Nos, bár nem írtatok nekem túl sokan, mégis úgy döntöttem, hogy folytatom ezt az írásomat. Csak ennyit akartam mondani… Remélem, élvezitek majd az olvasását!

12. Lángoló lélek

Sanaé jól megnézte a gyógynövényt. Végre megtalálta azt, amit keresett. Nem mintha szükség lett volna rá… de nem árt az óvatosság. A lány egy kis kosárkába gyűjtögette a növényeket. Az erdőben minden nyugodt volt, a madarak vidáman csiripeltek, halk szellő rezegtette meg a fák leveleit. Sanaé lehajolt, hogy szedjen még párat. Kicsit félt egyedül, mégis boldog volt, hogy sikerült leráznia Yakent. Már rég nem volt alkalma egy kis gondolkozásra, ugyanis a békaszellem egy ideje fokozottan vigyázott rá. Ami nem lett volna baj, ha nem beszélt volna állandóan. Sanaé belefáradt.

Nem messze tőle egy bokor megrezzent. A lány odakapta pillantását. Egy kis állatka, egy mókus dugta ki apró orrocskáját a levelek közül. Sanaé megkönnyebbülve sóhajtott fel. Visszafordult. Mögötte bokor rezgett. Nem törődött vele, úgyis csak a mókusok! A zörgés felerősödött. Sanaé hátranézett. A mókus visítva menekült. A bozótosból pedig egy ronda, nyálkás szellem emelkedett ki. A lány mozdulatlanná dermedt. Ám a lény észrevette. Felé fordította ocsmány fejét. Arca eltorzult, mosolyt sejtetve. Elindult. Sanaé felsikított.

Sesshoumaru beleszimatolt a levegőbe. Nem tévedett. Szellemszagot hozott a szél. Ám ismerős illatot is érzett… Sanaé! A férfi szeme tágra nyílt, mikor meghallotta a lány sikolyát. Sebesen futni kezdett felé.

A lény Sanaé fölé tornyosult. Hatalmas, éles csáprágóit csattogtatva hajolt közelebb a lányhoz, aki ijedten lépett hátrébb. Ám a lába egy gyökérbe ütközött, egy rémült kiáltás kíséretében hátraesett.

Sesshoumaru tudta, nem fog odaérni. Farkasok szaga csapta meg orrát. Ha lehet, még gyorsabb tempóra váltott.

Sanaé behunyta szemét. Gyors léptek zaját hallotta, szél süvített, majd egy tompa puffanás. Aztán csend. Mikor újra felnézett, egy férfi állt fölötte. Ismerősnek tűnt… a lány felkiáltott. A farkasok klánjának vezére! Azoknak az állatoknak az ura, akik egyszer megölték őt… Mozgás támadt oldalt. A lény földön heverő teste volt az. Ám ekkor odaért Sesshoumaru, aki egyetlen könnyed karomcsapással elintézte. Sanaé talpra lökte magát, és odaszaladt hozzá. Félénken nézett vissza a farkasszellemre. A két férfi gyanakodva méregette a másikat. Majd elindultak egymás felé. Sanaé követte Sesshoumarut, de gondosan ügyelt rá, hogy ne kerüljön túl közel a farkashoz. Elérték a másikat, majd elmentek egymás mellett. Megálltak. Leplezetlen ellentét feszült közöttük. Nem néztek egymásra. Először Sesshoumaru szólalt meg.

- Ezt nem kellett volna

- Most már kvittek vagyunk –a farkasszellem odament a bozótból épp kikászálódó két társához, ám előtte jelentőségteljes pillantást vetett Sanaéra. Sesshoumaru hátra sem nézve elindult. A farkasok elrohantak. Sanaé hosszan nézett utánuk.

Mohó lángok nyújtózkodtak az ég felé. Sanaé tekintete beleveszett a tűzbe. Gondolatai elkalandoztak. Feljebb húzta térdeit. Yaken nem messze tőle Aun oldalának dőlve egyenletesen szuszogott. Sesshoumaru nem volt velük. Sanaé visszagondolt a délelőtt történtekre. Megint meg kellett menteni… Már nagyon unta! Dühösen vonta össze szemöldökét. Miért mindig őt támadják meg? Miért nem tudja használni az erejét? Az erőt, mely úgy tűnik, csak egyszer volt hajlandó megvédeni. A lány erre a gondolatra elszakította tekintetét a tűztől. Felállt. Elege volt. Nem akart többé védtelen lenni.

