11. rész: Szöktetés a barlangból

Félreugrottak az első csapás elől, aztán Miroku elkiáltotta magát:

– Mindenki maradjon mögöttem! – azzal leszedte a gyöngysort a kezéről és jobb karját Nakamura felé tartva elkiáltotta magát:

– Indulj szél!

A démon hátrébb ugrott, ám Miroku kitartóan támadta őt a Kazanaa-val. Nakamura valamit feldobott a levegőbe. Sesshoumaru azonnal felismerte a tárgyat:

– Az a pokoldarazsak fészke!

Valóban, alig néhány másodperccel később már meg is jelentek az idegesítő rovarok. A szerzetes szitkozódva zárta el a lyukat és a botjával ütlegelni kezdte őket. Sango a Csonttörővel ritkított a sokaságon, igyekezve, hogy ezzel együtt Nakamurát is eltalálja. Ez utóbbi célját azonban nem érte el. Kagura jobbára a legyezőjével csapkodta Naraku darazsait, Saura pedig nem akarta használni az erejét, mert még mindig nem uralkodott felette tökéletesen és nem akart kárt tenni barátaiban. Kayou pedig – démoni ereje híján – nem tudta nyakláncát átváltoztatni, így ő sem tudott sok mindent tenni.

A harcból viszont Kazaru sem szándékozott kimaradni, ráadásul sejtette, hogy jelenleg az ő ereje a legerősebb mindegyikük közül, most hogy démoni erők nélkül harcolnak. Miközben magában megoldást keresett Nakamura varázslatának megszüntetésére, előrántotta tőrét, ami azonnal karddá változott. Ez a fegyver nem birtokolt démoni tulajdonságokat, csupán varázserőt.

Kazaru rátámadt Nakamurára. A férfi kivédte támadását, sőt, még megkarmolnia is sikerült a varázslónőt. De ő nem adta fel. Újra támadásba lendült. A démon ezúttal kénytelen volt saját kardját is előrántania és úgy védekezni. Kazaru viszont nem tudott teljes erejével a harcra koncentrálni, mert szüntelenül a varázslat feloldásán törte a fejét.

Balszerencséjére Nakamura ezt ki is használta és egy óvatlan pillanatban – miután elhajolt Sango Csonttörője elől, Kazaru pedig már majdnem rátalált az ellenvarázslatra – sikerült súlyosan megsebeznie a varázslónőt. Kardja végighasította a nő hasát, mély vágást hagyva maga után. Kazaru összeesett, de még eszméleténél volt.

Nakamura a koncentrációhiányt annak a méregnek tulajdonította, amit akkor jutatott a nő szervezetébe, mikor megkarmolta őt. De ez már lényegtelen volt ilyen szempontból. Hiszen a varázslónő halálos sebet kapott. A démon kárörvendően elvigyorodott.

– Nee! – ütötte meg fülét Kuroda hangja.

– Látom, te akarsz lenni a következő! – fordult felé Nakamura.

Kuroda elszántan húzta elő kardját, ami egy nagyon éles, ámde mégiscsak hétköznapi kardnak tűnt.

Sesshoumaru megfogta a Toukijin nyelét, hogy előhúzza, de Kagome rákiáltott:

– Ne tedd!

– Miért ne? – vetette oda a férfi.

– A kardkovácsot, aki készítette, megszállta a kardban lévő gonosz aura, mikor használta.

– Na és...? – értetlenkedett Sesshoumaru és elkezdte kifelé húzni kardját. – Nem ő volt a tulajdonosa... különben is, csak egy halandó volt.

– De te is az vagy most – figyelmeztette Kayou, miközben mélyen a szemébe nézett. – Inkább ne tedd! Kérlek...

Sesshoumaru még egy szívdobbanásnyi ideig rezzenéstelen tekintettel nézett rá, aztán felsóhajtott és visszacsúsztatta kardját a hüvelyébe.

– Ostoba varázslat! – mérgelődött.

