5. rész: Túlerő

Sokáig beszélgettek aznap és csak késő éjjel tértek nyugovóra. A két testvér elhatározta, holnap visszamennek a saját idejükbe, de ezt az estét még a szüleikkel akarták tölteni, a középkori Japánban.

Kayou hajnalban ébredt fel, Sesshoumaru karjaiban. Mosolyogva nézett a szellemre:

– Jó reggelt... – mondta csendesen.

– Jól aludtál? – nézett rá Sesshoumaru.

Kayou biccentett.

– Te megint egész éjjel fent voltál? – a nőnek nem kellett megvárnia a választ, így is tudta, mi az. Sesshoumaru nagyon ritkán aludt.

Aztán megkereste tekintetével a testvérpárt. Miharu és Taiki egymás vállára dőlve aludtak, egy fának támaszkodva, a lány ölében pedig ott pihent Rin. Elmerengve nézte őket.

– Olyan jó így együtt látni őket, nem? – kérdezte Sesshoumarutól, miközben egy kicsit mocorgott, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen.

– Furcsa...

– Az – helyeselt a nő. – De... jó látni, hogy felnőttnek ilyenek lesznek...

Egy órán belül már mindenki ébren volt és amikor a fiatalok indulni készültek, Kayou és Sesshoumaru eldöntötte, hogy elkísérik őket az átjáróig, addig is együtt vannak és beszélgethetnek. A két testvér örömmel fogadta a hírt és az egész délelőttjük kellemesen telt. De aztán délben...

Éppen valami vicces, ártatlan sztorit mesélt Miharu, amin mindenki jót derült, mikor Kayou váratlanul megtorpant. Nyugtalanság kerítette hatalmába.

– Jön... – mondta olyan átható hanggal, hogy minden zajt elnyomott a környéken, azzal lassan visszafordult abba az irányba, ahonnan jöttek.

– Kicsoda? – kérdezte Rin.

– Csak nem... Arani néni? – kérdezett rá Miharu; apjuk elbeszéléséből tudta, hogy Kayou megérzi, mielőtt megérkezik a nővére.

– Nehogy elszóld magad előtte – figyelmeztette Taiki.

– Nem állt szándékomban... nem is tudom, ki szólta el magát legutóbb...

Kayou már alig hallotta a párbeszédet. Levette nyakláncát, ami azonnal átváltozott a botjává. Elindult visszafelé, de Sesshoumaru elkapta a karját.

– Várj... most nem harcolhatsz vele. A te állapotodban... – Kayou nem hagyta, hogy a szellem befejezze mondatát:

– Terhes vagyok, nem béna – csattant föl, de aztán kicsit elszégyellte magát és gyengéden hozzátette:

– Egyébként se mondhatom neki azt, hogy jöjjön vissza máskor...

Alighogy kiejtette ajkán e szavakat, egy villám csapott a közvetlen közelükben a földbe. Hamarosan kirajzolódott Arani alakja, amint eloszlott a fényesség.

– Tehát tényleg ő az... – jegyezte meg Miharu.

Arani kíváncsi tekintettel mérte végig a csoportot, aztán húgához fordult:

– Látom, szert tettél néhány új barátra, mióta utoljára találkoztunk...

– Na és? Mit érdekel téged? – kérdezett vissza Kayou. – Megint a botért jöttél, igaz?

Arani gúnyos félmosolyra húzta a száját:

– Vagy az életedért... esetleg mindkettőért – felelte, miközben szórakozott a húga arcán megjelenő érzelmeken.

– Ezt nem fogjuk annyiban hagyni! – kiáltotta oda neki hevesen Miharu.

– Ó... igaz, rátok nem számítottam, csak Sesshoumarura, de azt hiszem, így is kellőképpen lefoglal majd titeket a segítség, amit magammal hoztam... – mire több száz szellem jelent meg a háta mögött.

– Honnan tudja a nevedet, nagyuram? – kérdezte Jyaken, miközben Sesshoumarura nézett.

– Nem mutatkoztam be neki, de...

– Mi de? – nézett rá Kayou.