- Yaken, pörkölj ide nyugodtan! Nem lesz semmi bajom!

Yaken ijedten nézett Sanaéra. Biztos volt benne, hogy a lány megőrült. Ráadásul, ha valami baja esik, Sesshoumaru biztosan nem kegyelmez neki… A gnóm határozottan megrázta fejét. Sanaé elkomorult. Gonoszul elvigyorodott.

- Ha nem teszed meg, addig ugrálok a hátadon, amíg sírva könyörögsz Sesshoumarunak, hogy öljön meg!

Yaken bizonytalanul bólintott, és meglengette botját. Mire abból lángcsóva csapott Sanaé felé. A lány kiáltva ugrott félre. Egy pillanatra felrémlett előtte egy szárnyas lény, teste körül széllel kevert tűz, hőség, iszonyú kínok… Ez így nem lesz jó…

- Tudod mit, Yaken, talán próbálkozzunk először valami kevésbé halálos dologgal…

- Dobj meg egy kővel! –Sanaé élesen rápillantott Yakenre. Aki engedelmeskedett. Az öklömnyi kő egyenesen a lány homloka felé száguldott… Sanaé felkészült… és a kemény kő eltalálta. A nő vérző homlokkal esett hátra.

- Sanaé!! –Yaken rémülten rohant oda. A lány kábán felült. Megrázta fejét. Mikor hozzáért a homlokához, ujjait ragacsos vér lepte be. Sanaé felállt. Eszébe sem jutott abbahagyni.

- Kérlek, Yaken, próbáljuk meg újra. De most csak akkor dobj, ha szólok!

Sanaé behunyta szemét. Megpróbálta meglelni a lelkében megbúvó ezüstös tüzet. Hosszas keresgélés után végül megtalálta. A kis lángocska hirtelen megnőtt. A lány érezte, hogy homlokán összezárul a seb. Remek! Legalább Sesshoumaru nem fogja tudni, mit csinálnak… Sanaé kinyitotta szemét. Ajkain magabiztos mosoly játszott. A délutáni nap fénye kékesen csillant fekete haján.

- Készen állok.

A kerek kő útjára indult. Sebesen siklott Sanaé felé. A lány azonban ezt inkább gondolta, mint látta. Körülötte ugyanis a világ megállni látszott. A kő is lelassult. Már majdnem elérte a lány állát, mikor megállt egy pillanatra. Majd, az ismét normális tempóban haladó világban, visszapattant Yaken felé, aki ijedten szökkent oldalra. Sanaé meglepve állt. Majd ujjongva felkiáltott. 

Dél. Sanaé várakozva nézett Yakenre. Majd Sesshoumarura. Aki ezegyszer, úgy tűnt, nem akart elmenni. Már órák óta gyalogoltak. Sanaé nem is gondolta volna, hogy Japán ilyen nagy… Fáradt sóhaj szakadt fel belőle. A képességeit akarta fejleszteni! Szinte dühösen meredt Sesshoumaru hátára, pontosabban a hajára. Amit bármely nő megirigyelhetett volna… A lánynak azonban a hajról ezüstösen visszacsillanó fény a saját tüzét juttatta eszébe, amitől még türelmetlenebb lett. Sesshoumaru megérezte idegességét. Megállt. Sanaé észre sem vette, ment tovább. Csak akkor tűnt fel neki a helyzet, mikor a férfi mellé ért. Bizonytalanul rámosolygott. Sesshoumaru elindult, átvágott a tisztáson, bement az erdőbe és egy feltűnően nagy fa mellett megállt. Yaken odasietett urához. Mikor Sanaé unottan letelepedett a vastag törzs mellé, a szellem megfordult, és elment. A lány sohasem örült még ennyire a távozásának.

Yaken eldobta a követ. Az megakadt a levegőben Sanaé orra előtt pár centire, majd porrá omlott. A lány vigyorogva fordult a szolga felé.