Kazaru még akkor is tudatánál volt, mikor Kuroda rátámadt a démonra. Érezte, már közel a megoldás; már csak egy picike hiányzik... és akkor rátalált. Izgatottan nyitotta ki a szemét és erősen összpontosított az ellenvarázslat létrehozására, kizárva elméjéből a fájdalmat és a félelmet. Csak a cél számított. Ha sikerül, megmenekültek, ebben biztos volt. Magában felépítette az ellenvarázst, már csupán ki kellett mondania azt az egy szót, amivel véghezviheti, amit elkezdett. De ha rosszul ejti ki... „Nem! Erre most gondolnom sem szabad!” rázta meg óvatosan a fejét, aztán pedig kimondta azt a szót, ami mindent eldönt.

Körülöttük megremegett a levegő, mintha láthatatlan erők ütköznének össze, néhol szikrák csaptak ki, teljesen váratlan helyekről. Mindenki a bőrén érezte a varázslatok erejét. Végül egy szívdobbanásnyi ideig olyan volt, mintha megállt volna az idő, a helyiség feszültséggel teli volt, a levegő elnehezedett. Aztán...

Egy mennydörgéshez hasonlatos zörej hallatszott és ezzel egy időben egy energiahullám söpört végig a jelenlévőkön. „Hát sikerült...” gondolta egy fáradt sóhaj kíséretében Kazaru, s lehunyta a szemét.

Mindenki döbbenten állt az események előtt, csupán Kuroda és Nakamura kardjának csengése hallatszott. Akiben volt egy cseppnyi démonvér is, most mind visszaváltozott. Inuyasha széles vigyorral az arcán húzta elő a Tessaigát, ami azon nyomban fel is vette veszélyes alakját. Viszont a félszellemnek be kellett látnia, hogy nem tehet semmit sem, amíg Kuroda is ott van. Ráadásul túl közel harcoltak Kazaruhoz.

– El kell onnan vinni – állapította meg Kagome.

Sesshoumaru elrugaszkodott és még a levegőben előrántotta a Toukijint, erejét egyenesen Nakamurára irányítva. A démonnak éppen az utolsó pillanatban sikerült félreugrania.

– Vidd innen a varázslónőt! – szólt oda Kurodának Sesshoumaru. – Én ezt elintézem...

A negyedrészt szellem férfi bólintott és felkarolta kedvesét. A következő pillanatban pedig már a csapat mellett, puhán értek földet. Óvatosan lefektette Kazarut, de nem engedte el.

Kagome felajzotta íját.

– Talán sikerül eltalálnom Nakamurát... csak ne mozogna olyan gyorsan...

– De mi van, ha Sesshoumarut találod el? – kérdezte ijedten Kayou.

– Igazad van – sóhajtott Kagome és leengedte íját. – Ez így nem lesz jó...

Nakamura kemény ellenfélnek bizonyult még Sesshoumarunak is, azonban a kutyaszellem állta a sarat és kitartóan támadott, a csapások elől pedig sikeresen kitért. Viszont hamarosan valami mozgolódást vett észre a bejáratnál, de a másodperc eme töredéke, míg nem figyelt, bőven elég volt Nakamurának, hogy megsebezze Sesshoumaru egyik karját. A démon feldühödött és még nagyobb hévvel támadott vissza ellenfelére, nem törődve a karjában lüktető egyre élesebb fájdalommal.

– Hajaj, ez így nagyon nem lesz jó – csóválta meg a fejét az éppen betoppanó Miharu.

– Ti...? – pislogott Inuyasha. – Hát ti meg hogy kerültök ide?

– Unatkoztunk odaát – kacsintott Taiki. – Itt sokkal izgalmasabb.

– Hé, ne feleselj velem, te...

– Inuyasha, hagyd abba, ennek most nincs itt az ideje – állította le Kagome. Igaza volt.

– Na, itt a vége – jelentette ki Taiki és előrántotta a kardját, ami azonnal felizzott és kékes láng burkolta körül. Egy apró pillanatra becsukta a szemét és kitisztította elméjét, aztán elszántan tekintett Nakamurára.

– Ismerem ezt a nézést... – mondta tétovázva Miharu és hátrébb lépett bátyjától.

– Miért, mire készül? – Kérdezte Sango, miután leütötte az utolsó két pokoldarazsat is.

– Most a kardjának az egyik legerősebb támadását fogja használni, ez biztos... – magyarázta a lány. – De hogy melyiket, azt nem tudom. Mindenesetre jobb, ha kicsit távolabb húzódunk.

– Amíg Sesshoumaru ott van, nem támadhat – jegyezte meg Miroku.

