A lelkek útja II.3

Egyszer mindenre fény derül… egyszer

By Ly

-         Ezt még megkeserüli az az átkozott Inuyasha! Ugye Minotsu?

-         A saját kezemmel fojtom meg.- mondta nyugodtan a fiú.

-         Te mindig olyan nyugodt vagy! Te meg mit keresel itt Keyoko?!- fordult felé Honoyu.

-         Itt lakom, ha nem tudnád!

-         És aztán? Eltűnhetnél már egy kicsit.

-         Mért mit akarsz csinálni?

-         Semmi közöd hozzá.- vágott közbe Minotsu.

-         Hű, de ideges lettél hirtelen… Mi folyik itt?

-         Semmi.- fejezte be Honoyu.

Közben újabb réteg kötszert kötött Minotsura.

Keyoko figyelte őket.

-         Tudjátok, nem is értem, hogy hogy győzhetett le titeket az a korcs.

-         Majd ha TE ÁLLSZ KI ELLENE, megérted!- Honoyu.

-         De hiszen én már harcoltam vele.- fintorgott.

-         Most más a helyzet, mivel benned már nincsen ékkőszilánk.- Minotsu.

-         Igaz, de nektek van.

-         Ööö, inkább hagyjuk a dolgot.- Honoyu.

-         Én is így gondoltam.- vigyorgott Keyoko.

-         Menjünk már, nem akarok sokáig itt lenni.- nyafogott Inuyasha.

-         Te mindig sietsz.- kortyolt egyet a teájából Kagome.

-         Igen. Ez így van.- Sango.

-         Ékkőszilánkokat keresünk. Keyoko bátyjainál vannak, szóval találjuk meg őket! Lehetőleg még Naraku előtt!

-         Úgy hiszem, hogy ők is Naraku szolgái.- hozta fel Sango.

-         Nem lehet, hogy azért sietsz, mert nem akarsz összefutni Nomayával?- kérdezte rezzenéstelen arccal Miroku.

Néma csend következett be. Inuyasha pulzusa az egekig ért. Miroku ezzel a beszólással ’kirobbanó’ sikert ért el.

-         ÉN NEM MENEKÜLÖK! AZ ÉKKŐSZILÁNKOKAT AKAROM MEGSZEREZNI!!! Egyébként sem érdekel az a kis…

-         Akkor ugye nem baj, ha még maradunk?- mosolygott Kagome.

Inuyasha dúlt-fúlt mérgében. Jobbnak látta, ha otthagyja őket. Sango halkan kuncogott.

-         Szegény, most nagyon ideges volt.

-         Mért ő mondta, hogy nem érdekli.- mondta Miroku.

-         De mégis…- Kagome elharapta a mondatot.

-         Mit mégis?- vonta kérdőre Sango.

-         Inkább hagyjuk.- Kagome.

A lány kisétált a kunyhóból.

-         Vajon mi baja lehet?- csodálkozott Sango.

-         Én sejtem.- válaszolt a szerzetes.

Sango nem szólt. Pár percig csend honolt.

-         Ugye Inuyasha miatt?

-         Igen.- bólintott Miroku.

Hirtelen felkapta a fejét a fiú…

-         Gonosz aurát érzek!

Felpattant. Sango követte a példáját. Előhúzta a csontbumerángot.

Mindketten kirohantak. Pár száz szellem közeledett a falu felé.

-         Ez így nem lesz jó.- Miroku- Emberek, menjenek vissza a házaikba. Majd mi elűzzük őket.

-         És ezt mégis hogy gondoltad?- nézett rá Sango.

-         Én az örvénnyel beszívom őket, te meg a maradékot ölöd meg. Majd Kirara…

-         Ebben egy a hiba, hogy Kirara most nincs itt.

-         Micsoda? Hol van?- értetlenkedett Miroku.

-         Elküldtem Kaede anyóhoz, hogy hozza el Shippout.

-         Pont most kellett?!- Miroku.

-         Nem tudhattam, hogy ez lesz!- Sango.

-         De akkor is…

-         Hé, szerintem nincs most itt az ideje, hogy veszekedjenek, azt később is elintézhetik!- kiáltott egy falusi.

Sango belelendült a munkába.

