Álomhajsza

1. rész: Csecsemő a küszöbön

Villámokat szórt a dühöngő, sötét ég. Mennydörgés rázta meg a hegyekkel körülzárt, rizsföldekkel tarkított völgyet. A szakadó eső hangosan kopogott a völgy szívében nyugvó falu házainak tetején. Az emberek a kunyhóikban rejtőztek el a már harmadnapja tartó vihar elől. A látszólag nyugodt öregek türelmesen csitítgatták az ijedt gyermekeket, akik vacogva kuporogtak a pislákoló tűz körül. De lelkük mélyén a felnőttek is aggódtak; még sosem láttak ilyen hatalmas zivatart, és a völgyre leszállt átláthatatlan sötétséget sem tudták mire vélni.

Hirtelen mennykő csapott egy folyóparti fába, mire az recsegve beledőlt a vízfolyamba, eltorlaszolva annak útját. A megduzzadt patak rögtön kiöntött, és elárasztotta a környező tisztást. A sivító szél zaja abbamaradt, és az eső is finoman szitált tovább zuhogás helyett, mikor a medréből kitört patak felett megjelent egy halvány női alak. Harmatként csillogó ruhája kékes derengést vont köré, úgy tűnt, mintha csak az esőcseppek alkották volna formáját. Képe nem tükröződött a kristálytiszta vízben. Olyan természetesen járt a víz felszínén, mint az emberek a földön. Léptei nyomán vízgyűrűk gyöngyöztek. Ahogy lépkedett, lába alatt összegyűlt a patak vize és utat képzett, amin haladhatott. A folyóhoz közel egy szegény házaspár kunyhója állt. Arra vette az irányt.

A házhoz érve kicsatolta köpenyét, mire az leomlott vállairól és cseppekre hullott szét, eggyé válva a patakkal. Így már láthatóvá vált, hogy karjaiban tart valamit. Egy kendőbe pólyált gyermeket ölelt magához. A kicsi nem volt nyugtalan a vihartól, békésen aludt anyjához bújva. A nő megcsókolta újszülött fia homlokát, majd az ajtóhoz fektette. Elhagyva a kunyhót könnyek gyűltek szomorú szemeibe, miközben lassan szertefoszlott, és egyesült az esővel.

A folyó rögtön visszatért medrébe, mintha csak parancsra tenné. Az eső kisvártatva elállt, a zivatar elvonult. Pillanatok alatt minden fölszáradt, nyoma sem maradt a rettenetes viharnak. A völgy átadta magát a felkelő Nap éltető sugarainak. Az aranysárga fények megcsillantak a folyóparti kunyhó oldalán. Fiatalember lépett ki a házból. Boldog arccal nyújtózott egyet, örült, hogy végre vége a rossz időnek. Ekkor pillantotta meg a bejárat mellett heverő batyut. Ahogy felemelte, az mocorogni kezdett. A férfi csodálkozva bámulta a fiúgyermeket. Nyakában láncot talált, azon medál lógott. Egy nevet olvasott le róla: „Sotachimo”.

*  *  *  *  *

A vihart követő reggelen a házaspár, Ginba és Rarou bemutatta a fiúgyermeket a falu főnökének, hogy eldöntse, mi legyen a sorsa. Ahogy a házaspár, a falufőnök is nagyon furcsának találta a csecsemőt. Hisz nem mindennapi dolog, hogy egy gyereknek vörös szeme legyen, és világos, kék csík díszelegjen a mellkasán… Bár a főnök szellem gyermekének gondolta a kisfiút, Ginbára és feleségére bízta, hogy mit kezdjenek a különös jövevénnyel. Rarou régóta vágyott gyermek után, de ez nem adatott meg neki. Csodának, az istenek ajándékának tartotta Sotachimot, és először nem is törődött különösségével. Ginba elfogadta felesége anyaság utáni vágyódását, így a gyermek maradhatott.

Nem sokkal Sotachimo érkezése után furcsa jelenségek történtek a faluban. A korábban nyugodt patak szeszélyessé vált, és folyton kiöntött; állandó, erős szél tépdeste a fák lombjait. Olykor, teljesen váratlanul, szakadni kezdett az eső, majd miután kitombolta magát, az ég újra kitisztult, és a vihar elvonult, mintha mi sem történt volna. A falusiak nem értették, miért történnek ilyen borzalmak, gonosz átoknak, az istenek csapásának vélték a szörnyű viszontagságokat.

Sotachimoval senki sem bánt szívélyesen. Amint elbírt egy kisebb hordót, munkára fogták. Az egész falu dolgoztatta a kiközösített kisfiút. Bár Rarou először gyermekeként szerette, mihelyt egyre kirívóbbak lettek a fiú furcsaságai, és később mégis saját gyermeke született, ő és Ginba elfordultak tőle. Barátai sem voltak, a többi gyerek csúfolta, provokálta, kövekkel dobálta őt. Egy lélek sem szánta meg az ártatlan, árva kisfiút…

Valójában az egész falu rettegett tőle, ijedten rezzentek össze még a legbátrabbak is, mikor Sotachimo rájuk villantotta dühvel teli, vörös szemeit. A háta mögött mindenki „szellem kölkének”, „dámon fattyának” nevezte.

Egy alkalommal, mikor már tíz éves volt, egy kereskedő szekereit kellett lepakolnia. Elfáradt a nehéz munkában, így megállt, hogy pihenjen egy kicsit. Ezt a gazda rögtön észrevette, odarohant hozzá és egy jókorát vágott a fiú hátára a mindig a kezében lévő fabottal… Sotachimo térdre rogyott a fájdalomtól, mérgében a köves út törmelékeibe markolt. Leszegett fejét a kereskedőre emelte, tekintete csakúgy remegett a dühtől. Az ember azonnal hátrálni kezdett Sotachimo villámló szemeit látva, közben megbotlott a kipakolt zsákokban. Az égbolt elsötétedett, a Napot fekete felhők vonták takarásba, villámdörgés hasított végig a völgyben. Sotachimo, zihálva a haragtól, le sem vette szemeit a kapzsi kereskedőről. Zuhogó eső tört a falura, az emberek fejvesztve menekültek házaikba a villámlás elől. A zsákok közül kikecmeregve s férfi is a kunyhója felé vette az irányt, de mielőtt beérhetett volna egy mennykő csapott a szalmatetős házba, mire az kigyulladt. A kereskedő házát követte a többi falusié. „A fegyverkovácsé, aki mindig parazsat dobált rám”....„a halászé, kinek fiai kavicsokat hajigáltak felém állandóan”....„Raroué és Ginbáé, akik megtagadták tőlem, hogy szerető szüleim legyenek....”. Az egész falu pillanatok alatt lángokban állt, asszonyok és gyerekek rohantak az erdő felé, míg a férfiak megpróbálták eloltani a tüzet. Sotachimo a falu szélén állva bámulta a háztetőket nyaldosó lángnyelveket. Most döbbent rá igazán, valójában mire is képes. Hosszú, fekete hajába szelíden belekapott a feltámadó szél, és arcába fújta a hullámos tincseket. Sarkon fordult, és lehunyt szemmel az ég felé emelte fejét. „Elég volt nekik ennyi lecke… Most már nem parancsolhatnak nekem, szabad vagyok!”. Azzal a mennydörgés megszűnt, a zúgó szél elcsendesült. Friss eső oltotta el a lángoló falut. Sotachimo utoljára hátrapillantott a parázsló kunyhókra, majd elindult a völgyből kivezető ösvényen.

Folytatása következik.