Az a nap semmi különlegességgel sem kezdődött. Ugyanolyan volt, mint a többi. InuYasha és Kagome szinte megállás nélkül veszekedtek a múltkori Kouga-eset miatt, Miroku pedig óránként újabb vörös tenyérnyomot kapott az arcára Sangotól. Shippo békésen mendegélt hátul Kiraraval. Így mendegéltek a szokatlanul nagy ködben, míg InuYasha fel nem kapta a fejét:

-         Naraku szagát érzem! Meg... vért!

-         Vajon mi történhetett? - kérdezte Miroku aggódva.

Gyorsan útnak indultak. Az a látvány, mi nemsokára fogadta őket, örökre beleégette magát az elméjükbe. Három holttestet találtak, szépen megcsonkítva. Már mindegyiket ellepték a férgek és egyéb húsevő bogarak. Az elsőnek az arcát valami letépte. Szája, orra, szeme helyén nem volt semmi. Hosszú, fekete hajából, valamint kékesfekete kimonójából sem maradt túl sok. A bal kezét pedig csuklóból kitépték. A mellette fekvő test sem nézett ki jobban. Annak teljes hasüregét felszaggatták, mellette hányódtak a belei. Bal karja, lába hiányzott, jobb kezében még görcsösen szorított egy szakadt legyezőt. A harmadik test valaha egy gyermek lehetett. Testét oly mértékig felmarcangolta valami, hogy szinte alig maradt rajta bőr. Nem messze tőle egy ripityára tört tükör hevert. A csapat már felismerte a holttesteket. Naraku, Kagura és Kanna hevert holtan előttük. Bár testüket a felismerhetetlenségig megcsonkították, mégis tudták, hogy ők azok. InuYasháék lassan leküzdötték a sokkot és megvizsgálták a testeket. Megtudták, hogy Narakuval és társaival gyilkos mentális erő végzett, ami egyszerűen felszaggatta őket. Az Ékkő darabja eltűnt. Pár nagy, hollófekete tollon kívül semmit sem találtak. Elborzadva távoztak a helyről. Estéig néma csendben haladtak, majd a tábortűznél kezdték megbeszélni e dolgot. Úgy gondolták, hogy Hakudoushi ellopta az Ékkődarabot, majd az így szerzett hatalommal megölte teremtőjét és társait. Azért Hakudoushira gyanakodtak, mert Narakuék közül csak az ő teste hiányzott. De a holtak mellett talált hatalmas, fekete tollakra nem tudtak magyarázatot adni, miket - mint kiderült - sötétség vesz körül. Olyannak tűnt ez, mint valami sötét glória. Sötét szárnyú madárdémonról pedig még nem hallottak. Hamar leszállt az éj, így a csapat aludni tért.

*

A reggel ugyanolyan ködös idővel köszöntött rájuk, mint előző nap. Sesshoumaru még mindig bizonytalan volt. Nem is sejtette, kinek vagy minek van ekkora hatalma, hogy ily módon végezzen Narakuval. Meg azok a tollak... Számára teljesen idegen volt a szaguk. Sem démoné, sem halandóé, sem másé nem volt. Így Sesshoumaru, ki általában mindig nyugodt volt, most félt. Előtte még soha még soha nem érzett félelmet. Mióta elhagyták a holttesteket, néma csendben haladtak. A démon leginkább Rin miatt aggódott, ugyanis a mindig vidám kislány azóta úgy festett, mint akinek nincs lelke. Túl kicsi volt még. A nagyúr félt, hogy talán sosem fogja ezt tudni feldolgozni. Lassan sötétedni kezdett, ezért tábort vertek egy tisztáson. Sesshoumaru, aki ugyan nem aludt, mégis álmodott...

