2. rész: Furcsa idegen

-Kagome, biztos vagy benne, hogy erre van?- kérdezte rohanás közben InuYasha a hátán kapaszkodó lánytól.- Már nagyon messze eljöttünk, és még mindig csak azt a förtelmes bűzölgést érzem.

-A közelben kell lennie, érzem az ékkőszilánkok jelenlétét!

Kagoménak erősen kellett fognia a loholó InuYasha vállát, hogy le ne essen a hátáról. Pár lépéssel lemaradva, Sango és Miroku Kirara hátán követték társaikat. A farengeteg ritkulni kezdett, majd egy tisztás törte meg az erdőt. A magas füvet szanaszét heverő démontetemek lapították le, émelyítő bűzt árasztva magukból. Több tucat szörny maradványa lehetett InuYasháék lába előtt.

-Vajon ki végzett ennyi démonnal?- tette fel a mindannyiukban felmerült kérdést Sango, és leguggolt az egyik tetemhez.

-Az látszik, hogy a szellemeknek nem volt sok esélyük… -állapította meg Miroku- Némelyek még valamilyen okból szénné is égtek…

-Nincs itt egy darab ékkőszilánk se!- mérgelődött InuYasha, és nagyot rúgott egy hernyószellem egykori fejébe, mire az szétporladva nekicsapódott egy fa törzsének. –Feleslegesen tettünk meg ekkora utat!

-InuYasha ne dühöngj már, egyszer Kagome is tévedhet. –erősködött a szerzetes, miközben leült egy farönkre Sango mellé.

Kagome viszont nyugtalanul járkált fel s alá. Ő nem úgy érezte, hogy céltalanul jöttek el idáig.

-InuYasha, várj egy kicsit… -szólt a félszellem után, aki már elindult visszafelé. –Én még mindig érzek ékkőszilánkot… Arra! –mutatott a tisztás távoli széle felé Kagome, és futni kezdett a kijelölt irányba. InuYasha és Sangoék utánaeredtek, kerülgetve a démontetemeket. A fák ismét tarkítani kezdték a mezőt, mikor mindannyian megálltak.

-Hogyhogy nem éreztem a szagát?- csodálkozott InuYasha, miközben a fűben békésen hanyatt fekvő férfit nézte, aki bal karját tarkója alatt nyugtatta támaszként, jobb hüvelyk- és mutatóujja közt pedig shikonszilánkot forgatott, mely megcsillant a délutáni napfényben. Arcát nem láthatták, háttal feküdt nekik. Nem úgy tűnt, mintha zavartatná magát az érkezőktől. Kellemes liget volt, ahol fekhelyet választott magának. A Nap pislákolva tűzdelte át a finomzöld lombokat. Itt már a démontetemek bűzét sem lehetett érezni. InuYasha megunta az ácsorgást, és odakiáltott az ismeretlen férfinak.

-Hé, te! Azonnal add át nekünk azt az ékkőszilánkot! Akkor talán megkíméljük az életed!

-InuYasha! Lehetnél kicsit udvariasabb is!- szólt rá Kagome, bár valahogy ő is érezte, hogy ez nem a legmegfelelőbb helyzet az illemtanra.

-Ugyan miért lennék jó modorú egy szellemmel?! –horkant föl a fiú, és fenyegetően előrántotta a Tetsusaigát. A férfi továbbra sem mozdult, kényelmesen heverészett a fák árnyékában.

-Mi? Egy szellem?! –bökte ki a kérdést Miroku és Sango. –Én azt hittem, csak egy halandó… -mondta a lány hitetlenkedő hangon, és ő is a csontbumeránghoz emelte kezét.

Sango utolsó szavát hallva a férfi kezében hirtelen megállt az addig forgatott ékkőszilánk, majd kaját leengedve lassan felült. Mozzanatára mindannyian támadóállásba rendültek, de valójában bizonytalan gondolataik voltak a furcsa alakról. InuYashát az bosszantotta, hogy nem érzett semmilyen szagot a szellemen. Egyedül abban volt biztos, hogy a maguk mögött hagyott dögökkel ez a férfi végzett, de a démonok vérének szagát is alig lehetett már érezni körülötte. Kagome, bár veszélyesnek vélte a férfit, különös módon nem érezte gonosz erők jelenlétét. A biztonság kedvéért azért előhúzott egy nyílvesszőt a tokjából.

