13. rész: Köszönöm Neked

Yukara a beszélgetés után visszavonul a szobájába. Becsukta maga mögött az ajtót, aztán elindult a fekhelye felé, de félúton elhagyta az ereje és összeesett. Eszméleténél volt, csak a teste nem bírta a megpróbáltatásokat. Óvatosan kinyújtotta a karját és megtapogatta a hátát. Mikor visszahúzta az arca elé, hogy megnézze, látta, hogy vérnyomok éktelenkednek rajta.

Erőt vett magán és elmászott a fekhelyéig, aztán betakarózott pokrócával. A hátára feküdt, de nyomban meg is bánta. Felszisszent a fájdalomtól, úgyhogy inkább azonnal a hasára gördült és másodperceken belül álom jött a szemére.

Naraku elgondolkodva haladt kastélyának kihalt folyosóin. Azon töprengett, vajon még mennyi ideig tarthatja titokban Arani előtt, hogy Kayou gyermeket vár, és arra próbált rájönni, mik lehetnek a szellemasszony szándékai. Miért nem támadta még meg a húgát? Talán a társaságában lévő démonok miatt? Íme, egy újabb probléma: ki lehet az a két, titokzatos szellem, akik nemrégiben hozzájuk szegődtek? Erre sem sikerült még megtalálnia a választ.

Ahogyan így, gondolataiba mélyedve rótta útját, elhaladt Yukara szobája előtt is. Vérszag csapta meg az orrát. A nő vérének szaga. Kíváncsi volt, vajon mi történhetett és miért nem érezte meg előbb, például, amikor beszélgettek néhány órája.

Bekopogott. Semmi válasz. Végül benyitott az ajtón. Yukara mélyen aludt, de arca nem tükrözött nyugalmat. Naraku becsukta az ajtót és közelebb lépett hozzá. „A vérszag a pokróc alól jön. Igen.” A szellem közelebb hajolt és észrevette, hogy a takarón egy apró vérfolt kezd el terjedni. „Megsebesült a hátán. De erről nem szólt egy szót sem.” Naraku letérdelt és lehúzta a takarót a nőről.

Yukara azonnal elkezdett vacogni, de a férfi nem törődött ezzel. Megnézte a sebet. Valami éles fegyver átszakította a ruháját és mély sebesülést hagyott. A seb mellett hozzáért Yukara hátához, mire a nő felszisszent és egyúttal fel is ébredt. Az oldalára fordult és magára húzta takaróját. Még mindig fázott.

– Mit keresel itt? – vonta kérdőre a démont.

– Nem említetted, hogy megsebesültél... – válaszolta Naraku. – Miért nem?

– Talán minden apróságról be kéne számolnom neked? – kérdezett vissza morcosan Yukara. Elég kimerült volt és most semmi kedve sem volt hozzáfogni mindenféle magyarázkodáshoz. Minél hamarabb fel akart épülni.

A férfi szeme félelmetesen megvillant.

– Nem nagy ügy – felelte végül Yukara. – Minek terheljem a drága idődet?

– Mondd el, mi történt – parancsolta Naraku.

– Jól van – sóhajtott megadóan a nő és felült, hogy kényelmesebben beszélhessen. – Miután a nyilaim átváltoztatták Inuyashát, annak a lánynak, Kagoménak sikerült valahogy megtörnie a varázslatomat, mint tudod.

Naraku bólintott. A tükörben eddig látták az eseményeket, utána már Kayou átváltozását kísérték figyelemmel.

– Egy kicsit csalódtam, hogy ilyen hamar sikerült neki, de elvégre nem is az a félszellem volt a célpont – folytatta Yukara. – Pedig szívesen megnéztem volna, mit művel – tette még hozzá mosolyogva. – Aztán, mire észbe kaptam, Kagome elővette az íját és rám célozva kilőtt egy nyilat.

– Egy nyílvesszőt? – visszhangozta a férfi.

