura megállt.

– De... hogy lehet ez? – értetlenkedett a lány. – Hiszen mind láttuk, amikor... amikor...

– Amikor meghalt – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy harmadik személy.

– Kagura? Te meg mit keresel itt?

– Ő hozott vissza az életbe, két fura testvér segítségével... – magyarázta Saura. – Ne aggódj, valóban élek és én vagyok az – lépett közelebb a lányhoz.

– De-de...

– Inkább azt meséld el, miért vagy ilyen szomorú? Ki bántott meg? – kérdezte tőle a nő.

Kagome szíve elszorult, mikor eszébe jutott, mi elől menekült idáig. Újra felvillant lelki szemei előtt Inuyasha és Kikyou képe és az, ahogy a fiú átöleli a papnőt és... Kagome megrázta a fejét. Ki akarta verni belőle ezt a régi és fájdalmas emléket... „De miért van az, hogy mikor már épp sikerülne, akkor felbukkan Kikyou és mindent elront?! Minek újra eszembe juttatnia ezt az egészet?” sóhajtott keserűen Kagome. „Inuyasha még mindig őt szereti...”

– Kagome, mi a baj? – ismételte meg kérdését Saura.

– Inuyasha... – nézett rá könnyes szemekkel Kagome, azzal a nő nyakába borult és keserves sírásra fakadt.

Kitört belőle minden, ami elmúlt hónapok alatt gyülemlett benne és amit igyekezett elnyomni; de nem bírta már tovább ezt a nyomást...

– Jól van... – suttogta Saura és vigasztalóan átölelte Kagomét. – Meséld el nekem, mi történt...

Folytatása következik...