– Ezek a szellemek Narakut szolgálják – válaszolta apja helyett Taiki, majd Sesshoumarura nézett:

– Te is arra gondolsz, amire én?

– Mire gondoltok? – kérdezett közben Miharu. – Csak nem arra, hogy Narakuval szövetkezett?

– Pontosan ez járt az én fejemben is – biccentett Kayou, azzal elrugaszkodott a földtől és nővéréhez közelebb, de azért tisztes távolságban tőle ért puhán földet. – Mindig azt mondtad, elég erős vagy szövetségesek nélkül is... talán csak nem legyengültél, nővérkém? Rájöttél, mégse vagy olyan erős?

– Hallgass!

Villámgyorsan, egy aranyló ostor csapott felé, de Kayou még időben felvonta a bot védőpajzsát, így az megvédte. Gúnyosan kacagott nővérén, tudta, hogy ezzel felidegesítheti és így könnyebben elkövethet valamilyen hibát. Arani szemei összeszűkültek:

– Látom, már kezded uralni a bot hatalmát... de ne hidd, hogy ez megóv tőlem! – kiáltott, azzal felugrott a levegőbe és előrántotta a kardját, hogy lecsapjon vele húgára.

Amíg Sesshoumaru és Taiki harcba bonyolódtak a szellemekkel, addig Miharu biztonságosabb helyre vitte Rint és Jyakent, majd védőhálót vont köréjük, aztán ő is visszatért a harchoz, kezében immár egy hajszálpontosan ugyanolyan bottal, mint amilyennel az édesanyja küzdött.

– Rengetegen vannak – jegyezte meg Taiki, mikor húga odaért.

Éppen sikerült visszavernie kék lángokban úszó kardjával két démont, a következő pillanatban pedig egy mozdulattal ketté vágta mindkettőt. Sesshoumaru a Toukijinnel még több démonnal végzett egyszerre, de még így is rengetegen maradtak. Mihaur a bottal harcolt, de nem sok eredménnyel.

– Ez így nem fog menni – jegyezte meg, aztán az alakja változni kezdett.

A homlokán megjelent egy ezüst ovális, amely úgy tűnt, mintha össze lenne olvadva egy négyágú csillaggal, s az ugyanolyan színű méregcsíkpárok is megjelentek arcán, vállán, csuklóján.

– Így már sokkal jobb... – jegyezte meg, aztán rátámadt a legközelebbi démonra. Alighogy hozzáért, nyolc darabba esett szét, az ezüstös fény mentén.

– Szép volt, de tudod, ugye, hogy ez nem lesz elég... – kérdezte tőle Taiki, aki azóta szintén átváltozott.

Ugyanúgy ezüst méregcsíkpárok jelentek meg rajta, mint húgán, de az ő homlokán hajszálpontosan ugyanolyan félhold jelent meg, mint amilyen apjáén volt. Egyszerre vagy húsz szellem támadt rá, felbőszülve a fiatal fiú magabiztosságán, mire ő egy elegáns mozdulattal belehasított közvetlenül maga előtt a levegőbe és a rá támadó démonok a következő pillanatban már holtan estek szét, ezernyi apró darabra. Pedig látszólag hozzájuk sem ért...

Sesshoumaru könnyedén bánt el ostoba, gondolatmentes ellenfeleivel és csodálkozva figyelte, mire képesek gyermekei. Egy újabb démon közelített felé, de ő oda sem nézett, úgy végzett vele. Új lendületet kapott a harchoz. Azonban ebben a szusszanásnyi időben még odapillantott, ahol Kayou harcolt a nővérével. Még alig kezdődött el köztük a harc, és a nő sikeresen kivédte Arani első támadását, aki azonban nem hagyta ennyiben. Ismét támadott, de Kayou elugrott előle. Azonban furcsán viselkedett... közvetlenül azután, hogy felrugaszkodott a levegőbe, úgy tűnt, nem érzi jól magát. Rosszul ért földet és elesett. Négykézláb támaszkodott, de valami miatt nem bírta sokáig és összeesett. Arani pedig kényelmes, lassú tempóban közelített hozzá, a maga fenyegető valójában.