A férfi lassan, de határozottan emelkedett fel a földről, de még mindig háttal állt InuYasháéknak. Hosszú, fekete hajába belekapott a felkelő szél, és arcába fújt néhány hullámos tincset. Bár hangja mély volt, és igyekezett, hogy már hangsúlyával megfélemlítse a társaságot, nem tudta megváltoztatni kellemes hangszínét.

-Ne merj még egyszer halandónak nevezni…

Mindenki földbe gyökerezve bámulta a férfit, kivéve InuYashát, akinek elfogyott a maradék türelme is. Kardját a magasba emelve akart lesújtani.

-Na, jó, elegem volt! Ha te nem támadsz, akkor majd én! –azzal elrugaszkodott a földtől, és a magasból tartott a szellem felé. Az nem mozdult az utolsó pillanatig, amikor is hirtelen megfordult és kardot rántott elő az oldaláról. Nem esett nehezére egy kézzel tartva fegyverét visszavernie a Tetsusaigát. InuYasha barátai mögött ért földet.

A férfi inge látni engedte a kulcscsontja alatt húzódó világoskék csíkot; a szellő kifújta homlokából az arcát takaró tincseket, így a titokzatos idegen vörös színben játszó szemeit is láthatták. Jóképű, erős férfi állt előttük. Sötét ruhája vadul hullámzott mellkasán az egyre erősebb széltől. Ravaszul összehúzta vékony szemöldökét, majd szája sarka is megemelkedett, mikor látta egy fának zuhanni InuYashát. Kardjának tükörsima pengéjén megcsillant a Nap fénye, ahogy visszahelyezte hüvelyébe.

-Hah, egy szamuráj kard! –ismerte fel Miroku az idegen fegyverét. –Ez hogy lehet? Akkor ő… egy szamuráj harcos lenne?

A férfi szája félmosolyra húzódott, ami még ravaszabb színben tüntette fel arcát.

-Minden bizonnyal csak ellopta a tulajdonosától, miután végzett vele is… -a közben feltápászkodott InuYasha Kagome mellé lépett. –Kagome, nézd meg, hány ékkőszilánk van nála?

-Csak egyet látok, a jobb tenyerében!

-Akkor állj félre, mert az a szilánk most a miénk lesz! –kezdett volna újra támadásba InuYasha, de Miroku elélépett és megállította.

-Várj, InuYasha, szerintem jobb lenne, ha harc helyett megpróbálnánk beszélni vele…

-A kardját is eltette, úgy látszik, nincs szándékában folytatni a párbajt… -jegyezte meg Sango. Még be sem fejezte a mondatot mikor a férfi, mit sem törődve a tanácskozó társasággal, sarkon fordult, és elindult az erdő belseje felé. Pár lépés után hirtelen megállt, mint aki elfelejtett valamit, majd a válla fölött hátrapillantott a „Gyere vissza, te gyáva kutya, és küzdj meg velem!”-et ordibáló InuYashát fékezni próbáló halandókra, és egyszerűen a háta mögé hajította a kezében lévő ékkőszilánkot, amely épp Kagome lába előtt koppant a földre.

-Nahát… -hajolt le a lány, hogy felvegye a kincset, majd ledöbbenten bámult a távolodó alak után. De úgy érezte, ennyivel nem hagyhatja annyiban a dolgot, utánaeredt a fura idegennek.

-Várj! Kérlek, várj!

-Mi?! Kagome!! Te meg mi a fenét művelsz?! A végén még neked támad!- kiabált a lány után InuYasha, mindhiába. Kagome beérte a férfit, és ismét megszólította.

-Várj, várj egy kicsit! Kérlek áruld el, ki vagy te!- bátran lépett a szellem közelébe, ösztönei azt súgták, hogy már kiismerte a férfit, és talán meg is bízhat benne. Az idegen megállt, és Kagome felé fordította fejét, de most is csak a válla fölött sandított hátra a lányra.

-Ki vagy te, és miért adtad oda nekünk az ékkőszilánkot?

-Kagome!! Gyere már vissza! Már megvan, amit akartunk, miért foglalkozol egy ilyen megkukult idiótával?!

-InuYasha, én a helyedben nem sértegetném ezt az alakot… -tanácsolta Miroku a feldúlt félszellemnek.