– Igen – bólintott Yukara. – Olyan... furcsa volt. Mintha csak a megboldogult Kikyou nyila tartott volna felém.

– Kagome annak a papnőnek a reinkarnációja.

– Nahát, ezt nem is tudtam... Szerencse, hogy most már csak az a lány rendelkezik ilyen erővel.

– Mit beszélsz? – ráncolta össze homlokát Naraku. – Kikyou él... persze nem úgy, mint a halandók többsége, de...

– Nem – rázta meg a fejét Yukara. – Meghalt; méghozzá nem is olyan rég.

– Micsoda?

– Így van, ez biztos. Már tőle sem kell tartanunk.

– Mégis honnan tudsz te erről? – villantak meg ismét Naraku szemei.

– A fák suttogták.

– Tessék?

– A fák sok minden tanúi voltak – magyarázta Yukara. – Én képes vagyok a tudásukkal kapcsolatba lépni.

– Na és... hogy történt?

– Nem tudom – felelte a nő. – De...

– Mi „de”? – türelmetlenkedett Naraku.

– Talán van rá esély, hogy megtudjuk. A fáktól, ha megkérdezem... szerintem neked is meg tudom mutatni, ha kíváncsi vagy rá.

– Valóban? – kérdezte élesen a szellem, mire Yukara bólintott.

– Azonban... még eltart egy ideig, mire felgyógyulok.

– Használd az ékkőszilánkot, amit meghagytam neked – javasolta Naraku.

– Ja igen, a lovagias ajánlatod... már el is felejtettem...

Naraku felállt és elindult kifelé a szobából. „Ki érti ezt? Néha gúnyolódik, néha viszont nagyon készséges... de azt el kell ismerni, a munkáját jól végzi. Mégiscsak jó ötlet volt életben hagynom... egyelőre...” gondolta, miközben elért az ajtóig.

– Még pihennem kell... szükségem van egy kis időre – mondta Yukara. – De ha tényleg érdekel, utánanézhetek.

– Rendben van – válaszolta a háta fölött a démon, azzal becsukta maga mögött az ajtót.

„Furcsa.” nézett utána elgondolkodva Yukara, aztán előkereste az ékkőszilánkját. „Vajon mitől gondolhatta meg magát akkor... mikor majdnem megölt. Olyan hirtelen változtatta meg a döntését...” azonban hiába törte ezen a fejét, nem jött rá. Az ékkőszilánkot nézte kitartóan. „Milyen csodás...” jegyezte meg magában, ahogy megcsillant rajta a Nap halvány fénye, ami át tudott jutni a kastélyt körülvevő mérges gázfelhőkön. Még egy szívdobbanásnyi pillanatig nézte, aztán vett egy mély levegőt és egy gyors mozdulattal a sebe mellett beillesztette a hátába.

Fájt neki, hogyne fájt volna, de tudta, ez csekélyke ár a felépüléséért és azért, hogy hamarosan úgyis megszűnik a lüktető, kellemetlen érzés a hátában; valamint – és ez sem egy utolsó szempont – még egy kis plusz hatalmat is ad neki.

Hamarosan már jobban érezte magát és mély, gyógyító álomba merült. Nem is sejtette, milyen meglepetéseket tart még számára az elkövetkező néhány nap.

*

Kayou leghátul haladt, a többiektől valamennyire lemaradva. Az utóbbi egy-két napban történtek nagyon megviselték és – habár az útitársai, Sesshoumaru és gyermekei sem rótták fel neki az előző napi eseményeket és könnyen napirendre tértek a történtek fölött, sőt, úgy tűnt, meg is bocsátottak neki – legbelül mégis nagyon hibáztatta magát. Nem értette, hogy lehetett ennyire gyenge és miért nem bírt megálljt parancsolni a szellemvérének.

Pedig ez előtt azt hitte, végleg sikerült az uralma alá vonnia. Bár, a legutóbbi esetre sem emlékezett vissza szívesen...

