5. Két testvér

Egy tisztáson táboroztak le. Sesshoumaru elment valamerre. Sanaé már kezdte megszokni, hogy a szellem csak úgy szó nélkül elmegy majd visszajön. Úgy általában azért aggódott érte, de most megint elmerült gondolatai sötét kavalkádjában. Az elmúlt heteken járt az esze. És arról, amit közel egy héttel ezelőtt az a fa mondott Sesshoumarunak. Kissé meglepte, hogy egy olyan erős szellemnek, mint ő, az öccse egy félvér, ám az még jobban elképesztette, milyen leplezetlen gyűlölettel beszélt Yaken arról az Inu-Yasharól a múltkor. Sőt, láthatóan maga Sesshoumaru sem kedveli az öccsét. Ez persze talán érthető, ha jól vette ki a Yakenhez intézett kérdéseit követő dühös kirohanás utáni motyogásból, amiben a kis békaszellem megemlítette, hogy Inu-Yasha vágta le ura bal karját. Sanaé a földön ülve fölhúzta térdeit, állát lustán rájuk engedte, lábait pedig átkarolta kezével. Lehet, hogy másnak érthető ez a magatartás, ám számára nem! Hisz hányszor sírt már a bátyja után! Nagyon szerette őt. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy lehet két testvér egymásnak halálos ellensége. Elhatározta, szóba hozza a témát, mikor Sesshoumaru visszatér. Sokáig kellett várni, alig bírt ébren maradni. Ám mikor meglátta a szellem arcát, kissé elbizonytalanodott. Sesshoumaru észrevette, hogy ébren van, szokatlanul durván mordult rá.

-         Sanaé! Miért nem alszol?

A lány elővette legbizalomgerjesztőbb mosolyát, és magára húzta a takaróját. Jobbnak látta elhalasztani a testvéri szeretetről szóló előadását… mondjuk, a következő életére.    

Másnap korán keltek. Nyugat felé indultak el, de aztán Sanaé nem nagyon követte… Yaken egyik megjegyzésén gondolkozott, amit a már szokásos reggeli zsörtölődése közben mondott. A lány kissé kesernyésnek érezte a száját, mikor arra gondolt, hogy –amennyiben Yaken közleményének csak a fele igaz –Sesshoumaru mennyire megveti az embereket. Vajon őt is megveti? És ha igen, minek gyalogol ő mögötte? Elvégre már nem gyerek, képes megvédeni magát! Sanaé rámeredt a szellem hátát eltakaró ezüstös hajzuhatagra, mintha megpróbálna belelátni a gondolataiba. Nem akarta itt hagyni… nem tudta. Olyan volt neki, mintha rég halott bátyja tért volna vissza hozzá… Persze, Yuki vidám, kedves ember volt, örökkön ravaszul csillogó sötét szemeiben mindig meglátta magát benne, valahányszor találkozott a tekintetük. Sesshoumaru pedig… hideg, akár a jég. Könny szökött a szemébe, lehajtotta fejét. Sanaé dühös volt magára, amiért egy pillanatra elengedte magát.

Sesshoumaru megállt. Érezte a lány illatán a keserűséget. Lopva hátranézett. Épp akkor törülte meg szemét. Észrevette, hogy nézik, találkozott a tekintetük. Sanaé elpirult, és gyorsan elfordult, de elkésett vele. Sesshoumaru kicsit meglepődött. „Ennek meg mi baja van?” Ám mielőtt választ talált erre a kérdésre, ismerős illatot hozott a szél. „Inu-Yasha… Megint más a szaga…”

Sesshoumaru szótlanul elrugaszkodott a talajról, és eltűnt. Sanaé utána nézett, majd…

- Gyerünk, Aun! –ugrott a sárkányló nyergébe –Vigyázz, nehogy észre vegyen!

Yaken az utolsó pillanatban kapaszkodott bele az állatszellem kantárjába, de még ez sem akadályozta meg abban, hogy megpróbálja visszafordítani a lányt.

Mikor odaértek a tisztás szélére, leszálltak. Elrejtőztek a fák között. Sanaé az egyik mögül nézett ki. Csak nagy nehezen tudta visszafogni sikolyát. A tisztáson valaha egy falu állhatott. A házak romokban voltak, a földön szétmarcangolt holttestek hevertek. Sanaé dühe magasra hágott, mikor meglátta Sesshoumaru alakját, karddal a kezében. De nem akarta elhinni, hogy ő volt… Alig látott a könnyeitől. Gyorsan enyhítette azonban a fájdalmát, mikor észrevette a szellemmel szemben álló férfit… a haja hosszú volt és fehér, a fején édes kutyafülek ültek, a szeme viszont vörösen izzott. Mint Sesshoumarunak, mikor először látta őt… az arcán is volt egy-egy lilás méregcsík. Sanaé rögtön rájött, hogy a piros ruhás alak Sesshoumaru öccse… de… nem tűnt félvérnek. Sanaé nagy erőt érzett benne. Tekintete Inu-Yasha kezére tévedt. Megborzongott, ahogy a lustán csöpögő vércseppeket nézte. Tőlük egy kicsit távolabb, négy, nem, nem is négy, inkább öt alak várt csendben. Két lány, egy szerzetesnek tűnő férfi, egy tűzmacska, és egy rókaszellem. Ahogy Inu-Yashat figyelték, szemük és arcuk egyaránt aggodalmat tükröztek. Biztos a társai… Sanaé figyelmét gyorsan visszafordította Sesshoumaruékra, amint a szellem megszólalt.