-Mi van?! Ez a balfácán nem több mint egy gyáva anyámasszony katonája!

-Nem is tudom, ki repült az előbb akkorát ennek a gyáva alaknak köszönhetően… -említette meg csak halkan Sango, de InuYasha persze így is meghallotta. Nem reagált a megjegyzésre, csak dühösen toporzékolt.

-Kagome!! Kagome!! Ha annyira akarsz maradni, akkor legalább az ékkőszilánkokat add oda nekünk, és addig cseveghetsz ezzel a bájgúnárral, ameddig csak akarsz!

Most már Kagomét is elöntötte a méreg, de dühöngés helyett csak a szokásosat tette.

-Inuyasha… FEKSZIK!

Az említett hatalmas erővel csapódott bele a kemény talajba. A férfi szemöldökét felhúzva figyelte a nem mindennapi eseményeket, majd, mint aki attól tart, hogy ez az őrült viselkedés ragályos, továbbindult. Kagome hiába kiáltott utána, ő ügyet sem vetett rá. A lány nem adta fel, intett Sangónak és Mirokunak, hogy szedjék össze a még mindig a földön nyomorgó InuYashát, és kövessék a férfit. Az ösvény, melyen haladtak egy erdei forráshoz vezetett. A szellem nem foglalkozott azzal, hogy követik a halandók, de azon maga is meglepődött, hogy nem is zavarta a dolog. A hűs vizű folyamhoz érve keresett egy árnyékos helyet a parton, törökülésbe ült, és a kristálytiszta vizet kezdte bámulni. A csapat hamarosan beérte, és biztonságos távolságban szintén letelepedett.

-Kagome biztos vagy benne, hogy nem kell tartanunk tőle? Elég veszélyesnek tűnt, mikor visszaverte InuYasha támadását… -suttogta Miroku a lánynak.

-De azt is láthattad, hogy magától nem támadt ránk, csak megvédte magát InuYashával szemben…

-Kíváncsi vagyok, ki ez és vajon miért adta csak úgy neked az ékkőszilánkot. -tanakodott Sango. Közben InuYasha magához tért, és anélkül, hogy a többiek észrevették volna, odasétált a mozdulatlanul ülő férfihoz. Az persze rá se nézett.

-Na, idefigyelj! Vagy elárulod most rögtön, ki vagy te, vagy megismerkedhetsz az éles karmaimmal!

InuYasha szokásos hetvenkedését hallva a férfi szája sarka hamiskás mosolyra görbült, aztán váratlanul megszólalt, de továbbra is a vizet bámulta.

-Előbb veszem fejed a kardommal, minthogy elérhetnél...

A háttérben Kagoméék lélegzetvisszafojtva hallgatták a „párbeszédet”.

-Keh! Nah, lássuk! –a félszellem elővillantotta éles karmait.

A férfi szája szélesebb mosolyra húzódott, mely a korábbi ravaszkás vonásokat tükrözte arcára.

-Most inkább kihagyom. Semmi kedvem a felesleges vérontáshoz. –hangja nyugodt volt, úgy tűnt, mintha nem előszörre mondaná el ezeket a mondatokat. Lehunyta szemeit, hamiskás mosolya nem tűnt el arcáról. –Te pedig… hűtsd le magad egy kicsit.

Azzal egy nagy erejű léghuzam csapta meg InuYashát oldalról, mire belezuhant a kékes vízbe. Sango és Miroku óriási nevetésben törtek ki, ahogy látták a csuromvizes hanyout bosszankodva kimászni a tóból. InuYasha elindult feléjük, és szándékosan ott rázta el magáról a vizet. Majd duzzogva nagyot szökkent, és egy fa magas ágán landolt, háttal mindenkinek telepedett le.

-Tetszik nekem ez a fickó! –mondta Miroku, levegő után kapkodva.

-Miroku!! Ne merd a pártját fogni!! –ordította le InuYasha a szerzetesnek, és fenyegetően megrázta öklét. „Legalább Kagome nem nevet rajtam…”

A férfi arcáról sem tűnt el sokáig a –kissé gúnyos- mosoly. Kis időt várva Kagome ismét közelebb ment a szellemhez, és leült a tóparti fa árnyékába, ahol ő is pihent.