*

Mikor reggel felébredtek, folytatták útjukat a ködben. Szokatlanul nagy csöndben haladtak egész nap, ami nem is csoda. Kagome álmodott. Fényről, melegségről, suhogó, fehéren fénylő szárnyakról. Ez az álom valamiért aggasztotta, ezért nem is szólt róla a többieknek. Csak ment ő is folyamatosan keletnek. Ugyanis egy megmagyarázhatatlan vonzóerő mindannyióukat kelet felé vonzotta. Ezt senki sem tudta megmagyarázni. Így mendegéltek, míg nem egy hatalmas, tátongó szakadék szélére nem értek. Mivel már késő este volt, úgy döntöttek, hogy aludni térnek. De az éjszaka démonokat vonzottak hozzájuk. InuYasha kifinomult szaglásának köszönhetően nemsokára már mind harcra készen álltak.

-         Démonok! - kiáltott rémülten Miroku.

-         Ha nem mondod, észre sem vesszük! - vágott vissza Sango.

-         Ez mind szép és jó, de hol van Kagome? - szólt közbe Shippo.

És csak most vették észre, hogy Kagome tényleg eltűnt.

-         Kagome?! KAGOME! - üvöltött InuYasha - Ez nem lehet igaz, ennek a lánynak is pont most kellett eltűnnie! KAZE NO KIZU!

Ezzel egy csapásra sok démon megsemmisült, de a többi inkább elvonult a csatából. Kelet felé, csakis kelet felé.

*

Kagome úgy érzete magát, mint aki még mindig álmodik. Ébren volt, de mégsem. Körülötte démonok százai repültek, de nem bántották őt. Kagome, azért hagyta ott InuYashaékat, mert tudta, hogy ezt kell tennie. Nemsokára odaért a szakadék széléhez. Tudta, hogy le kell ugrania. De ő nem mert. Hisz bármily titokzatos erő is vezérelte lépteit, attól még nem akart meghalni. Így csak állt a szakadék szélén és belső sürgetésével csatázott.

,,Ugorj!"

,,Nem lehet"

,,Ugorj!"

,,Nem akarok meghalni!"

,,Ugorj!"

,,Nem, azt nem tehetem!"

Ekkor egy démon gyengéden megtaszította és Kagome zuhanni kezdett...

Zuhant. Hallotta a szél süvítését. Azt hitte, soha nem ér már véget. Ekkor történt valami. Erős rántást érzett hátán jobb- és baloldalt egy-egy hosszú vonalon. Érezte, hogy zuhanása lassul. Nemsokára sértetlenül ért földet. Kagome nem értette, mi történik körülötte. Látott egy tócsát, nem messze tőle. Odasétált... és belenézett. Mikor meglátta magát, felsikoltott. A felsője cafatokban lógott rajta, ugyanis az a két hatalmas fénylő szárny, mi Kagome hátán ékesedett, teljesen szétszakította a ruhadarabot.

,,Ez nem lehetséges! Nekem nincsenek szárnyaim! Nekem... nem lehetnek szárnyaim!"

Kagome megmozgatta őket, így már biztosan tudta, hogy az övéi. Érezte, hogy valami nincs rendjén. Mivel még mindig tombolt az éjszaka, Kagome fázott, hisz szinte egy szál melltartóban volt. Ezért elindult a szakaék lábánál és nemsokára talált is egy hűvös, nedves barlangot. Kagome itt húzta meg magát éjszakára.

*

InuYasha és a többiek kétségbeesetten keresték, hívták Kagomét. De sehonnan nem jött válasz. Ahogy így kiabáltak az erdőben, egy ismerős hang csapta meg InuYasha fülét:

-         Kutyuli, ugye nem veszítetted el az asszonyomat?

-         Kouga! Te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte ingerülten InuYasha.

-         Hát úgy, mint a többiek, te ostoba. Csak megyek folyamatosan kelet felé a falkámmal. De tényleg, hol van Kagome? - kérdezte Kouga.

-         Eltűnt...

-         Na igen, még annyi eszed sincs, hogy rendesen megvédd őt. - mondta Kouga.

-         Hogy mit mondtál?! - üvöltötte InuYasha és már nyúlt is volna a kardjáért.

-         InuYasha, Kouga, most erre nem érünk rá. Meg kell találnunk Kagomét. - szólt közbe Miroku.

