Inuyasha tovább duzzogott. Csak most vette észre Shippout és Senkát…

Újra nagy csend lett Mirokuéknál… túl nagy csend.

-         Mégis, hogy mondta el Sesshoumaru, hogy Miya meghalt? Nem hiszem, hogy csak úgy fogta magát…

-         Még szép hogy nem úgy!- Sango.

-         Sango, ezt meg honnan veszed?- Miroku.

-         Hát…

-         Gyerekek!- kezdte Kaede anyó- Tudjátok úgy hasonlítotok valakikre.

-         Kikre?- érdeklődtek…kissé fura arccal.

-         A házasokra.

Miroku arcán kaján vigyor jelent meg. Sango fülig pirult, úgy hogy már nem tudta elrejteni előlük.

-         Igaz is, Sango valamit kérdeznem kell…

A lány nem bírta tovább, cselekednie kellett.

-         Miroku, én is akartam mondani neked valamit…

-         Igen?- csillantak fel a szerzetes szemei.

-         Igen. Azt hogy, VEDD LE RÓLEM A KEZED!!!- csók helyett pofon csattant, de milyen szép nagy.

Kaede anyó meg csak nevetett. A ’fiatalok’ elhallgattak.

-         Milyen csendesek lettetek hirtelen.- mondta.

-         Khhm. Az előbbi kérdésemre még nem válaszolt.- köhincsélt a szerzetes.

-         Igazából Sesshoumaru nem szólt semmit.- Kaede.

-         De akkor, hogy…?- Miroku.

-         Egy vénülő, öregasszony megérzi az ilyesmit.

-         Hogy ha meghal valaki?- Miroku.

-         Nem, hanem ha szerelem van a levegőben…

-         MIII?!- kórusban Miroku és Sango.

-         Csendesebben.- Kaede anyó.

„Ugye nem ránk gondolt?”- rémüldözött Sango.

-         Azt mondja, hogy Sesshoumaru…- Miroku.

-         Szomorú és letört volt?- vágott közbe Sango.

-         Mondhatnánk ezt is.

-         De?- Miroku.

-         Inkább, mintha elveszítette volna a ’szívét’.

-         Már ha volt neki.- Miroku.

-         Jaj, Miroku! Hogy mondhatsz ilyet! Hiszen segítette nekünk az utóbbi időben.- Sango.

-         Tudom, de most színét se látni.- Miroku.

-         Lehet, hogy azért, mert… Kaede anyó lehetséges?- Sango.

-         Igen, gyermekem. Én is úgy hiszem.

-         Azért, mert Miya meghalt.- szólalt meg egy váratlan vendég.

Mindhárman megfordultak.

-         Kagome?

-         Ööö, elnézést, hogy hallgatóztam, de…

-         Az előbb Inuyasha is ugyanazt csinálta.- jegyezte meg Sango.

-         Ugye mennyire hasonlítanak?- Miroku bólintott.

-         Ezt most fejezzétek be!- szólt Kagome sötét fejjel.

Kaede anyó mosolygott. „Fiatalok.”

-         Kérlek szépen, engedj el!

-         Miért? Olyan aranyos vagy.

-         Én egy szellem vagyok. És megbánod, ha ujjat húzol velem.

Senka még szorosabban ölelte magához Shippout.

-         Úgy tűnik ez nem jött be, Shippou.

-         Inuyasha!- ütötte fel a remény.

-         Nem segítek.

-         Kösz szépen! Nagyon kedves vagy.

-         Akkor sem!- Inuyasha.

-         Ne tedd ezt! Inuyasha!- rimánkodott a rókakölyök.

-         Nem és kész. Te kerültél bajba, hát mássz is ki belőle.

-         És még ő nevezi magát a barátomnak!

-         Mit mondtál?!- fogcsikorgatva kérdezte a félszellem.

-         Semmit.- Shippou elbújt Senka mögé.

-         INUYASHA! Hagyd békén Shippout!- bukkant fel Kagome.

-         Mért, már megint mit csináltam?!- gúnyolódott.

-         Vigyázz, mert még a végén teljesítem Senka egyik kívánságát.

-         Na és? Ebben a két milliméteres agyban nem hiszem, hogy túl sok minden van.- kopogtatta meg a kislány fejét.

-         Senka?- fordult felé Kagome.

-         Legyen… fekszik.- nevetett.

-         Mii?! Kagome, ugye, nem, te kedves vagy hozzám, ugye?- Inuyasha már előre félt…

-         Bocs, de én betartom az ígéreteimet… FEKSZIK!

Fújt a szél. A távolban egy alak bontakozott ki. Egy szellem… Sesshoumaru.