- Most megpróbálhatnánk valami újat… Yaken! –a kis szellem összerezzent. Az elmúlt időben elképesztette a lány fejlődése, hatalma tiszteletet, és félelmet ébresztett iránta a szívében. –Ideje összemérni az erőm a tiéddel –a lány a kétfejű bot felé biccentett.

Yaken megértette. Meglengette a fegyvert. A férfifej szájából tűz csapott előre. A lángok körbenyalták Sanaé testét. Ám ő nem érzett fájdalmat. Nem érzett… semmit. Pislogott egyet. A tűz semmivé foszlott. Yaken döbbenten állt. A lány elégedetten fordult sarkon, hogy visszamenjen a fához. Már jó ideje gyakoroltak… Mikor belépett a bokrok közé, hátranézett Yakenre. A kis gnóm bukdácsolva követte. Sanaé beleütközött valami keménybe. Hátratántorodott, előre nézett. Egy fekete páncélt látott, a tetején hegyes kinövésekkel, melyek kis híján kiszúrták a szemét. Tekintetét feljebb emelte, csakhogy megcsodálhasson egy, egy pillanatra dühösen villanó, aranysárga szempárt. Sanaé ijedten próbált mosolyt erőltetni ajkaira. Sikerült is összehoznia egy halvány grimaszt. Sesshoumaru szigorúan tekintett le rá. Majd, mint ahogy azt már megszokhattuk, elment. Sanaé szorongva követte.

A tűz vidáman ropogott. Sanaé nézte. Sesshoumaru pedig őt figyelte fél szemmel. A lányt nagyon zavarta.

- Mi vagy te valójában? –Sanaé összerezzent. Felnézett a mellette ülő férfira. Ő nem viszonozta a pillantását.

- Ember vagyok. Hisz tudod –Sanaé lehajtotta fejét, tekintete visszavándorolt a tűzre.

Nem szólalt meg egyikük sem. Mindketten elmerültek a gondolataikban. A csendet csupán Yaken és Aun hortyogása, továbbá a tücskök kedves muzsikája törte meg. Az erdő neszei valóságossá tették az éjszakát. Sesshoumaru a bal tenyerét nézte.

- Az illatod –itt a férfi kissé megállt, mintha valamit rosszul mondott volna –olyan, mint egy halandóé. Úgy nézel ki, mint egy ember. Úgy viselkedsz –Sanaé felhúzta térdeit. –Olyan vagy… Mégis… --a lányt meglepte Sesshoumaru zavara.

- A… a délutáni gyakorlásra gondolsz, amit Yakennel tartottam? –a nő bizonytalan mozdulattal felpiszkálta egy bottal a tüzet. Sesshoumaru ránézett. Most Sanaé nem viszonozta a rá szegeződő tekintetet. Közöttük a csend hosszúra nyúlt, elmélyült. Sesshoumaru elnézte a lány nemes arcát, éjfekete, hosszú haját. –Nem értem, miért zavar ez téged… --Sanaé rámosolygott a szellemre –Mostantól legalább nem leszek annyira a terhedre…

A lány elhallgatott. Újra belemeredt a tűzbe. Gondolata kimondatlanul is ott visszhangzott a fák között. „Most már nincs szükségem a védelmedre… akár el is mehetek”.  Sesshoumaru nem mert a nőre nézni. Félt, hogy akkor a lány felállna, és nem jönne vissza többé. Nem is sejtette, hogy Sanaé ugyanúgy tart az ő reakciójától. Rettegett, hogy a férfi elküldi.

Némán ültek. A fa tövében. Egymás mellett. A hajnal aranysárga derengésében, a harmatos fűben. Yaken ébredezni kezdett. Felálltak. Sanaé félénken rámosolygott Sesshoumarura. Yaken kinyitotta szemét. Nem szólalt meg, csak ámult. Egy férfit, és egy nőt látott. Némán álltak. A fa tövében. A hajnal aranysárga áradatában fürdött a táj. A fényben a két alakot nem ismerte fel. Uráért kiáltott volna… ám mégsem tette. Nem bírta megtörni a gyönyörű pillanatot… A két alak oly csodaszép volt!…

A látomás megszűnt. A férfi és a nő zavartan elfordult egymástól. Sesshoumaru szótlanul elindult. Sanaé kicsit habozott… végül követte őt. Mint mindig.