-         Hah, jól van. De veled, te ordas, még nem végeztem! - mondta InuYasha.

-         Ahogy akarod, palotapincsi! Na viszlát! - ezzel elviharzott.

Ezzel egy pillanatra csönd lett. De nemsokára megszólalt egy vékonyka kis hang a fák mögül.

-         Kagome-chant keresitek? Én tudom, hol van.

-         Rin? Hát te meg hogy kerülsz ide? - kérdezte Sango.

-         Leestem Aunról és amikor a szakadék széléhez értem, egy különleges dolgot láttam. Ha Kagome-chant akarjátok, akkor kövessetek. InuYashaék habozva ugyan, de követték Rint.

,,Olyan furcsa most a kislány! Vajon ő is láthatta a testeket?" - futott át ez Miroku agyán.

Rin a szakadék széléhez vezette őket, hol összetalálkoztak Sesshoumaruval. A kislány ekkor odafutott a démonhoz és átölelte.

-         Hová tűntél, Rin? - kérdezte Sesshoumaru

-         Leestem Aunról. Észre sem vetted?

A démon erre nem szólt semmit.

    -     Rin, azt mondtad, hogy elvezetsz minket Kagoméhoz. - mondta InuYasha.

    -     Én itt láttam Kagomét, InuYasha. Egy démon meglökte és lezuhant.

    -     Micsoda?! - hüledezett a társaság.

    -     Leesett és zuhant még egy darabig. De félúton nőtt két nagy, fénylő szárnya, majd lerepült.

    -     Rin, nem lehet, hogy csak képzelődtél? Ugyanis Kagome-channak nincsenek szárnyai. - kérdezte Sango.

    -     Nem, biztos, hogy nem képzelődtem.

    -     Szerintem le kéne repülnünk, hogy meggyőződjünk Rin szavának igazáról. - szólt közbe Miroku.

Ebben egyetértettek. Búcsút vettek Rintől, majd a csapat lerepült a szakadék lábához. Nem találták meg Kagome testét, ami jó jel volt. Hamarosan egy barlanghoz értek, ahonnan halvány derengés szűrődött ki. Mivel a fény fehér színű volt, nem pedig vörös, vagyis tűz nem lehetett, ezért csak óvatosan merészkedtek beljebb. Aztán találtak egy lányt - Kagomét - ki álmában fázó testét két hatalmas, fénylő szárnyával takarta be...  

*

InuYashaék döbbenten álltak a barlangban. Tehát Rinnek igaza volt!

-         Szerintem fel kéne ébresztenünk! - súgta Miroku Sangonak.

Ezzel a démonvadászlány odasétált Kagoméhoz és ébresztgetni kezdte.

-         Kagome, Kagome, ébredj fel!

A lány nemsokára kinyitotta a szemét, majd mikor meglátta a többieket, elfordította a fejét, majd álmos hangon megszólalt:

       -    Ne nézzetek rám, ne kérdezzetek, én sem tudok semmit. Hol van Myouga? Ő talán tudja, mi folyik itt.

       -    Itt vagyok, Kagome! - ugrott a vállára a bolha.

       -    Myouga! Te meg hol jártál? Színedet sem láttuk a testek óta! - szólt gúnyos hangon InuYasha.

       -    Háááát, öööööö...

       -    Myouga, - szólt közbe Kagome - te tudod, hogy miért vannak szárnyaim?

       -    Hogy őszinte legyek hozzád, van egy sejtésem...

       -    Mondd már! - sürgette őt Kagome.

       -    Jól van na! Nos, szerintem te egy Égi Démon reinkarnációja vagy.

       -    Hogy micsoda?

       -    Az Égi Démonok valaha a Földön éltek. - vette át a szót Miroku - Ők is démonok, csak jók és sokkal erősebbek. De mivel az emberek és a démonok folyton háborúztak, ők inkább az Égbe költöztek. Azt mondták, hogy szörnyű nagy hatalmuk volt, és volt egy pár nagy fénylő szárnyuk.