– Te mit mondasz, Kayou? – nézett vissza rá Inuyasha.

– Hm...? – hirtelen gondolataiból visszazökkent a való világba. – Tessék?

– Lepihenjünk? – ismételte meg kérdését a félszellem. – Kagome csinál finom tésztát, biztos neked is ízleni fog...

– Nem vagyok fáradt, de felőlem lepihenhetünk, ha a többiek szeretnének – válaszolta Kayou, azzal ismét gondolataiba mélyedt.

Nagyon rendesek voltak vele. Próbálták belevonni a beszélgetésekbe és egyetlen egyszer sem hozták fel a történteket. Sesshoumaru is legtöbbször mellette sétált, ahogyan most is, de a nő csak nagyon ritkán szólalt meg. Még mindig nem tisztázta magában a történteket.

Miharu és Taiki is aggódtak anyjuk miatt, de hiába próbáltak a közelébe menni és felvidítani, sehogyse sikerült nekik. Néhány órás próbálkozás után fel is adták. Kayou nem mert a szemükbe nézni. Sesshoumaruéba sem sikerült azóta egyszer sem, de a szellemet képtelenség volt lerázni magáról, hiába is ment hol lassabban, hol pedig gyorsabban, mindig lépést tartott vele. Végül Kayou feladta, és hagyta, hogy ott sétáljon mellette, de továbbra sem kommunikált vele.

Hamarosan valóban megálltak egy kis pihenőre. Az út melletti hatalmas fák még nagyobb lombkoronái adták a hűvös, üdítő árnyékot, azok alá telepedtek le. Kagome elkészítette a tésztát, amiben Miharu is segédkezett, Sango pedig figyelmesen leste minden mozdulatukat és igyekezett a segítségükre lenni. Jyaken tisztes távolságból nézte, mit művelnek.

Miroku elmerengve nézte a neki háttal guggoló Sangot, aztán meglátott Taiki arcán valami furcsa vigyort, amint őt figyeli, így jobbnak látta inkább, ha másfelé néz. Kayou egy picit távolabb ült a többiektől, mellette pedig Sesshoumaru, de nem szóltak egymáshoz. Inuyasha egy ideig türelmetlenül dobolt a lábával, aztán megunta, felállt és odasétált Kayouhöz.

– Beszélhetnénk? – hajolt le hozzá. – Egy kicsit arrébb...

A nő rezzenéstelen arckifejezéssel nézett rá. Csak találgatni mert, miről akar vele beszélni a félszellem. Végül kíváncsisága győzött és bólintott. Inuyasha felsegítette és elindultak, de azért még hátraszólt a válla fölött:

– Ne aggódj bátyó, nem lopom el!

Sesshoumaru mordult egyet, és gyanakodva nézett a távolodók után, de aztán megcsapta orrát a tészta finom illata. Arrafelé fordult.

– Készen van! – kiáltott fel egyszerre Kagome és Miharu.

– Nahát... fenséges illata van! – szimatolt a levegőbe Taiki és közelebb húzódott hozzájuk.

– Igen, jól néz ki – sétált oda Miroku is, Sango mögé.

– Ezt mégis mire mondtad? – húzta fel a szemöldökét a lány.

– A tésztára, mi másra! – felelte azonnal Miroku, felöltve a legártatlanabb arckifejezését.

– Aha...

– Azt hiszem, most már elég messze vagyunk – állt meg kisvártatva Inuyasha.

– Miről akartál velem beszélni? – kérdezte óvatosan Kayou.

– Tudom, a többiek nem mondanak semmit, mert úgyse értenek meg téged... – kezdett bele egy nagy levegővétellel a félszellem. – De én tudom, mit éltél át.

– Na és...? – kérdezett vissza a nő. Arcvonásai megkeményedtek és komoran nézett rá.