– Kayou! – kiáltott Sesshoumaru és elindult felé, azonban újabb démonok állták az útját. Már nem látta, mi történik, csak Arani őrült kacaja hallatszott a messzeségbe.

*

– Mi a baj? – kérdezte aggódva Kagome.

Inuyasha, Kuroda és Kagura egyszerre torpantak meg. Nyugtalanul fürkészték tekintetükkel a környéket.

– Szellemek... – felelte Kuroda. – akár több százan is lehetnek...

– Ezek Naraku démonjai – tájékoztatta a többieket Kagura. – Ebben biztos vagyok.

– Sesshoumaruékat is érzem és... – Inuyasha még mélyebben beleszagolt a levegőbe. – Kayou nővére is ott van, tudjátok, akivel a múltkor harcolt.

A többiek bólintottak. Az újonnan érkezetteknek meséltek néhány dolgot, de amikor meglátták, Saurát és megbizonyosodtak afelől, hogy tényleg ő az, mindenről részletesen beszámoltak, így az is hallotta a történteket, aki eddig csak részben tudott róluk (pl. Kazaru és Kuroda).

– Segítenünk kell nekik! – szaladt előre Inuyashához Kagome. – Ha valóban olyan sok szellem van ott, akkor egyedül nem bírnak el velük...

– És tudod, milyen Kayou nővére – fűzte hozzá Sango. – Kagoménak igaza van.

– Jól van – biccentett Inuyasha. – Akkor menjünk – és már indult is volna, ha Saura hangja nem állítja meg.

– Így nem fogunk odaérni, gyorsabbnak kell lennünk.

– Mire gondoltál? – nézett rá Miroku.

– A szél szárnyán sebesebben repülhetünk... – válaszolta a nő helyett Kagura.

Igaz, az ötletet nem mindenki díjazta, de el kellet ismerni, valóban ez volt a leggyorsabb módja, hogy odaérjenek. Fél percen belül Kagome Kagura mögött ült a tollon, Miroku és Sango Kirara hátán utazott, vállukon Shippouval, a többieket pedig Kazaru átváltoztatta madárrá, beleértve önmagát is, kivéve Saurát. Ő alig maradt le tőlük, épp csak annyira, hogy biztosítsa a hátszelet nekik; mögöttük repült, miközben ezt tette.

– Már látom őket – jelentette ki pár perc múlva Kagome, s azonnal felajzotta íját.

*

Arani csak nevetett húgán, aki éppen visszanyerte eszméletét. Alig egy méter választotta el őket egymástól. A nőnek fogalma sem volt róla, mi történhetett testvérével, arra gondolt, a halandó része miatt gyengült le. Kardjának élével egyenesen húga szívére mutatott, aki a könyökén támaszkodott.

Még mindig nem volt teljesen jól, de igyekezte legyűrni rosszullétét. Kayou, nővérével ellentétben tökéletesen tisztában volt vele, mi történt az imént. Ez a terhességgel járó rosszullét volt, de nem akarta Arani orrára kötni. Elég volt neki, hogy már így is épp eléggé szorult helyzetbe került.

Nagy nehezen felült. A rosszullét alábbhagyott, de még mindig nem tűnt el teljesen. Kayou döntött: átváltozik.

– Na végre! – szólt Arani, mikor észrevette, húga alakja változni kezd. – Már azt hittem, sosem látlak ilyen alakban küzdeni...

– Ne hidd, hogy jól jársz vele... – sziszegte Kayou, azzal nővérének rontott.

Kezében a bot ezüstös fényben derengett, a végén pedig megjelent egy szintén olyan színben játszó, hosszú energiapenge.

– Bolond – Arani félreugrott, s egyúttal a botot is kilökte húga kezéből, kardjával.

Kayou fegyvere méterekkel arrébb ért földet, túl messze ahhoz, hogy bármilyen esélye is legyen elérnie. A bot ezüstös fénye azonnal kialudt.