-Az én nevem Kagome, a barátaim, Miroku és Sango –az említettek közben követték a lányt és elhelyezkedtek mellette.- A másik fiú pedig, aki odafönn ül, ő InuYasha.

Kagome várt egy kicsit, kereste a férfi tekintetét, de ő még mindig nem fordította felé az arcát. Miután megérezte a lány tekintetét magán, vetett rá egy kissé szigorú oldalpillantást, majd meglepetésükre válaszolt.

-Sotachimo vagyok. Mást is akarsz még tudni, vagy most már végre leszállsz rólam?

-Öhm... –Kagome kicsit zavarba jött az udvariatlanságtól, de még nem szándékozta befejezni. –Csak gondoltam... nem túl sok ember beszélgethet veled... –nem kapott fenyegető pillantást a szellemtől, hogy megsértette volna, így folytatta- Pedig... mindenkinek szüksége van beszélgetésre...

A szellem ismét hamis mosolyra húzta száját.

-Jellemző halandó gondolat. –kis szünetet tartott, majd hozzátette –Bemutatkoztunk egymásnak, kell-e ennél jobb beszélgetés?

A férfi felállt, és ott hagyta a döbbent arcú társaságot, majd a forrás fölött nyújtózó domb felé vette az irányt. InuYasha továbbra is tüntetően gubbasztott a fán, de szeme sarkából a távozó idegent figyelte. Aztán leugrott a fáról, és odaszólt a többieknek.

-Látod, Kagome, nem kíváncsi rád. Akkor meg minek erőlködsz?

A lány sóhajtott, majd InuYashához sétált.

-Olyan magányosnak érzem, nagyon egyedül lehet. Bár igaz, egyáltalán nem mutatja... –Kagome most InuYashára nézett, aki az alkonyodó eget kémlelte- Mégis… nem lehetne, hogy… csak ma este… kövessük?

InuYasha megint feldühödött a kérdés hallatán, de mikor tekintete a lány kérlelő szemeibe révedt, újra meglágyult a szíve, akárhányszor látta ezt a ragyogó szempárt.

-Jaj, de unom már, hogy mindig jótékonykodnunk kell...

Kagome elmosolyodott, belekarolt InuYashába és vontatni kezdte az ellenkező fiút a már messze járó Sotachimo után. Miroku és Sango Kirarával követték társaikat.

A szellem úgy tűnt, jól ismeri a környező vidéket. A domb tetején egy tágas, erdővel szegélyezett fennsík terült el. A síkság díszeként egy gyönyörű tó tündöklött, a vízfelszínén tükröződő csillagok fényében. Már besötétedett, mire InuYasha és barátai is felértek a dombtetőre. A hanyou magában még mindig mérgelődött, amiért követniük kellett ezt a furcsa alakot. A férfiban egyáltalán nem bízott, de Kagome megérzéseiben igen.

-Látod, InuYasha! Már ezért a gyönyörű tájért is érdemes volt erre jönnünk!

-Ha te mondod, Kagome... –a lány érzett egy kis sértődöttséget a félszellem hangjában, de inkább csak egy halvány mosollyal nyugtázta a dolgot.

-Kétségtelenül lenyűgöző hely… -nézelődött Sango, majd leguggolt a tó partján, hogy megmossa a kezeit. Miroku szótlanul járkált, merengve kémlelte a tó sötét vizét. Kagome Sangóhoz lépett, majd letérdelt mellé.

-Sango, mit szólnál, ha megfürödnénk, amíg Mirokuék fát gyűjtenek a tűzhöz? Talán arra, a fák takarásában, találhatunk nyugodt helyet.

A lány helyett Miroku válaszolt.

-Lányok, tudjátok, hogy én lennék az utolsó, aki megakadályoz titeket, hogy fürödni menjetek... –nem nézett Sangoékra miközben beszélt, tekintete még mindig a vizet pásztázta -de ez a Kuroi, a Fekete-tó. Nem él benne sem állat, sem növény, és szinte feneketlenül mély. Még Mushin mesélt nekem róla gyerekkoromban, hogy egyszer, még nagyapám korában szörnyű vihar pusztított keleten. Három napig szakadatlanul tombolt az ég, villámok tarolták le a fákat, a rengeteg esőtől a folyók kiöntöttek, és elárasztották a földeket. Aztán a vihar váratlanul elcsendesült, semmilyen nyomot nem hagyva maga után. Az emberek néhány nappal később fedezték fel a tavat, mely a jelek szerint a vihar három napja alatt jött létre. Kezdetben csakúgy nyüzsgött benne az élet, otthont adott a természetnek, élelmet az embereknek. Fürdőként is a környék legjobb helyének tartották...