– Csak azt akarom mondani, hogy... ne hibáztasd magad! Tudod, én is sokat szenvedtem kezdetben az átváltozásaimmal, ha bekövetkeztek, de... a barátaim végig mellettem voltak és ez sokat számított.

Kayou még mindig nem engedett föl. Kérdőn tekintett Inuyashára.

– Melletted vagyunk mindannyian, és szerintem sem Sesshoumaru, sem Miharu, sem pedig Taiki nem szeretné, ha magadba fordulnál és kizárnád őket az életedből – magyarázott tovább Inuyasha. – Nem éri meg, hidd el. Bocsásd meg magadban, már ők is megbocsátottak.

– Ezt miből gondolod?

– Biztosra veszem – felelte a félszellem és bátorítólag rámosolygott. – Hé, nem vagy egyedül, itt vagyunk melletted... és a családod is. Számítunk rád!

– Tényleg? – Kayou szemeiben könny csillogott. – Még ezek után is?

– Persze! És a Naraku elleni harcban is szükségünk van rád, mert nagyon jól harcolsz! – tette még hozzá Inuyasha.

Kayou arcára mosolyt csalt ez a kijelentés. Az utóbbi néhány napban megismerte Inuyasha természetét és Kagome is sokat mesélt neki róla. Tudta, ez nála nagy dicséretnek számít és legbelül, valahol azért örült ennek a megjegyzésnek.

– Igazad van – válaszolta a nő. – De honnan tudjam, hogy valóban megbocsátottak? Mikor még én magamnak se tudom...

– Figyeld meg őket! Gondolod, hogy ha nem tették volna, akkor Miharu és Taiki sem próbált volna meg valahogy felvidítani? – kérdezett vissza Inuyasha. – Vagy Sesshoumaru nem lenne állandóan a nyomodban?

– Ő amúgy is mindig a nyomomban van – felelte egy halvány mosoly kíséretében Kayou.

– Na látod! Ez is csak azt bizonyítja, hogy nem kell emiatt aggódnod!

– Lehet...

– Biztos – mondta határozottan Inuyasha és ezzel lezártnak is tekintette a témát. Aztán beleszimatolt a levegőbe. – Gyere, menjünk vissza, úgy érzem, már készen van a tészta!

– Jó – mosolyodott el végre igazából Kayou, azzal elindultak visszafelé, a többiekhez.

*

– Látom már jobban érzed magad – jegyezte meg másnap délben Naraku, mikor találkozott a kertben Yukarával.

– Igen – mosolyodott el a nő. – Kösz a tanácsot.

– Hm... – felelte erre Naraku, ami egy kis jóindulattal akár „szívesen”-nek is nevezhető lett volna. – Akkor utánajártál, mi történt Kikyouval?

– Igen, de a részletek még mindig nem tiszták – válaszolta Yukara. – El kéne mennünk arra a helyre, ahol meghalt, hogy megtudjuk az egész történetet.

– Menjünk.

– De nincs közel – figyelmeztette Yukara.

– Nem baj, akkor repülünk – vonta meg a vállát Naraku és mellé lépett. – Majd te mondod, merre haladjunk.

– Ööö... rendben van... – egyezett bele tétován a nő. Még mindig tartott kicsit a repüléstől, így nem csoda, hogy ismét görcsösen kapaszkodott a szellembe, miközben úton voltak.

Mikor megérkeztek, Yukara behunyta a szemét és vett egy mély levegőt.

– Igen, ez az a hely. Itt ölték meg.

– Kicsoda? – faggatta Naraku.

– Egy pillanat... – a nő még mindig becsukott szemmel koncentrált és ajkai közben hangtalanul mozogtak, mintha beszélne, mégsem szólalt meg.

Hamarosan kinyitotta a szemét és közelebb ment Narakuhoz.

– Csukd be a szemed és figyelj – mondta neki, azzal megérintette a férfi arcát és homlokát a sajátjához húzta. – Íme, Kikyou halála... – tette még hozzá, azzal becsukta a szemét és ismét koncentrálni kezdett.

