Elkárhozott lelkek! Válaszoljatok kérdéseimre! – parancsolta Kagome.

-Mit akarsz tudni?

-Égi Démon…

-Válaszolunk… - hangzottak az elhaló válaszok.

-Hogy lehet legyőzni Kuraishit? – kérdezte Kagome.

-A kő a homlokában…

-A Sors Köve…

-Kikaparni… a követ… kikaparni…

-A követ…- hangzottak a válaszok.

Kagoménak ennyi elég volt.

-Köszönöm, elkárhozott lelkek. Nyugodjatok békében.

Amint ezt kimondta, fény megvilágította a lelkeket, azok, pedig szertefoszlottak. Kagome rengeteg lelket váltott meg. De ekkor már észrevették a betolakodót. A lány felé egy csapat Pokoldémon közeledett. Kagome gyorsan kirepült a hasadékból és visszaindult a többiekhez. Szerencsére nem követték. Mikor odaért, rögtön belefogott a mondókájába. Ezzel a csapatnak már volt valamicske esélye Kuraishival szemben.

*

InuYasháék kidolgoztak egy haditervet, de csak reménykedhettek, hogy beválik. Így indultak a kastélyba. Ugyanaz történt, mint az első alkalommal. Mikor beléptek, az ajtó nyikorogva becsukódott mögöttük. Mivel Sangoék még mindig eszméletlenek voltak, ezért InuYasha, Kagome és Sesshoumaru harcolt. Kagome kibontotta a szárnyait, ezzel fény lett.

-Áááh, megint ti vagytok azok? Mintha a múltkor többen lettetek volna! – hangzott a gúnyos nevetés.

-Mond csak, Kuraishi, hogy szolgál Hinoki kedves egészsége? – kérdezte Sesshoumaru ugyanabban a gúnyos hangnemben.

Kuraishi ekkor kilépett eléjük a homályból. Láthatóan elöntötte őt e méreg.

-Hinoki meghalt! – üvöltötte.

-Te is túl sokat szövegelsz! BAKURYUUHA! – kiáltotta InuYasha. A Pokoldémon könnyedén kivédte a támadást.

-Ostobák! Hát még mindig azt hiszitek, hogy legyőzhettek engem?! – mondta Kuraishi, és ezzel előhúzta a Vihar Ikerkardját. Eddig minden a terv szerint haladt, mert a Pokoldémon nem vette észre, hogy Sesshoumaru eltűnt.

-Na és ezzel hogy boldogulsz? – kiáltotta Kagome és kilőtt Kuraishi felé egy szent nyilat. A Pokoldémon ezzel már nehezebben boldogult, de kivédte. És visszatámadott. Kagomét egy hatalmas villám falhoz vágta, a lány, pedig leveszítette az eszméletét. Kuraishinak gúnyos vigyor terült szét az arcán. De nem sokáig. Ugyanis a háta mögül zajt hallott, és miután észbe kapott, már késő volt. Sesshoumaru mélyen Kuraishi homlokába mélyesztette a karmait, pont a kő alá. Az, pedig kiesett onnan. Mikor a Sors Köve elhagyta a Pokoldémont, a Vihar Ikerkardja is kiröppent a kezéből. Ekkor szólalta meg egy idegen hang, mely csak annyit mondott:

-Kuraishi.

A pokoldémon odanézett, és akkor már tudta, hogy uralkodása itt véget ért. Ugyanis az ősi idők istenei jöttek el Kuraishiért. Nemsokára fény bilincselte le a Pokoldémont, majd az egyik isten eltűni vele. A többi InuYasháék felé fordult.

-Köszönjük. – szólalt meg az egyik. – Az ősidők istenei örökké hálásak lesznek nektek.

-Mi a nevetek? – kérdezte Kagome.

-A nevünk már nem mondana nektek semmit. – szólt az egyik nő. – Mi már rég elvesztünk a feledés homályában. Ezért is nem tudtuk elfogni Kuraishit előbb.

-Már gyengék vagyunk. – mondta a harmadik isten. – De hálánk jeléül most bármit kérhettek tőlünk.

-Szeretnénk, ha meggyógyítanátok a sérülteket. – mondta InuYasha. – És nekünk adnátok a Négy Lélek Ékkövének darabját.

Egy perc múlva az istenek megszólaltak.

-Kéréseteket teljesítettük. Itt az Ékkő. – nyújtotta kezét az egyik isten InuYasha felé.

A hanyou elvette az Ékkövet.

-Köszönjük. – mondta.

-Mi köszönjük. Nos akkor…viszlát – mondták az elfeledett istenek, majd eltűntek. Aztán Kagome odabotorkált InuYashához.

-Mi történt? – kérdezte a lány.

-Majd elmondom. – hangzott a válasz.

InuYasha, Kagome és Sesshoumaru elmentek ebből a borzalmas kastélyból, mi omladozni kezdett. Kint már várták őket. InuYasha mindent elmesélt a többieknek, Sesshoumaru pedig megígérte, hogy soha többé nem fog együttműködni az öccsével. És megtudták, hogy míg ők Kuraishival csatáztak, a többi harcos a Pokoldémon seregét semmisítették meg. Ezzel véget ért a háború.

*

Nyár közepe volt már. Az Ékkőből csupán két szilánk hiányzott. Azok, amik Kouga lábaiban voltak.

-Na. Már csak Kouga göthös lábaiból kell kiszednem a szilánkokat! – mondta InuYasha.

-De ahhoz előbb meg kéne találnunk. – szólt Kagome.

-Te perverz disznó! – hallatszott Sango hangja hátulról, mit egy nagy csattanás követett. Aztán Miroku, arcán egy vörös tenyérlenyomattal elsomfordált Kagoméék elé. A többiek jót nevettek ezen. Már elfeledték a harcokat és a félelmet, és boldogan mentek megkeresni az utolsó két szilánk gazdáját.

Vége