– Most már eleget szórakoztam veled – mondta hidegen Arani. – Véged!

Felemelte kardját, hogy végre lesújtson testvérére, de mozdulata félbemaradt, mert hirtelen a semmiből felbukkant valami fehéren fénylő, nagyon gyors tárgy. Közvetlenül előtte fúródott a földbe, elválasztva így őt húgától. Kayou látta, hogy egy nyílvessző az és azonnal az égre tekintett, ahonnan jött a segítség.

Különös látvány tárult a szeme elé: több madár is repült arrafelé, de aztán felismerte egy tollon egy idegen nő mellett Kagomét, mögöttük pedig a macskadémon hátán Inuyasha többi társát. A sort egy lebegő nő zárta, akinek úgy tűnt, a kezéből fúj a szél, amely most végigsöpört a tájon. Kayou nem tétovázott tovább, nem volt rá ideje, hogy tovább töprengjen ezen, hanem elugrott, mielőtt még véget ért volna a nyíl védő varázslata és a botja mellett ért földet. Fegyvere ismét ezüst színben úszott és megint megjelent a végén az energiapenge.

– Nos, nővérkém... készen állsz akkor? – kérdezte, gúnyos félmosolyra húzva a száját.

Arani nem válaszolt, csak dühösen megvillantak a szemei. Még mindig nem tudott húga közelébe menni, mert a nyílvessző varázslata még tartott.

– Mi a... – tátogott Taiki, mikor egy hátulról rá támadó démont, ami elől már esélye sem volt elmenekülnie, egy fénylő nyílvessző talált el és oszlatta szét.

– Ez Kagome néni! – pillantott fel az égre testvére.

– Előtte se kéne elszólnod magad... – nézett fel a fiú is az égre; miközben Miharu méltatlankodva mordult egyet és végzett egy újabb szellemmel.

– Mik ezek a madarak? – kérdezte végül a lány.

– Szerintem Inuyasháék – válaszolta Sesshoumaru.

– Hogyan...?

Valóban, amint földet értek mellettük a madarak, mind átváltoztak.

– Látom, szorult helyzetben vagy, bátyus – jegyezte meg Inuyasha, miközben előkapta a Tessaigát. – Jöttünk segíteni...

– Nincs szükségem a segítségedre, magam is elbánok velük – vetette oda Sesshoumaru, azzal elintézett három újabb szörnyet.

– Na persze... így legyen veled egyszer is kedves az ember... – morogta öccse, azzal a szellemek felé fordult. Túl közel voltak ahhoz, hogy elő tudja hozni a Szélbordát, de így is sokakat megsebesített.

Sango a bumerángjával küzdött a démonok ellen, Miroku pedig bevetette titkos fegyverét, az örvényt... sajnálatára azonban hamarosan megjelentek Naraku darazsai.

– Fene! – szitkozódva állította le az örvényt, s botjával igyekezett minél több sérülést okozni a rá támadó démonoknak.

Kuroda kedvese mellett harcolt, mindketten a kardjukkal tizedelték meg a démonok seregét. Kagome még mindig Kagura mögött ült a tollon és onnan próbálta lenyilazni a szellemeket, a szélboszorkány pedig legyezőjével különböző halálos támadásokat intézett ellenük. Saura sem maradt ki a küzdelemből. Még nem sikerült teljesen visszanyernie minden erejét, de gyakorolnia kellett.

– Kirara! – kiáltotta el magát Sango, mire a macskaszellem azon nyomban ott termett mellette és a háttára vette. – Shippou, te bújj el!

Nem kellett kétszer mondani a rókakölyöknek. Leugrott Kirara hátáról és elindult fedezéket keresni. Azonban futtában egy démon támadt rá. Próbálta elűzni őt a rókatűzzel, de nem sokra ment vele, legfeljebb egy pillanatra lelassította a meglepődött démont, ami nem számított ellenállásra. De aztán újból támadásba lendült.

– Ááá! – kiáltott fel Shippou, s összegömbölyödött, úgy várta a csapást, amely talán a végét is jelenheti...