- Eljöttem, hogy lássam Bokusenou igazat mondott és most már értem!... Nem vagy te szellem csak egy félszellem! Tudd, hogy hol a helyed a világban! Viselkedj hát ekképpen! Egy félszellem maradtál, ez jutott neked és így is fogsz meghalni!!!

Inu-Yasha ekkor már ugrott, hogy rávesse magát a bátyjára, ám ő vízszintesen maga elé emelte kardját, amiből, még mielőtt Inu-Yasha elérte volna, villámszerű fénycsóva tört fel, eltalálva a fiút. Az ő teste és a kard ereje egy pillanatra egymásnak feszült, majd Inu-Yasha vissza esett, méterekkel arrébb repülve. Még csúszott egy kicsit a hátán, majd megállt. Eszméletlennek tűnt. Az arcáról eltűntek a méregcsíkok.

Az egyik lány felkiáltott.

 - Inu-Yasha! –majd egyenesen a fiú felé futott –Azonnal hagyd abba!

Sesshoumaru lassan odasétált.

- Ne közelíts, te ostoba! –a lány ráhajolt Inu-Yashara, majd könnyező szemét Sesshoumarura emelte.

- Nem mozdul már? -Sesshoumaru kardját döfésre tartva állt fölöttük. Az eddig csendben izguló csapat most harcra készen állt. A szerzetes felkiáltott.

- Vigyázz! Kagomet is meg fogja ölni!

 Sesshoumaru azonban csak nézte. 

- Ha meg akarod állítani, használd a Tetsusaigat, hogy visszaváltoztasd –szólalt meg a szellem, mindenki legnagyobb döbbenetére –Ha most visszanyeri az eszméletét, újra támadni fog.  

Sanaé eleget hallott. Különben is, ha tovább maradnak, biztos, hogy Sesshoumaru észreveszi őket. Gyorsan visszamentek oda, ahol a szellem hagyta őket. Mikor Sesshoumaru visszatért, nem adta jelét, hogy észrevette volna a leskelődésüket, de feltűnően mogorva volt. Nem szólt semmit, csak ment tovább. Mikor besötétedett, leült egy kőre, és hallgatásba burkolódzott. 

Nem ő volt az egyetlen. Sanaé csendben hozott tűzifát, majd elment, hogy megitassa Aunt a közeli patak vizéből. Utána lefeküdt aludni. De nem tudott. Akárcsak Sesshoumaru, ő is a történteket emésztgette. Csak egészen más szemszögből… és más érzésekkel. Nagyon büszke volt a férfira.  

 Hát, eljutottál idáig. Örülök, hogy végigolvastál. Íme, a kérdésem, vagy nem is inkább kérdés, inkább kívánság:

Három ösvény húzódik a lábam előtt. Mindegyik mellett tábla áll útmutatónak. A táblákon számok is vannak. A középső ösvény az egyes. A jobboldali a kettes. A baloldali ösvény a hármas.

Odasétálok az egyes számot viselő táblához. Elolvasom. Kiderül, ha ezt az utat választom, lépésről-lépésre az eredeti történet fogva tartja kezem, nem enged elszakadni, ugyan ott haladok, ahol eddig, (logikus, ha arra gondolunk, hogy nem kanyarodunk el semerre) Sesshoumaruék szemszögéből. Végigmérem az ösvényt. Rövid, de nehezen járható, sok időbe telne rajta kicsit is előre jutni.

A kettes számú tábla talán szebb távlatokkal kecsegtet, innentől nem köt a sorozat, szabadon szállhatok a világában. Az ösvény is könnyű, lejtős és gyorsan haladnék rajta, de talán még az elsőnél is rövidebb.

A harmadik táblát olvasva olyan út rajzolódik ki előttem, mely együtt halad az eredetivel, de el-elszakad tőle. Az ösvény, melyre ezt választva rálépnék sem nehéz, és hosszú, nagyon hosszú, de gyorsan járható. Érdekes tájakra visz…

Gondolom kíváncsi vagy, mit kellene kezdened ezzel a rakás érthetetlen maszlaggal. Elárulom, hogy azért kérem a segítségedet, mert nem tudom, melyik „ösvényt” válasszam. Kérlek, írj nekem erre az e-mail címre: csgina@tvnetwork.hu Légy szíves a „Tárgy”-ba írd az általad legjobbnak vélt ösvény sorszámát. A dolog szöveg része felőlem bármit (az illendőség keretein belül, persze) tartalmazhat. A dicséreteknek örülnék, legalább annyira, mint valami erős, kemény kritikának… Ebben az esetben, kérlek, az első mondatot áldozd arra, hogy figyelmeztess: kapjak elő egy csomag ezer-darabos papírzsebit, mert, bár elismerem a valós kritikát, attól még érzékeny lélek vagyok.   (Yoru)