– Így van, kivéve ha... – Miharu befejezetlenül hagyta a mondatot.

– Ha mi? – kérdezte türelmetlenül Kayou, aztán Taikihez fordult:

– Ajánlom, hogy ne tégy kárt apádban, hallod?!

Taiki csak fél füllel figyelt anyjára, már arra koncentrált, hogy lássa a helyiségben kavargó energiákat. Alig egy pillanat múlva már láthatóvá is váltak számára. Két színben látta őket: fehérben és feketében.

Tulajdonképpen ezek olyan energiaörvények voltak, amik azok szándékát fejezik ki Taiki iránt, akit körülvesznek. A fiú halványan elmosolyodott, mikor meggyőződött róla, hogy egyedül Nakamurát burkolja be fekete energia.

Felemelte kardját és kitartotta még egy feszült pillanatig, aztán belehasított a levegőbe, 360 fokos fordulatot téve vele, így neki is meg kellett pördülnie a tengelye körül. Mindenki érzett valamilyen lágy szellőt végigáramolni a helyiségben; kivéve Nakamurát.

Ő valami iszonyatos erőt érzett, amely térdre kényszerítette. Teljesen elgyengült és kezéből kiejtette kardját. Sesshoumaru döbbenten figyelte, mi történik ellenfelével. Aztán meglendítette kardját, hogy lecsapjon vele, ám a mozdulat félbemaradt; Nakamurához hozzá sem ért a kard, ő mégis élettelenül rogyott a talajra. Alig egy másodperc múlva pedig teste eltűnt; úgy látszott, a levegő részévé válik.

Sesshoumaru lassan leengedte a Toukijint és a bejárat felé nézett. Most bizonyosodott meg afelől, hogy a testvérpárt látta az imént. Eltette kardját, s egy ugrással mellettük termett.

– Miért jöttetek vissza?

– Mert... valamit rendbe kell hoznunk – felelte szaggatottan Miharu.

– Így van – biccentett Taiki, azzal a hüvelyébe csúsztatta a kardját.

– Mégis mi volt ez, amit most csináltál? – érdeklődött Kayou.

– A kardom egyik speciális támadása – magyarázta a fiú. – Egy kilométeres körzetben egyetlen egy ellenségem sem maradt életben, ezt garantálhatom.

– Nem semmi! – ámuldozott Miroku.

– Huh – Inuyasha kicsit sértődötten felhúzta az orrát, de csak azért, mert leplezni akarta meglepődöttségét és ámulatát.

– Szép volt! – ujjongott Kagome.

– Egy pillanattal sem érkeztetek később, mint kellett volna – tette hozzá mosolyogva Sango.

– De, azt hiszem, igen – hallották Kuroda szomorú hangját.

– Oh... – Sango a csata közben észre sem vette, mi történt a varázslónővel.

Kuroda mellette térdelt, Kazaru fejét az ölében tartotta.

– Még nem halt meg... de már alig van benne élet – mondta csendesen. – Érzem, hogy így van.

– Mi meggyógyíthatjuk, igaz, bátyó? – ajánlotta fel Miharu.

Kuroda reménykedve pillantott rájuk.

– Tényleg megtennétek?

– Persze, csak engedj oda minket – lépett közelebb a lány, mögötte Taikivel.

Kuroda elengedte a varázslónőt és óvatosan letette a fejét a kőpadlóra, a testvérpár pedig lehajolt hozzá. Azonban, még mielőtt bármit is tehettek volna, Kazaru kinyitotta a szemét. Miharu és Taiki annyira meglepődött, hogy szóhoz sem tudtak jutni és ledermedtek, mint két kőszobor. Csak hitetlenkedve pislogtak rá.

Még jobban meglepődtek, mikor a nő felült és megkérdezte, miért néznek így rá. Most már mindenki csodálkozva tekintett rá. Kuroda közelebb ment hozzá.

– Begyógyultak a sebeid! – tátogott. – Hát ez meg hogyan lehetséges?!

– Jé, tényleg? – nézte meg a hasát Kazaru, de csak a vérfoltos ruhán lévő szakadások emlékeztették arra, hogy megsebesült.

Elmúlt minden fájdalma és a sebeinek nyoma sem volt.