-         Minden elismerésem, kitűnően harcolt a felesége.- veregette meg Miroku vállát a falusi.

„Feleségem?”

„A felesége?!”- Sango vérvörös volt.

-         Honnan gondolja ezt?- kérdezte Miroku zavarában.

-         Óóó, fiatalkoromban én is így civakodtam az én drága asszonyommal.

Miroku nem szólt semmit.

A szellemek támadtak. A szerzetes még pont észbe kapott. Ellökte a férfit az útból. Az örvénnyel, egy csapással beszippantotta. Fellélegzett.

A lány újabbakat végzett ki. Mikor már azt hitték vége…

Sango megsebesült. Miroku sietett a segítségére.

-         Inuyasha is ilyenkor tűnik el!

Az utolsó démon /ami vészesen közel volt hozzájuk/ egy nyílvessző ölte meg.

„Kagome hála az égnek!”- gondolta a szerzetes.

Sango felnézett. Kirara volt az. Gyorsan landolt a földön és gazdájához sietett.

-         Sango, jól vagy?- rohant oda Shippou.

-         Semmi baj, csak egy karcolás.

-         De jobb, ha egy ideig nem mozogsz.

-         Kaede anyó?

Az anyó kezében egy íj volt. De akkor…

-         Kaede anyó lőtte ki a nyilat?- kérdezte Miroku.

-         Igen.

Inuyasha szélsebesen vágott át az erdőn. Már nagyon messze volt a falutól.

Lassan megállt, körbe szimatolt.

-         Ha szakad, ha nem, megtalálom Keyokot, és MEGÖLÖM!

-         Persze, álmodban.

-         Ha?- körbenézett.

-         Mit ártott ő neked?- lépett elő Nomaya.

-         Csak te vagy?- húzta el a száját Inuyasha.

-         Megkönnyebbültél?

-         Nagyon vicces.- közelebb lépett hozzá.

Hirtelen elkapta a karját. Nomaya nem értette. Inuyasha ’szimatot kapott’.

-         Miért érzem rajtad Ses…

Hatalmas pofont kevert le neki a lány.

-         EZT MEG MIÉRT CSINÁLTAD?!- üvöltött az arcát takarva.

-         Ne fogdoss!

-         Eszem ágában sincs!!! Főleg nem téged!

-         Gondolom azt a másik lányt igen.

Inuyasha elvörösödött.

-         Szóval, kényes pontra tapintottam…

-         NE GONDOLJ ILYEN HÜLYESÉGEKET!

-         Persze, persze.

Inuyasha felhúzta magát, és faképnél hagyta a lányt.

Nomaya mosolygott. „De jó idegesíteni…”

-         Elláttam a sebedet, most már nem lesz semmi baj.

-         Köszönöm Kaede anyó.- Sango felállt.

Miroku némán ült a helyén.

-         Nekem lenne egy kérdésem.- szólalt meg végül.

-         Gondolom, az érdekel, hogy hogy kerültem ide.- Kaede.

-         Amikor megláttuk Kirarát, tudtam, hogy értem jött, de Kaede anyó ragaszkodott hozzá, hogy…

-         Shippou!- szólt Sango.

-         Nem téged kérdeztünk.- Miroku.

-         Jól van!- húzódott hátrébb- látom megártott nektek a sok Inuyashával töltött idő.

-         Kösz szépen.- Miroku.

A veszekedésnek Kaede anyó vetett véget.

-         Viselkedjetek felnőtt módjára. Shippounak teljesen igaza van, úgy történt, ahogy elmondta.

-         Kaede anyó, tudja, sok mindent nem tud még…

-         Sziasztok!- toppant be Senka.

Sango és Miroku összenéztek. Tudták, hogy most mi jön…

-         Mit csináltok? Látom vendégetek van.- fordult a kislány az anyó felé- Örvendek.- majd leült.

-         Már megbocsáss, de nekünk most fontos megbeszélni valónk van, úgyhogy, ha megkérhetnélek, menj el.- kezdett bele a szerzetes.

-         Miért miről beszélgettek? Valami fontos dologról? Olyat én is tudok! Mondjuk…

-         Senka, ugye így hívnak?- vágott közbe Sango.

A kislány bólintott.

