10. A Nagy kérdés

Sanaé szorongva nézett körül. A patak vidáman csobogott, a madarak csiripeltek, a világ zsongott, a létezés lángja magasra hágott. A lány mégis ijedten pislogott, egy rongyot csavarva vékony teste köré. Nagyot sóhajtott. Hát igen, a fürdés kellemetlen, félelemmel telített procedúráját már egy hete kerüli, ám ez nem megoldás. De… Sanaé összerázkódott. Mi van, ha… ha a közelben van valaki? Egy férfi, mondjuk? Pánikszerűen húzta összébb magán a rongyot. Végül úgy döntött, hogy azzal együtt ereszkedik a vízbe. Megnyugodott, a bőrét bemocskoló vér és piszok olyan volt, mint egy ketrec. Felüdült, de nem tudott szabadulni az emlékektől. Mikor múltkor elrabolták… nem is a torkának nyomódó karmoktól félt, sokkal inkább a férfitól, aki lefogta. Hideg borzongás futott végig a gerince mentén, karja libabőrös lett. Nagyot sóhajtott. Pedig már néha meg tudott feledkezni róla! Ismét körülnézett. Senki. Fürgén kicsusszant a partra, és kapkodva felöltözött.

Megint erdő. Yaken unottan szemlélte a fákat. Ellenben Sanaé, aki Aun nyergében ült, meglepő érdeklődést tanúsított irántuk. A lány maga sem tudta, miért, de mióta megtalálta a lelkében megbúvó ezüst fényt, az élet minden formája hatalmasabb kincsé lett a sajátjánál is. Ámulva figyelt, és látott, olyan dolgokra figyelt fel, melyek ezidáig elkerülték a figyelmét. Észrevette, hogy minden egyes fa törzsén a repedések mások, hogy olyanok, akár finom kezek ecsetvonásai a papíron. Belőlük egy élet történetét vélte kiolvasni. A szél halk hangjából, mikor a leveleket suhogtatta a magasban, néha szavakat vett ki. Ilyenkor eltűnődött azon, nem őrült-e meg. Ám az ötletet elvetette, és figyelmen kívül hagyta, mind a szél üzenetét, mind a fák történetét.

Sesshoumaru érezte a lány nyugtalanságát és szomorúságát, de tenni ellene nem tudott. A szél elült, majd észak felől fújt, öccse szagát sodorva felé. Sesshoumaru jobbra fordult. Nem szólt semmit, ám Yaken megállt parancs nélkül is. Sőt, Aun is megtorpant. Ám Sanaé tovább ösztökélte lábával, és mivel Sesshoumaru nem szólt semmit, Yakennel együtt követték.

A tisztáson valaha egy falu állhatott. Sanaé már csak égett gerendákat, megszenesedett, beteg földet, és egy kis csoportot látott. Rögtön felismerte őket. Inuyashaék. A félszellem kivont karddal, agresszív pózban állt, szemben a nyugalom álarcát viselő bátyjával. A barátai mellette álltak. Sanaé úgy helyezkedett, hogy közelebb legyen hozzájuk, mint maga Sesshoumaru.

- Nahát, Sesshoumaru! Ezúttal minek köszönhetjük a látogatásod? –Inuyasha hangjából csöpögött a gúny. Ám mielőtt választ kaphatott volna, a szerzetes ruhába öltözött férfi előrelépett. Inuyasha elhallgatott, és döbbenten bámult rá, akárcsak a mellette álló két lány. A férfi elszánt arccal, gyors léptekkel indult el, egyenesen Sesshoumaru felé. A szellem nem mutatta, hogy meglepődött volna. Felkészült. Ám nem az történt, amire számított. A szerzetes ugyanis Sanaé elé lépett. Rámosolygott, villámgyorsan két kezébe fogva kezét, hatalmas szemekkel nézve rá.

- A nevem Miroku. Mondd, ó, széphölgy, lennél a gyermekeim anyja?

Sanaé először megdöbbent. Majd élesen beléhasított egy emlék, egy férfi vágytól izzó szeme... ám gyorsan elhessegette a képet. Angyalian elmosolyodott.

- Hát persze, miért is ne?

Sango, aki épp készült csontbumerángjával leütni Mirokut, megállt a mozdulat közben, fegyvere hegye egy centire a férfi fejétől. Mindenki döbbenten nézett rá. Sesshoumaru felvonta szemöldökét. Miroku felkiáltott, és újra megragadta kezét, amit, a nagy döbbenettől, elengedett.

- Komolyan mondod?! –a lány nem válaszolt, hallgatását igennek vette –Ó, milyen bold...

Éles csattanás hasított a levegőbe. Majd egy tompa puffanás. Miroku a földön feküdt, arcán egy tenyér nyoma vöröslött. Sanaé lehajtott fejjel állt. Szemében szürke lángok lobogtak.

- Hogy merészelsz... --suttogta –egyáltalán, hogy feltételezhetsz ilyesmit rólam!! Mit képzelsz, mi vagyok én?! –és minden egyes szót egyre hangosabban mondott, míg már kiabált, majd üvöltött, elképesztő erősséggel –És különben is, csak nem gondolod, hogy csak úgy... HOGY NEM SÜL LE A BŐR A KÉPEDRŐL!!!!!!!!!! –egy gesztenyefáról galambok reppentek a magasba –EZEK UTÁN ELŐBB SZÜLÖK GYEREKET YAKENNEK, MINT NEKED!!! HA LEGALÁBB UDVAROLTÁL VOLNA, NÉHÁNY KEDVES SZÓ, VALAMI!!!!!!!!!!! HOGY LEHET RÖGTÖN ILYET KÉRDEZNI?????!!!!!! ÉS MÉG VALAMI!!!!!!!!!!!!!!!

 És ez így ment tovább, hosszú perceken keresztül. Mindenki döbbenten hallgatott. Még Sesshoumaru sem tudta elrejteni elképedését. Minden ereje ráment, hogy palástolni tudja ijedtségét. Inuyashaék távolabb húzódtak, a reszkető Miroku pedig egyre csak ment össze...

Mikor Sanaé végre lenyugodott, kissé elpirult a többiek reakciója láttán. Yaken fejének zöld árnyalata kissé mélyebb lett... A lány vidáman elvigyorodott.

- Szóval, kár, hogy ezzel kezdted, pedig akár... de már mindegy, örültem a találkozásnak! Azzal elindult, hátra sem nézve.

Inuyasha elképedve bámult testvérére. Társai szintén. Yaken felháborodásában és zavarában kidülledt szemekkel, és nagyon-nagyon sötétzöld fejjel meredt maga elé. Sesshoumarunak is beletelt egy kis időbe, mire összeszedte magát. Inuyasha végül kissé rekedten megszólalt.

- Hát, bátyó, nem irigyellek! –a hangjából együttérzés áradt, majd vetett egy oldalpillantást Kagomére. Sőt, Miroku is rásandított Sangora, habár még mindig reszketett, mint a kocsonya, és a földön ült. Mindketten kaptak egy púpot a fejükre.

Sesshoumaru megfordult, és faképnél hagyta a kis csapatot, melynek tagjai döbbenten néztek utána.