Elméjük összekapcsolódott, ahogy Yukara közvetítőként próbálta megláttatni vele az emlékeket, amiket a fákból merített.

Először feltűnt Saura és Kagura képe, aztán lassan megjelent Kagome is, aki sírt. Naraku önkéntelenül is elmosolyodott erre, nem tehetett róla. Hamarosan azonban Kikyou alakja is jelen lett. A beszélgetést ugyan nem hallotta egyikőjük sem, de a kisvártatva felbukkanó és figyelő Inuyasha arckifejezése sejtette velük, miről volt szó.

Aztán Kikyou felajzotta íját és Kagoméra célzott vele. Mondott még valamit búcsúzóul, aztán kilőtte nyilát mire Inuyasha előugrott fedezékéből és testével védte Kagomét. Erre azonban nem volt szükség, mert Kagura pengetánca eltérítette a nyilat, sőt, eltalálta a papnőt is.

Naraku arcvonásai megkeményedtek. Kagura ölte meg Kikyout, ez számára világos volt. Végre megszabadult attól az idegesítő nőszemélytől, de belül mégis valami furcsát érzett. „Már megint... annak az átkozott Onigumónak a szíve... de remélem, ezzel legalább vége van ennek. Most már erősebb vagyok és eggyel kevesebb ellenségem van.” eközben a jelenés folytatódott és Kikyou haláltusáját mutatta. De Naraku erre már nem volt kíváncsi. Megtudta, amit akart.

Kinyitotta a szemét és a még mindig koncentráló Yukara arcát látta meg legelőször. Nyugodnak tűnt, mintha valójában nem is ott volna, csak az üres teste állna ott előtte, de látszott rajta, hogy figyelmesen koncentrál. Naraku már épp arra gondolt, hogy megtöri a csendet és elindulnak visszafelé, de ahogy így elnézte a nő arcát, meggondolta magát.

Visszaemlékezett első találkozásukra. Még mindig Yukarát nézte. Aztán hirtelen eszébe villant a kép, amint váratlanul megcsókolta őt. Akkor valamilyen átlátszó kifogást mondott a nő, de Narakunak azóta eszébe sem jutott a dolog.

Viszont most, hogy ilyen közel érezte magához őt, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy ismét megtapasztalja azt a jóleső érzést, ami akkor lett úrrá rajta. Eddig még magának sem vallotta be ezt. Ráadásul olyan jó volt az illata...

Megérintette Yukara arcát, aki a mozdulatra kinyitotta a szemét és értetlenül nézett a szellemre. Egy kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy jobban szemügyre vehesse. Valami furcsa tűz lobogott a démon szemeiben. De egyáltalán nem volt ijesztő a nő számára, sőt, inkább megnyugtató. Viszont azt még mindig nem tudta, mit akarhat tőle. Kíváncsian várta a folytatást.

Naraku végigsimított a nő jobb arcán lévő rozsdavörös csíkon, aztán arca egyre közelíteni kezdett az övéhez. Yukarának a torkában dobogott a szíve, levegőt is alig vett. Végül ajkaik egymáshoz értek. Naraku hosszan és gyengéden csókolta meg. Ismét érezni akarta azt, amit akkor, mikor Yukara őt csókolta.

Aztán átkarolta a nő derekát.

– Hű... – Yukara szóhoz sem bírt jutni. – Ez meg mi volt?

– Egy csók – felelte rezzenéstelen arccal Naraku. – Talán nem annak tűnt?

– De... de miért?

– Megköszöntem, amit tettél... nálatok így szokás, nem igaz? – válaszolta egy mosoly kíséretében Naraku, mire Yukara elnevette magát és odabújt hozzá.

„Hát ezt sose gondoltam volna!” jegyezte meg magában eltűnődve Yukara.

Folytatása következik...