-         Senka, kérlek szépen, hagyj minket magunkra pár percre. Megköszönném.- mosolygott kedvesen.

-         Hát, ha ennyire zavarok…- szontyolodott el.

-         Igen.- mondta Miroku.

-         MIROKU! Lehetnél egy kicsit kedvesebb is!- kelt ki magából Sango.

-         Jó, akkor: Drágaságom, menj ki!

Sango fejbe csapta.

Senka kifele menet észrevett valamit…

-         Jaj, de aranyos! Kivihetem játszani?- visított.

-         Öhm, hát…

-         Jaj, de édes! Olyan aranyos!- ugrált örömében, majdnem megfojtotta szegény kis…

-         SANGO, MIROKU! SEGÍTSETEK!- ordított Senka kezében a kis szőrgombóc, más néven Shippou.

Nem tudott szabadulni az erős ölelésből. A kislány elrohant. Shippou már csak távolról hallotta a többiek válaszát:

-         Érezd jól magad!- nevettek.

Nomaya leült az egyik sziklára. Messze volt még a falu. Kifáradt. Keyoko már régóta figyelte, s követte. Nomaya még egyszer hátranézett, nem követi-e valaki, majd pihentetőként lehunyta a szemét. „Nem aludhatok el…”

Sóhajtott és kinyitotta a szemét. Lassan a felhők takarásából előbújt a nap, és ’ami addig sötétbe burkolódzott, most világosban ragyogott’. Nomaya elszörnyedt. Tetemek, emberi tetemek voltak mindenütt. Szörnyű kínok közt lelték halálukat, gyerekek, asszonyok, férfiak. Nomaya összeesett, reszketett. Ő is úszott a vérben. Könnyek helyett is már csak vér folyt…

Feleszmélt.

-         Egy újabb ostoba álom, mikor lesz már vége?!- mondta, mintha választ várna.

Újra bevillantak a képek a sok vérről. A keze ökölbe szorult. „Ennek minél előbb véget kell vetni.”

Keyoko még mindig csak figyelte…

-         Amint az előbb is említettem, sok dolog történt az utolsó találkozásunk óta. Harcoltunk Narakuval és – elakadt a szava Mirokunak.

-         És Miya…- próbálta folytatni Sango, de nem tudta, hogy hogy mondja el.

-         Tudom, Miya meghalt.

-         Tessék? De ezt meg, honnan…- lepődött meg Miroku.

-         Sesshoumarutól.

-         MII?! Beszélt Inuyasha bátyjával?!- hökkentek meg.

-         Igen, mikor elvitte a kislányt és azt a kis démont.

Berontott Inuyasha. (Ha lett volna ajtó, az is jött volna J)

-         Micsoda?! Találkozott Sesshoumaruval?!

-         Bezzeg ezt meghallotta!- Sango.

-         Csak nem hallgatóztál?- kérdezte Miroku.

-         NEM! NEM HALLGATÓZTAM!

-         Csak erre jártál, mi?- Sango.

-         NE TÉRJÜNK MÁR EL A KÉRDÉSEMTŐL!!

-         Milyen kérdés, csak úgy neki estél Kaede anyónak.- Miroku.

-         HRRR…- Inuyasha ideges…ideges…

-         Igen, Inuyasha találkoztam vele.

A félszellem Kaede anyó elé állt. Végig vizsgálta…

-         Most meg mit csinál?- kérdezte halkan a szerzetestől Sango.

-         Becsavarodott.- rövid, tömör válasz.

-         HAGYJATOK MÁR!- fújtatott Inuyasha.

Majd lecsitult, mikor az anyó fejbe vágta.

-         Mért bánt engem mindenki?

-         Mert megérdemled.- fejtette ki véleményét Miroku.

-         Egyébként is mire volt ez jó?- Sango.

-         Csak megnéztem, hogy az anyó egyben van-e még.- sértődött meg.

-         Miért, nem úgy tűnik?- vonta kérdőre Kaede.

-         Köztudott tény, hogy ha egy halandó találkozik Sesshoumaruval, az meghal.

-         Tudatom veled, hogy én még élek.- Kaede.

-         Jól van, na! Ezért még nem kell leharapni a fejem!- Inuyasha megfordult és kiment.