       -    És az Égi Démonoknak nem voltak ellenségei? - kérdezte Kagome.

       -    De igen, voltak. Őket hívták a Pokol Démonainak. Viszonylag ugyanakkora erejük volt, mint az Égi Démonoknak, csak ők végtelenül gonoszak voltak és sötétségből volt a szárnyuk, nem pedig fényből.

       -    Csakhogy én nem lehetek egy Égi Démon reinkarnációja, mert bennem Kikyo született újjá...

       -    ... akiről úgy tartották, hogy egy Égi Démon lelke él benne. - fejezte be a mondatot Myouga.

       -    Tehát akkor én is... Mondd csak, Myouga, nem lehet ezeket valahogy eltüntetni? Nagyon zavarnak. - bökött Kagome a szárnyaira.

       -    Nem tudom, Kagome. Erre jobb, ha te találod meg a választ.

       -    Hmm... És nincs valakinek egy felsőrésze? Ugyanis fázom...         

És Kagome elpirult.

*

Sűrű, sötét erdőben haladt. Lélekrablói körülötte repültek.

,,Gondolom, őket is szólítja a hívó szó keletnek" - gondolta Kikyo.

Ha végre megtudja, mi vár rá keleten, újult erővel tervezheti majd InuYashaék megölését.

,,Bocs, InuYasha, tudom, hogy még mindig szeretsz engem, ami szánalmas. Hisz engem már csak az irántad érzett gyűlölet éltet. Csak akkor nyugodhatok békében, ha megöllek téged és társaidat. Nos, InuYasha, találkozunk keleten!"

Ezeket gondolta útja közben Kikyo, a néhai miko, és talán csak lélekrablói látták, hogy mosolyog.

*

Mire reggel InuYashaék felébredtek, Kagoménak már eltűntek a szárnyai. Így Sango normálisan adhatta rá azt a felsőrészt, amit kinézett neki. Lassan felszedelőzködtek és indultak tovább keletnek. Érzeték, hogy nemsokára célba érnek és megtudják, mi vonzotta őket keletnek. A következő pár nap eseménytelenül telt. Majd végre megérkeztek egy hatalmas síkságra, mi már tele volt démonokkal, hanyoukkal, mikokkal, szerzetesekkel, szamurájokkal és egyéb harcosokkal. A csapat tudta, hogy végre megérkeztek. Majd a síkság legkeletibb pontjáról egy halvány, derengő valamit láttak fellebegni. Egy gyermeket.

*

Sesshoumaru keményen menetelt egész nap és éjszaka. Rin általában Aun hátán ücsörgött Yakennel. A démon azért nem állt meg pihenni, mert már érezte, hogy közel jár. Míg egy nap elérkezett egy nagy síkságra, mi tele volt harcosokkal. Nemsokára kelet felől egy fénylő fiút látott fellebegni a síkság fölé. Ez a gyermek úgy nézett ki, mintha nem is húsból lenne, hanem levegőből. Mindene fehéres-szürkés volt, hosszú haja és ruhája állandóan lebegett. Szürke szeme kedvesen mosolygott a harcosokra. Majd megszólalt vékony, kisfiús hangján:

-         Üdvözöllek benneteket, harcosok! Látom, meghallottátok hívó szavamat. A nevem Higashi, a Kelet Szelleme vagyok. Azért hívtalak titeket össze, mert egy olyan dolog történt, mi megváltoztathatja örökre a világotokat. Tudnotok kell, hogy egyszer rég, még az ősidőkben, született egy végtelenül gonosz Pokoldémon. Felszökött erre a világra, és ölt, pusztított, ahol csak tudott. Mikor hozzájutott olyan nagyhatalmú varázstárgyakhoz, mint a Vihar Ikerkardja, a Sors Köve, meg a Négy Lélek Ékköve, hatalma kiemelte Kuraishit a többi Pokoldémon közül. Ereje már az istenekével vetekedett. Ekkor ütötte fel a fejét a Káosz e világon. Persze ezt az ősidők istenei nem nézhették tétlenül. Együttes erővel legyőzték, majd bebörtönözték Kuraishit. Azt hitték, ezzel sikerült örökre bezárni őt. De tévedtek. Ugyanis Kuraishi kiszabadult. Elfoglalta egy furcsa hanyou reinkarnációjának testét és így készül a bosszúra. Az elfoglalt test valaha Hakudoushi névre hallgatott. Harcosok! Szembe kell szállnotok Kuraishival! Ha most nem állítjátok meg őt, akkor már soha! Ne feledjétek, nem csak az én áldásom van rajtatok, hanem a testvéreimé, Kita, az Észak, Minami, a Dél és Nishi, a Nyugat Szelleméé is. Bármerre is mentek, viszonylag védve vagytok. Az átjárót Kuraishi birodalmába innen északnyugatra lelhetitek. Sok szerencsét, harcosok!

