16. Szerelem

Sanaé dühösen, erőltetett tempóban haladt az ösvényen. Lábát keményen odacsapta a földhöz. Sötét volt. Ám ő látott. Az ezüsttűz megvilágította útját… mely egyenesen egy falu felé vitt.

Mikor a lány meglátta a kunyhókat a kora délelőtti fényben, egy pillanatra megállt. Bebújt egy fa széles törzse mögé. Emlékezett még, milyen gonoszul bántak vele a régi falujában… Ám az egyik nagyobb házban valami rosszat érzett… Betegséget. És valóban, a faluban az emberek, még a gyerekek is, szokatlan csöndben végezték napi teendőiket. A lány előlépett. A falubeliek nem foglalkoztak vele, csupán vetettek rá egy nyugtalan pillantást. Néhány asszony a gyerekeivel behúzódott otthonába. Hirtelen, a semmiből előkerülve, őszülő férfi állta útját.

- Mi dolgod itt, szellem?

Sanaé rápislogott. Végül rá kellett jönnie, hogy nem tévedett, tényleg szellemnek nézték. Sesshoumarura gondolt. Kihúzta magát, dühösen fújt egyet. 

- Ember vagyok! Gyógyító… --a lány habozott –valami furcsát éreztem annál a kunyhónál –a szemben lévő építményre mutatott –ezért jöttem ide.

A férfi felvonta dús szemöldökét. Majd hátrafordult, hogy szemügyre vegye a lakhelyet. Keserűen elmosolyodott.

- Valóban… abban a házban fekszik a fiam… ismeretlen betegség sújtotta –a férfi válla megereszkedett, s Sanaé nagyon megsajnálta –Én vagyok a falu vezetője. A nevem Shi-Hin. Azt mondtad… értesz a gyógyításhoz.

Sanaét zavarba ejtette a férfi reményteljes, és a falusiak kíváncsi, bizalmatlan pillantása. Majd bólintott, nem épp meggyőző arckifejezéssel.

- I-igen. A nevem Sanaé.

- Kövess!

A férfi hangjából kitűnt, hogyha netalántán eszébe jutna ellenkezni, annak csúnya vége lenne… Sanaé engedelmesen követte hát annak a falunak a vezetőjét, melynek lakói olyan kíváncsian bámultak rá.

A szoba sötét volt. Egyetlen gyertya világította meg csupán. Az eszméletlennek tűnő férfi arca sápadt volt, mégis, verejtékezett a láztól. Mellén nagy nyílt seb vérzett, sötétre festve takaróját. Sanaé nézte. Mögötte a fiú apja reszelős hangja sértette a fülét… hát igen, Sesshoumaru kellemes beszéde mellett ez… a lány megrázta magát, s eltökélte, többé nem gondol a szellemre.

- Nos, meg tudod gyógyítani? –érdeklődött Shi-Hin hevesen. Sanaé ránézett. Majd letérdelt a beteg mellé, s kezét homlokára tette.

- Úgy hiszem, igen –a nő hangja megremegett. Nem volt biztos a dolgában… Hisz az előtte fekvő férfi már inkább volt halott, mint élő.

- Oh, köszönöm! Ő az egyetlen gyermekem, több már nem születhet… Köszönöm! –rohant oda hozzá a férfi, s megragadta kezét. Sanaé pislogott.

- Egy tál vízre van szükségem –Sanaé felállt –s egy tiszta, fehér rongyra. Továbbá, egy agyagedényre. 

A lány elment az aggódó apa mellett. Az megragadta karját.

- Hová mész?! Azt mondtad, meggyógyítod őt! –kiáltotta fiára mutatva. Sanaé dühösen fordult meg, szemében ezüstös tűz lángolt. Shi-Hin elengedte.

- Azt mondtam, meg tudom gyógyítani… S meg is fogom, ha cserébe szállást és ételt adsz –Shi-Hin bólintott –És hogy hová megyek? –Sanaé rámosolygott a férfira –Természetesen, gyógyfüveket szedni.

Azzal a lány kiment az erdőbe. Semmiképp sem akarta felfedni különleges képességeit azelőtt az öreg előtt… Ám nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy muszáj lesz.