Bámult a messzeségbe, mintha gondolatban teljesen máshol járt volna… nagyon, nagyon messze.

Rin tisztes távolságból figyelte. Nem merte megkérdezni, hogy mi baja, csak nézte.

Sesshoumaru, örökké valóságnak tűnő percekig nem mozdult. A nap lemenőben volt. Az égbolt narancsszínben úszott.

Hangos csörtetéssel közeledett valami. A kislány megijedt, és hátrafordult. Rin felsóhajtott, csak Yaken volt az.

-         Te meg mit csinálsz itt?- förmedt rá a kis démon.

-         Semmit.- majd visszafordult.

-         Mit nézel?- lett kíváncsi Yaken.

Arrébb lökte a kislányt. Hangos huppanással a földre esett. De Sesshoumaru a zajokra sem reagált…

-         A nagyuram? De mit csinál itt?- fürkészte Yaken.

-         Nem tudom, de nagyon elmélyedt valamiben.- szerezte vissza eredeti helyét.

Yaken elgondolkodott /már ha tudott./.

-         Azóta ilyen furcsa, mióta… lehetséges, hmmm… mióta az a nőszemély nincs itt.

-         Miyára gondolsz??- lett figyelmes Rin.

-         Mii? Te hallottad, amit az előbb mondtam?!- Yaken ide-oda hadonászott zavarában.

-         Igen, rettentő hangosan beszélsz magadban, nem csodálnám, ha Sesshoumaru is meghallotta volna.

-         Te lány, maradj már…

-         Jó lenne, hogy ha már visszajönne Miya, Sesshoumaru nagyúr nem mondott semmit, hogy hova ment.

Shippou végül megszabadult Senkától, szerencsére. Mármint Shippounak az volt.

Inuyasha dünnyögött valamit.

-         Mért igazán hálás lehetsz, azért, hogy csak egyszer mondtam, hogy fek…

-         KI NE MOND!!!- üvöltött Inuyasha.

-         Pedig majdnem kicsúszott…

-         Nem hiányzik megint.- Inuyasha.

-         Gondolom nincsenek kellemes emlékeid a dologgal kapcsolatban. Örülj, hogy csak Kagome szavára reagálsz, mert van egy bizonyos alak, aki napjában többször is mondaná…- nevetett Miroku.

-         Ha más is tudná, akkor egyfolytában a földön hemperegnél.- Sango.

-         Nomayára gondolsz?- Kagome.

-         ŐT NE KEVERJÉTEK BELE!

-         Inuyasha, már a gondolatától megrémülsz.- Miroku.

-         Na várjál csak!- Inuyasha üldözte a szerzetest.

A lányok csak nevettek. Shippou csatlakozott hozzájuk. Kaede anyó viszont:

-         Ki az a Nomaya?- Kaede.

-         Egy falusi lány.- Kagome.

-         Inuyasha örömére.- mondta Miroku, de nem kellett volna, mert elesett, és Inuyasha így már elérte…

-         Igazából, Nomaya nagyon hasonlít Miyára, mind külsőre, mind személyiségre.- Sango.

-         Valóban?- Kaede.

-         Igen. Csak nem tudni róla semmit.- Kagome.

Az anyót kezdte érdekelni a dolog.

-         Azért mert, nem emlékszik semmire… nincsenek emlékei.- Sango.

-         Az egyik idős papnő a faluban, azt mondta, valószínű, hogy szellemek ölték meg a családját, és csak ő élte túl. Úgy gondolják beleugrott a folyóba, így megmenekült.- Miroku.

-         De én nem értem, miért nem követték a démonok, félnek a víztől?- Kagome.

-         Lehet, hogy nem szeretik.- kapcsolódott be a társalgásba a félszellem.

-         Úgy, mint te Inuyasha!

-         MIROKU! AKARSZ MÉG EGYET?!

Lassan besötétedett. A szél lecsendesült. Léptek zaja törte meg a békés, nyugodt csendet. A sötétből egy alak bontakozott ki. Egy fáradt női alak… Nomaya. Végül is visszaért a faluba.

Körülnézett, sehol egy lélek. Mást nem tehetett, leült a szokásos helyére, és az eget fürkészte. Aludni még mindig nem mert. Már majdnem lehunyta a szemét, amikor azt érezte, hogy figyelik.

Gyorsan leugrott a fáról, és idegesen körbenézett. Végül megakadt a tekintete egy idős asszonyon, akit eddig még nem látott.

Az anyó odaballagott hozzá.

-         Ugye, te vagy Nomaya?

-         Igen, de ki kérdezi?

-         A nevem Kaede.

Jobban megfigyelte a lány vonásait, mozdulatait, reakcióit.

-         Félelmetes a hasonlóság…