20. Örökké élni

A Nap lassan lefelé araszolt a látóhatáron. Narancsba öltözött a táj. Keleten már felkelt a Telihold. A cseresznyefa virágait a két fény egyszerre festette sárgára és ezüstre. Egy nő állt a sziklapárkányon. Nézte a naplementét. Hosszú, hófehér haja finoman lengett a szélben. Karcsú, törékeny alakja biztosan, szilárdan fordult a fény felé. Kecses vonalú arcán alig látszott az idő nyoma, csupán szürke szemének nyugodt csillogása árulkodott koráról. Gyönyörű volt.

A halk léptek zajára megfordult. Egy ezüsthajú, fiatal férfi állt előtte. Arany szemei az övébe fúródtak. Megsimogatta a nő arcát. Az felnézett rá. Hangja gyenge suttogás volt csupán.

- Biztos, hogy ezt akarod? 

A férfi rámosolygott. Átölelte, magához szorította. Majd a szemébe nézett ismét.

- Soha semmire nem vágytam még jobban.

A nő lábujjhegyre állt, s a férfi lehajolt. Gyengéden csókolták egymást, hosszan, nagyon hosszan. Köröttük ezüst tűz izzott fel, s beborította egész testüket. A nő ismét fiatal volt, s a férfi szenvedélyesen átölelte… A lángok kihunytak. A lenyugvó Nap, s a felkelő Hold fényében csillogó por szállt az ég felé. A sziklapárkány fölött, a hegyen, négy alak állt. Egy fiú, s három lány. Lehajtott fejjel figyelték, amint a nappal éjjelre vált. Majd megfordultak, hogy elmenjenek. De még egyszer, visszanéztek. Két csillag ragyogott az égen, egymás mellett.

Halk, gyönyörű dal szállt a széllel, mely megérintette a lelkeket, körbevette a világot, s végül, elhalt. Sesshoumaru és Sanaé hosszan, nagyon hosszan csókolták egymást. A lemenő Nap, s a felkelő Hold fényében. Ezüst tűz ölelésében. A végtelenben.

Nem írom azt, hogy vége. Hisz a történet nem áll meg velem együtt. Bennünk él. S folyik tovább. Örökké.(Yoru)