A férfi felnyögött. Sanaé olyan óvatosan cserélte ki a kötést, amennyire csak tudta, mégis fájdalmat okozott a művelet során. A lány mindenkit kitiltott a házból. Ő maga csak enni és gyógyfüvekért járt ki. Szerencsére, a kór nem terjedt tovább. Sanaé először úgy hitte, a férfinak csupán igen erős sebláza van. Ám időközben rájött, hogy még egy betegség is veszélyeztette Shi-Yakoi életét. A nő óvatosan visszaeresztette a férfi felsőtestét a matracra. Egyre nehezebbnek bizonyult egyedül ellátnia őt. Ám nem szeretett volna még egy beteget. A kunyhót is védőpajzzsal vette körbe. Ha nem tette volna, valószínűleg már a falu fele ott feküdne Yakoi mellett. Sanaé a férfi arcát fürkészte. A nedves ronggyal megtörülgette homlokát. Az első két napon javulni látszott… ám az utóbbi hétben rosszabbodott az állapota. A lány aggódva figyelte. Óvatosan felemelte fejét, s megitatta vele a teát, amit maga készített. Sanaé szomorúan nézett félre. A férfi alig idősebb nála… s ő nem akarja felfedni magát. Ám mégis… Vajon megér a saját biztonsága egy ártatlan életet? A nő ismét ülő helyzetbe húzta Yakoit. Lassan, óvatosan lehámozta róla az imént feltett kötést. Majd visszafektette. Alaposan megvizsgálta a sebet. Akármi történt is vele, egy teljes körű kivizsgálás nem árthat… Sanaé ráhelyezte finom kezét a sebre. Egy pillanatra kékesfehér fény töltötte be a helyiséget. Sanaé eleresztette a férfit, kinek sebe bezárult, s lassan kinyitotta szemét. Fekete tekintete, akár egy kút, s Sanaé hirtelen nagyon fáradt lett. Bizonytalanul elmosolyodott. 

Sanaé nézte épülő házát. A falu újdonsült papnőjeként az emberek tisztelték, s készséggel látták el mindennel. A lány lehajtotta fejét. Még mindig kellemetlenül érezte magát itt, ahol olyan sokan vannak… S éjszakái nyugtalanul teltek négy fal között, s egy matracon. Bár vonakodva, de elfogadta Shi-Hin meghívását a házukba, mely kedves gesztus addig élt, míg saját lakhelye fel nem épül. Sanaé remélte, hogy holnapra már kész lesz… A falu főnöke folyton arról nyaggatta, hogy sikerült meggyógyítania gyermekét… és gyanakodva méregette mindig. Olykor furfangos kérdéseket szegezett neki egy ezüstös fényről… Sanaé megérezte, figyelik. Hátrafordult. Válla fölött átnézve Yakoit pillantotta meg, amint őt nézi. A lány szembefordult a férfival, aki rámosolygott. Sanaé visszamosolygott rá. Yakoi közelebb lépett hozzá, bár Sanaé nem örült neki. Mióta csak felébredt, a férfi állandóan a nyomában volt, s nézte. Yakoi mellé ért, s szemügyre vette a készülő otthont.

- Valószínűleg holnap már beköltözhetsz…                                                                

- Igen… --Sanaé illedelmesen lesütötte szemét.

- Ez… --a férfi hirtelen felé fordult –Akkor itt maradsz a faluban?

- Egyelőre nem áll szándékomban elmenni –tekintetük találkozott. Yakoi gyengéden megérintette a lány arcát. Sanaé elfordult. Pár lépés után megállt. Érezte, hogy Yakoi odamegy hozzá. A férfi hátulról átölelte. Sanaé nekidőlt. Yakoi vállára hajtotta fejét.

- Mondd, hozzám jössz feleségül?

Sanaé szembefordult vele. Arcuk egy centire volt egymástól. Hosszan nézték a másikat. Majd a férfi előre hajolt. Sanaé dermedten állt. Majd, az utolsó pillanatban, elfordította fejét. Yakoi zavartan visszahúzódott. A füle piros volt, akár a rózsa. Sanaé hozzábújt, s ő átölelte.     

Sesshoumaru átgyalogolt szolgáján. Nyugodtan lépdelt tovább a térdig érő fűben. Erős szél fújt, hátracsapva a férfi ezüstösen csillogó haját. Yaken megdörzsölte fájós hátát, s tovább ráncigálta Aunt az úton. Közben aggódva pislogott ura felé. Még sosem látta ilyennek… Sesshoumaru megállt. Fölnézett a ragyogó, kék égre. Mely már nem is volt olyan felhőtlen. Szellemek százai mocskolták be szépségét. A férfi elfordult. Nem az ő dolga. Majd nyugtalanul mégis visszafordult. Sietve lépett párat… Aztán megállt. Keserűen elmosolyodott. Eldöntötte, nem gondol többé rá… S mégis, csak őt látja.

Sanaét körülrajongták. Az asszonyok ajánlkoztak, hogy ruhát varrnak, ételt főznek, s állandóan ott susogtak mellette, hogy milyen fontos, és örömteli esemény egy esküvő. A lány nem örült nekik. Kétségbeesetten kimenekült a falu szélén álló hatalmas fához. Nagyot sóhajtott, amint nekidőlt a kemény törzsnek. Majd dühösen összevonta szemöldökét. „Hogy képzelte, hogy hozzámegyek? Egy szóval sem mondtam! Bár… nem is tiltakoztam…” Sanaé szégyenkezve lehajtotta fejét. Ez a lavina már elindult… nincs ereje ellene tenni. Sőt, nem is biztos, hogy akar…

Hirtelen árnyék borult rá. Sanaé felnézett. A kék ég tisztaságát szellemek hada festette vörösre. A falu felé tartottak, észveszejtő sebességgel. A lány ellökte magát a törzstől, s rohant. Mikor odaért, épp megérkezett az első szellem, lerombolva három kunyhót. Sikoltozó nők és gyermekek szaladtak szerteszét, egyenesen a borzalmas lények karmai közé. Férfiak kiáltozva ragadtak kardot, lándzsát, hogy megküzdjenek a faluért. Sanaé körbefordult, szemével Yakoit keresve. Meg is lelte, egy csapat, vele egyidős férfit próbált összerendezni. Szellemek indultak feléjük, agyaraikat éhesen csattogtatva. Sanaé lelkében ezüstös fény támadt, s egy kiáltással kiterjesztette azt.

Mikor ismét kitisztult a kép, döbbent embereket látott. Lerombolt házakat, síró gyermekeket, férfiakat és nőket, kik remegve álltak fel, s lenyűgözve szemlélték meg véres, szakadt ruháikat, melyek az egyetlen nyomai voltak korábbi sérüléseiknek. Ám voltak, ha nem is sokan, kik nem keltek fel többé… S a szellemek eltűntek. Mintha nem is lettek volna… Sanaé ott állt, a falu közepén. Az emberek mind őt nézték. A lány bizonytalanul viszonozta tekintetüket. Majd büszkén emelte fel fejét, s nézett farkasszemet, egyenként mindenkivel, ki képes volt bírni a szemében lobogó lángok látását. Sanaé végül megtalálta Yakoit. A férfi meglepetten állt. Aztán, rámosolygott.

- Már kétszer mentetted meg az életem –Yakoi apja sírja fölé hajolt –Mivel apám a támadás során életét vesztette, nekem kell átvennem a helyét…

A férfi fölnézett Sanaéra. Majd felállt. Szembefordult vele.

- Innentől… Sokkal nagyobb felelősség hárul rám, mely új nekem –Yakoi megsimogatta a lány arcát –Ám még mindig szándékomban áll feleségül venni téged.

Sanaé fölnézett rá. Megfogta a férfi kezét, s lassan hátra lépett. Nem tudta, mit feleljen. Megfordult, s elment.

Sanaé a tóparton állt. Hallgatta a víz hullámainak halk neszét. Majd a szél elállt teljesen. Sima felszínén a telihold arca visszatükröződött a fekete, csillagtalan égboltról. A lány mögött a cseresznyefa virágai ezüstösen csillogtak. Békés, csöndes világ ölelte körbe Sanaét, ki szomorúan nézte a vizet.

Sesshoumaru ismét céltalan barangoláson kapta magát. Megállt, körbepillantott. Egy sötét, csendes erdőben volt. Egyedül. Magányosan, mint mindig… Nem. Nem is oly rég, még volt mellette valaki… S csak most, mikor ismét magára maradt, csak most érezte, milyen jó volt vele. A férfi maga elé meredt. Majd megfordult, hogy visszatérjen a fához, ahol szolgáját hagyta. Pár lépés után azonban, megállt ismét. Válla fölött hátranézett. Halk, gyönyörű dal szállt felé, mely megérintette a lelkét, körbevette, majd elhalt. Sesshoumaru elmosolyodott. Mint először… Ám nem volt biztos benne… nem. A szellem tovább indult volna. Ám valami visszatartotta, s húzta. A vágy, hogy újra lássa, csak még egyszer, utoljára, s a remény, hogy ez lehetséges, felizzott szívében, s nem eresztette. Megfordult. Engedett a hívásnak.

Sanaé mozdulatlanul állt. Mint aki… vár valamire. Mögötte megrezzent egy bokor. A lány lassan hátrafordult. A Hold erőt gyűjtött, s elúszott előtte egy felhőfoszlány. Egy pillanatra sötét volt… Ám ez nem tartott, nem tarthatott sokáig. Kékesfehér fényben ragyogott fel a világ, s az ezüstös csillogás végigfolyt a tájon. Sanaé mozdulatlanul állt. Egy könnycsepp gördült végig arcán.

Sesshoumaru nem mert megmozdulni. Sanaé… ott állt. Mögötte a tó ezüstben ragyogott, s a Hold fénye kékesfehérbe öltöztette a világot, csodás glóriát vonva a lány alakja köré. Sesshoumaru nem mert megmozdulni.

Egymással szemben álltak. S csupán nézték a másikat, a fényben gyönyörűnek látva. A Hold ismét visszahúzódott egy vékony felhőfoszlány mögé, mely némiképp eltakarta ragyogó bájait. Egyszerre mozdultak. A cseresznyefa kékesen csillanó virágai alatt, megálltak. Egymás szemébe néztek. A nő felemelte, a férfi lehajtotta fejét. A lány lábujjhegyre állt, s a két alak eggyé vált…  

Sanaé ragyogó reggelre ébredt. Az oldalán feküdt, Sesshoumaru hátulról ölelte. Meztelen testüket a férfi prémje takarta. Egy ezüstös hajtincs csúszott a lány karjára. Sanaé megborzongott, s hátranézett. Sesshoumaru békésen aludt. A lány megfordult a karjaiban. Még sosem látta aludni… Olyan… Gyönyörű… Sanaé megérintette a szellem arcát. Sesshoumaru kinyitotta szemét, s ránézett. A lány úgy érezte, menten elolvad attól az aranysárga szempártól… A férfi finoman megcsókolta. Fölöttük a cseresznyefáról rózsaszín szirmok hulltak alá.     

Sanaé kicsavarta hajából a vizet. Jól esett neki a tó hűvös vize… Rámosolygott Sesshoumarura, ki épp masnit kötött hosszú selyemövére. A lány közelebb lépett hozzá.

- Visszamegyek a faluba –a szellem ránézett. –Van valaki, akitől el kell köszönnöm.

A férfi aprót bólintott. Sanaénak szinte fizikai fájdalmat okozott otthagyni… ahogy állt a szirmait hullató cseresznyefa alatt, magányosan, s nézett utána…

A lány odaért a házhoz. Belépett. Yakoit egyedül találta. A férfi felpattant. Meglepetten bámult rá. Majd odasietett hozzá, s megragadta kezét. Sanaé elbizonytalanodott.

- M-Mi a baj…?

- Olyan gyönyörű vagy…! –Yakoi közelebb hajolt a lányhoz, aki nem döbbent meg eléggé ahhoz, hogy ne húzódjon el. A férfi zavarba jött –Bocsáss meg… csak… aggódtam érted.

Sanaé belebámult Yakoi nagy, őszinte szemeibe. Sesshoumaru még sosem mondta, hogy… A lány elmosolyodott erre az ostoba gondolatra. Hisz a szellem annyiszor mentette már meg! S a tett sokkalta többet ér, mint a szó.

- Azért jöttem, hogy elköszönjek –Sanaé nyugodt hangon szólalt meg, mégis, elszorult a szíve. Keze kicsusszant a férfiéból, s megfordult. 

- Nem! Nem engedlek! –Yakoi megragadta a karját. A nő megrántotta magát, ám a férfi túl erős volt. Durván megfordította, s egészen közel hajolt hozzá, hogy az orruk szinte összeért. –A feleségem leszel!

Sanaé leszegte fejét. Haja megemelkedett, amint ezüstös fény ragyogott fel körülötte. Szürke szeme dühösen villant.

- Már társa vagyok valakinek… Az ő helyébe nem léphetsz!

A lány ellökte magát a férfitól. Kirohant a házból, végig a falun, vissza Sesshoumaruhoz.

Sanaénak rosszul esett, hogy így kellett elválnia Yakoitól. Erről azonban nem szólt Sesshoumarunak. Szótlanul mentek egymás mellett. A szellem átkarolta a lány derekát. Sanaé nevetve, játékosan simult hozzá. Ám ekkor… A lány arcáról lehervadt a mosoly. Lovak dobogása hallatszott… Sanaé hátrafordult. Egy csapat felfegyverzett férfi vágtatott feléjük, az élükön… Yakoi! A lány megállt. Sesshoumaru is. Sanaé ijedten hozzábújt a szellemhez. A férfiak közeledtek. Majd, megálltak. Bár, ahogy Sanaé látta, közel sem elég messze. Aggódva pillantott hol Sesshoumarura, hol Yakoira.

- Úgy! Szóval, egy koszos szellemért hagytál el engem?! –Yakoi hisztérikus dühvel húzta elő kardját. Sesshoumaru kérdőn nézett Sanaéra. A lány viszonozta tekintetét. S a szellem megértette. Előre lépett. –Ne közelíts, szellem! –Yakoi megfenyegette kardjával –Sanaé, tudhatnád, hogy ezekben nem lehet megbízni… Hogy azok a halandó nők, akik egy szellemet szeretnek, sosem lehetnek boldogok! –Sanaé összerezzent –Jöjj, s én megbocsátom neked a ballépésedet!

Sesshoumaru fél szemmel Sanaé reakcióját figyelte, jobban félve, mint valaha. A lány hallgatott. A szellem aggódva fordult felé. S ekkor Yakoi kiadta parancsát a támadásra. Három dárda, s két nyílvessző száguldott Sesshoumaru felé, aki nem ugorhatott félre, mögötte ott állt Sanaé. Mindegyik fegyvert félrecsapta egy energiaostorral. A férfiak, kik valójában egyszerű, békés falusiak voltak, rémülten fordították vissza lovaikat, s vágtattak el. Csak Yakoi maradt ott, s magabiztosan, dühösen vicsorgott. Sanaé nem értette, hogyan, de a férfi aurája… megváltozott. Sesshoumaru is megérezte, hogy nem lesz közönséges küzdelem. Előhúzta a Toukijint.

A két férfi újra és újra összecsapott, sikoltott a fém, s szikrát vetett, amint kardjaik találkoztak. Yakoi elhajolt Sesshoumaru egy csapása elől… s előre döfött. Sanaé mintha lassítva látta volna, hogy az éles szamuráj kard kissé félresiklik a Toukijin pengéjén, ám még így is célba fog találni. A lány felkiáltott, s a fegyver hegye nekiütközött, majd lepattant egy halványan felderengő, kékesfehér pajzsról. Sesshoumaru elfordult, s kardját markolatig döfte ellenfele mellkasába. Yakoi lassan lecsúszott a pengéről. Még mindig állt. Szájából vékony vérfolyam indult. Sanaé, mielőtt Sesshoumaru lecsaphatta volna, eléállt.

- Ne! Kérlek, ne öld meg! Még… még meg tudom menteni…

Sesshoumaru szemében fájdalom villant… látszott rajta, hogy rosszulesik neki Sanaé viselkedése. Eltette kardját. A lány Yakoi felé fordult, aki időközben féltérdre esett.

- Szóval… mégis… e-engem választottál… --Sesshoumaru összerezzent.

- Cssss, ne beszélj!

A férfi belekapaszkodott Sanaé karjába.

- Hozzám jössz…

- Nem… --Sanaé szomorkásan elmosolyodott –Tévedtél. Nincs szükség arra, hogy megbocsásd a ballépésem… Hisz épp most, visszatértem a nekem kijelölt ösvényre.

Sesshoumaru meglepetten feléjük fordult. Yakoi felhördült. Felemelte kardját, s vele lecsapni készült. Sanaénak nem volt ideje védekezni… Egy villanás… S a kard puffant a földön. Sesshoumaru visszaszívta energiaostorát… S Yakoi után csupán pár véres rongydarab maradt.

Yaken és Aun tűnt fel a rét másik végén. A kis gnóm örömében kiáltozva rohant feléjük. Ám a nagy sietségben megbotlott egy kőben, s hasra esett.

Sanaé menet közben hozzábújt Sesshoumaruhoz, s nevetett. Majd ránézett a szellemre. A férfi viszonozta a tekintetét. Végül, elmosolyodott.