-Miroku, most esti mesét akarsz tartani nekünk? Nem vagy valami érdekfeszítő... –mondta InuYasha nyújtózás közben.

-InuYasha! Lehet, hogy téged nem érdekel, de mi szeretnénk, ha Miroku befejezné a történetet! –hordta le a két lány a fiút, aki vállat vont, majd arrébb sétált.

-Szóval aztán -folytatta a szerzetes –az évek során a tó dühössé vált. A halak kipusztultak belőle, minden élet megszűnt a vizében. Bárki, aki megfürdött benne súlyos beteg lett, és néhány napon belül meghalt. Bármi, ami elmerült benne, azt a víz soha többé nem sodorta partra. Azt gondolták, gonosz szellem szállta meg Kuroit, vagy valami átok, varázslat ül rajta, de igazán sosem tudták megfejteni a rejtélyét. Azt beszélik, az utóbbi időben szelídült egy kicsit –például ezért nem történt baja a kezeidnek, Sango -, de még mindig veszélyes.

-Hm... én nem érzek gonosz erőket a tó körül... –tette hozzá Kagome.

-Igen, ez az, amit én sem értek. –mondta Miroku, majd leült a lányok mellé.

-Én ugyan nem ijedek meg egy tótól! –kiáltotta InuYasha, és felkapott egy követ, majd a feketeségbe hajította. A súlyos kő azonnal elmerült, a víz még csak nem is fodrozódott utána. Azonban InuYasha rosszul tette ezt a hetvenkedést, a tó „visszaköpte”, amit beledobott. A kődarab majdnem eltalálta a félszellemet, de az még időben félreugrott. InuYasha ekkor a tőlük távolabb ülő szellem gúnyos mosolyára lett figyelmes.

-Ez is a te műved, heh?! Kezd nagyon elegem lenni a képedből!

Előrántotta a Tetsusaigát, és megindult a férfi felé. Társai utána kiáltottak, de nem sokat értek el vele. Sotachimo egy pillanat alatt megtette a köztük lévő távolságot, mire InuYasha felocsúdott, a férfi már a nyakának szegezte kardjának éles pengéjét. Vörös szemeit láthatta tükröződni a hanyouéban, olyan közel hajolt hozzá. InuYasha állta a szellem kemény tekintetét.

-Nem tűröm az olyan irritáló alakokat, mint amilyen te is vagy... –végighúzta a kardot InuYasha arca mentén, mire vékony, piros csík serkent ki a bőrén –Ajánlom, hogy többször ne próbálj kihozni a sodromból...

Azzal hátralökte a fiút, majd kardját roppant elegánsan visszaillesztette a hüvelyébe. InuYasha megtántorodott a taszítástól, és a földre esett. Kagome odasietett hozzá, hogy beragassza a kis vágást az arcán, de a félszellem nem engedte.

-Te alávaló... –Kagome még idejében szorította a fiú szájára a kezét és tartotta őt vissza, mielőtt ismét nekitámadott volna a távozó szellemnek.

Sotachimo megállt a tóparthoz érve, és visszafordult feléjük. Az eddigi csendes szellő felerősödött, belekapva mindannyiuk hajába. A férfi arca újra higgadt vonásokat vett fel. Kagomére emelte tekintetét.

-Neked adtam az ékkődarabot, én nem veszem hasznát, nincs szükségem rá, igazán nem is ismerem a történetét. –most a feketén csillogó tóhoz fordult –Ami Kuroit illeti... ez a tó akkor született, amikor én. Egyedül én vagyok képes uralkodni fölötte. Elég, ha ennyit tudtok róla, halandók.

Sotachimo a tóhoz fordult, és elindult felé. Könnyedén sétált a víz felszínén, léptei nyomán vízgyűrűk gyöngyöztek. Tükörképe tisztán kirajzolódott a kristályos vízben. „Varázslat?” gondolkodott hangosan Miroku, de választ nem kapott; a többiek is döbbent arccal néztek a távolodó idegen után, aki lassan eltűnt a tó közepe fölé ereszkedő sötétségben.