– Nahát... ki érti...? – próbált ártatlan szemeket mereszteni az útitársaira, és nagyon remélte, hogy nem jönnek rá a titkára. Még nem. – Biztos a fény ereje segített... az gyógyított meg legutóbb is.

– Biztosan – felelte cinikusan Inuyasha.

*

– A húgod ez előtt a hegy előtt lesz nemsokára – mutatta Kanna tükrében Naraku.

Arani vetett rá egy pillantást, aztán megrázta a fejét.

– Nem, még nincs itt az idő.

– Ez egy jó alkalom arra, hogy megtámadd – erősködött a férfi. – Ki lesznek fáradva.

– Megint valami dupla csavaros tervet eszeltél ki... – forgatta a szemeit Arani. – De akkor sem. Most még nem. Várnom kell.

– Meddig?

– Ha eljön az idő, tájékoztatlak majd – felelte Arani. Bármennyire sem kedvelte húgát, azért nem akarta fűnek-fának az orrára kötni, mikor változik át halandóvá Kayou.

– Majd én elmegyek – ajánlotta fel Yukara.

– Te? – nézett rá lekicsinylően Arani. Tudta, hogy csak egy félszellemmel van dolga. – Mégis mit tudnál te tenni?

– A húgod nem teljesen szellem, így van? – kérdezett vissza Yukara, nem törődve Arani sértő hanghordozásával.

– Na és...? Különben is, én akarok végezni vele!

Yukara gonosz félmosolyra húzta a száját.

– Ne aggódj, nem ölöm meg... de ha tényleg csak részben szellem, akkor van egy meglepetésem számára – felelte titokzatosan Yukara.

Arani gyanakodva tekintett rá, Naraku viszont egyre kíváncsibb lett. A nő felkeltette az érdeklődését.

– Rendben van, akkor te mész oda – határozott végül a férfi. – De a biztonság kedvéért Kanna veled megy.

– Jó.

*

– De mit kerestek ott azok a darazsak? – tette fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést Miroku. – Lehet, ő is Naraku szövetségese?

Kint ültek, a barlang előtti kis füves tisztáson és beszélgettek a meleg napfényben; jól esett a hideg kövek után.

– Nagyon úgy tűnik – bólogatott Inuyasha.

– Remek – fakadt ki Kayou. – Előbb a nővérem, most meg ő.

– Nakamura már nem jelent veszélyt, ne aggódj – nyugtatta meg fia. Kayou halványan elmosolyodott.

– Nekem pedig az öcsémet tartja fogságban – tette hozzá csendesen Sango.

– Egy nap ő is szabad lesz, Sango – ígérte meg Miroku és átölelte a szellemirtó lányt; anélkül letapizta volna.

– De amíg az ékkőszilánk benne van, addig Naraku irányítja – panaszolta a lány. – Ha pedig kivesszük, akkor ő...

– Meghal – fejezte be helyette halkan Saura.

Sango nagyokat nyelt, igyekezett visszafojtani könnyeit és kitörni készülő sírását.

– De... – Saura folytatta mondanivalóját – Kohaku küzd ellene, ezt tudom. Ráadásul... téged sehogy sem bír kiverni a fejéből... bár nem emlékszik, miért.

– Honnan tudod ezt? – nézett rá Kagura.

– Nem emlékszel, én is Naraku palotájában raboskodtam – válaszolta Saura.

– Ja igen, persze.

– Na nem mintha olyan egyszerű lenne elfelejteni... – morogta a Természet Úrnője.

Egy nyílvessző suhant át a fák lombjai közt és pontosan a körbe ült kis csoport közepén fúródott bele a földbe. Egy méteres körzetben rögtön minden élet kialudt, Inuyasháék pedig ijedten pattantak fel a helyükről, tekintetükkel támadójukat keresték.

Sesshoumaru azonnal észrevette a fák közt megbújó alakot és energiaostorával arrafelé csapott. A fiatal nő azonban fürgén elugrott és puhán ért földet, nem messze, de azért tisztes távolságban tőlük. A kezében lévő íjat felajzotta és a csoportra emelte.

– Te meg ki vagy? – kérdezte Inuyasha.

– A nevem Yukara, és... Naraku üdvözletét küldi – tette még hozzá, azzal célzott és kilőtte nyilát Kayou felé.