És ezzel eltűnt. A tömegen izgatott morajlás futott végig. Harcolniuk kell egy istenerejű Pokoldémonnal, ki el akarja hozni a Káoszt erre a világra IS.

*

InuYasha és a többiek még mindig döbbenten álltak. Sokan emésztették még, mit Higashi mondott. A csapat lassan elindult, természetesen északnyugat felé. Hamarosan beértek egy erdőbe. Már közel volt az éjszaka, ezért keresni kezdtek egy táborhelyet. De erre már nem jutott idejük, mert hirtelen egy fénylő nyílvessző lőtte át InuYasha szívét. A hanyou azonnal meghalt.

-         INUYA... - kiáltott volna Kagome, ha hasba nem találja őt is egy szent nyíl. A lány vért hányva követte InuYashat.

-         Kikyo! Miért tetted ezt? - üvöltött sírva Sango.

-         Hahaha! Ostoba lány, hát még ezt sem tudod? - nevetett a miko és már ki is lőtt egy nyílvesszőt Sango felé. Épp eltalálta volna a lányt, de Miroku eléugrott. A nyíl átszakította a szerzetes tüdejét és máját. Ő is úgy végezte, mint InuYasha és Kagome.

-         Houshi... sama... - sírt Sango, majd térdre rogyott.

Ezután Shippo és Kirara következett. Sango még megpróbálkozott egy Hiraikotsuvel, de a papnő nevetve kivédte azt. A lány ekkorra már beletörődött a sorsába. Kikyo lassan felajzott egy újabb nyilat, majd célba vette Sangot. Ez a nyílvessző sem tévesztett célt.

*

Hajnal volt, mire elértek a testekhez. Sesshoumaru már egyből rájött, ki tette mindezt. Kikyo. Rint szerencsére még időben visszaparancsolta a fák mögé, így csak Yaken és ő látta a gyilkolás nyomait.

,,Hmm. Most aztán hálás lehetsz nekem, korcs öcsém."

A démon lassú mozdulattal előhúzta a Tensaigat, és azonnal meglátta a testek körül az alvilág küldötteit. Mindegyikőjüknél egy suhintással elintézte őket, majd az öccse és társai újra lélegezni kezdtek. Hamarosan kinyitották a szemüket és csodálkozva meredtek magukra, majd Sesshoumarura.

     -   Kösz bátyó, de miért tetted? - kérdezte InuYasha.

     -   Kuraishi elleni csatában mindenkire szükség lesz. Még rátok is. - mondta lenéző hangon Sesshoumaru. - És ne hívjál bátyónak.

Ezzel elment. InuYashaék most az egyszer tényleg hálásak lehettek a démonnak.

*

A hajnal sugarai kezdték beragyogni az erdőt. Kikyo fáradtan lépdelt lélekrablói között. Nemsokára megtalálta, amit keresett. A Szent Fát, ahová annak idején InuYashát szegezte. A miko leült a fa tövébe, majd kezdte kiengedni magából a lopott lelkeket.

,,InuYasha, végre végeztem veled. Most már... viszlát. Találkozunk odaát."

Ezzel Kikyo összeomlott és csak föld meg hamu maradt belőle. A papnő immár békében nyugodhatott örökké.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK