A végzet szárnyai 2.

- Angyalok háborúja -

A nap már fáradtan bandukolt lefelé, vörösre és narancssárgára festve az eget. A horizonton egy hosszú vonalon nagy, sötét folt húzódott. Az átjáró Kuraishi világába. Úgy tűnt, mintha az ég és a föld egy részen elvált volna egymástól. InuYasháék fáradtan nézték a naplementék. Hosszú út állt már mögöttük és még csak a felét tették meg. Hosszú hónapok óta úton vannak már, de úgy tűnt, hogy soha nem érik el az átjárót. 3 hónap telt el azóta, mióta Higashi útnak indította őket. Az ősz lassan már télbe fordult. Szerencsére a csapat találkozott egy-két medve- és farkasdémonnal, melyeknek a prémjéből meleg ruhát tudtak készíteni. Mikor leesett az első hó, el tudták magukat szórakoztatni hóemberek építésével és hatalmas hócsatákkal. Az út hátralévő részét így tették meg. Tél közepe volt már, mire elérték az átjárót. Ez úgy nézett ki, hogy az egyik helyen még rendes táj volt, de egy kicsit arrébb már feneketlen sötétség honolt. InuYasha próbaképpen a sötétségbe dugta a kezét. Olybá tűnt, mintha a hanyou kezét csuklóból levágták volna. InuYasha gyorsan visszarántotta a kezét és ellenőrizte, hogy ott van-e még.

 -    Szerintem be kéne mennünk... - szólt Miroku.

 -    Akkor menjünk. - mondta remegő hangon Kagome.

Senki sem mozdult.

-         Miért nem mész már, Miroku? Hisz te mondtad, hogy menjünk be! - mondta idegesen InuYasha.

-         Csak utánad!

-         Jaj, hogy lehettek már ilyen gyávák? - mondta Sango, majd habozás nélkül a sötétségbe lépett. A többiek követték a példáját. Az átjáróban semmi különöset sem érzékeltek. Azon túl ugyanolyan havas táj fogadta őket, mint amilyenből jöttek. A különbség csak az volt, hogy itt szinte tapintani lehetett a gonosz energiát. Bizonytalan léptekkel indultak el a távolban magasodó hatalmas, fekete kastély felé.

*

Egyedül volt. Minden szolgáját elküldte a kastélyból. Nem bánta, hogy egyedül lehetett. Már tudta, hogy harcosok egész légiói indultak hadba ellene. Bár igaz, Kuraishinak még mindig megvolt az a három varázstárgy, mik legyőzhetetlenné tették őt, még mindig gyenge volt a börtönben töltött évezredek miatt. De az új teste legalább erős és fiatal volt.

,,Hmm Látom, az ellenséget az égtájak Szellemei védik. De nem baj. Van számotokra egy kis meglepetésem..."

Erre a gondolatra Kuraishi elnevette magát.

*

Miközben a sűrű hóesésben haladtak, InuYasha hirtelen felkapta a fejét, morgott egy nagyot, majd közölte a többiekkel, hogy Kouga közeledik. Nemsokára fel is tűnt tipikus forgószele kíséretében a farkasdémon. InuYashára ügyet sem vetve Kouga közvetlenül Kagome előtt állt meg.

-         Szia Kagome! Érted jöttem.

-         Értem?

-         Igen, hisz az asszonyom vagy. Gyere velem!

Kagome erre nem tudott mit mondani.

-         Nem viszel te senkit sehová! - Üvöltötte InuYasha.

-         Maradj csendben, kutyuli! Most nem hozzád beszélek! - morogta Kouga és mondott is volna még valamit Kagoménak, de a lány már nem állt előtte. Már ott volt InuYasha mellett.

-         Értem. Majd csak később akarsz velem jönni. Na akkor, viszlát, kutyuska! Mondd meg az asszonyomnak, hogy SZERETEM! - és ezzel már el is viharzott. InuYasha a dühtől vöröslő fejjel durcásan indult tovább. Azt ugyan észrevette, hogy megsértették a büszkeségét, de azt már nem, hogy egy befagyott tóra lépett, ezért InuYasha két lépés után egy hatalmas hátast dobott. Társai halkan kuncogni kezdtek. De amikor észrevették a hanyou kétségbeesett felállási próbálkozásait, hangos nevetésben törtek ki. De aztán Kagome megsajnálta InuYashát és nevetve felsegítette. A hanyou még durcásabban indult tovább. A többiek - még mindig nevetve - követték.

*

Kuraishi egy kisebb sereggel elindult a Poklok erdejében. Hamarosan rábukkantak egy ősi temetőre. Megtalálták azt a sírt, mit kerestek,  majd Kuraishi halk parancsszavaira szertartásosan elrendezték a gyertyákat, miket magukkal hoztak. A gyertyák minden előzetes nélkül fellobbantak. Kuraishi erre mosolygott. Majd megkezdte a szertartást:

-  A halál az élet,

az élet a halál.

Szíved már nem dobog,

De lelked életért kiált.

Térj vissza, gyere vissza,

Jöjj vissza hozzám.

Térj vissza, hű szolgám,

A Tűz Lelke, a Tűz Ura!

Az utolsó szavakat már szinte sikította. Ekkor a sír megmozdult, a gyertyák hatalmas lánggal kezdtek égni. Hirtelen egy tökéletes állapotban levő kéz szakította fel a sír földjét, majd szép lassan a felszínre került a kézhez tartozó test is.

-         Hinoki, hű szolgám, látom, még ott lent sem fogott rajtad az idő! - nevetett Kuraishi.

-         Gazdám... -  mondta a sírlakó, majd térdre borult Kuraishi előtt.

A Hinokinak nevezett férfi egy ősrégi páncélzat maradványait viselte. Fekete haja megnőtt a földig az évek alatt. Szeme tűzpiros volt, arca hosszúkás. Egy hatalmas, ismeretlen stílusú kard lógott a hátán. Két nagy, sötét szárnya is tökéletes állapotban volt.  

 -    Hinoki - szólt Kuraishi - elvezetnéd-e a seregemet?

 -    Igen, uram.

 -    Helyes. Most pedig kövess! - parancsolta Kuraishi.

Majd mind a kastély felé vették volna útjukat, amikor egy halk hangot, majd zörgést hallottak egy bokor mögül.

-         Nem vagyunk egyedül. - sziszegte Kuraishi, majd hosszú haját indaként a bokor mögött rejtező kutyadémon nyakára tekerte...

*

Rin azóta kuncogott magában, mióta látták InuYasha kiselőadását a jégen. Sesshoumaru is jót mosolygott ezen magában. Egy sötét erdőben haladtak. Nemsokára a fák mögül fényt láttak kiszűrődni. Sesshoumaru megparancsolta Rinnek és Yakennek, hogy maradjanak ott, ahol vannak, míg ő közelebb osont a fényhez. Egy bokor mögött állapodott meg. Attól, amit látott, eléggé megijedt.

,,Hmm. Már megint félek. Az ott Hakudoushi? Nem. Kuraishi. De vajon ki lehet az, aki előtte térdel?"

Már épp elmentek volna, de a háttérben Rin egy meglepett kiáltást próbált elfojtani és miközben Sesshoumaru odanézett, hogy mi történt, véletlenül megzörgette a bokrot. Ekkor Kuraishi lassan odanézett, ahol ő állt.

-         Nem vagyunk egyedül. - mondta, majd haja két kígyóként a démon nyakára tekeredett és odahúzta őt. Sesshoumaru pont Kuraishi lábai előtt landolt. De nem sokáig maradhatott ott. A Pokoldémon felhúzta Sesshoumarut a nyakánál fogva, hogy a démon szemébe nézhessen.

-         Ki vagy te és miért leskelődtél? - kérdezte Kuraishi.

-         A nevem Sesshoumaru és azért leselkedtem, mert nem tudtam, mi ez a fény.

Kuraishi ekkor mélyen és hosszan Sesshoumaru szemébe nézett. A démon állni próbálta a tekintetét. De nem kellett volna. Nemsokára Sesshoumaru ájultan rogyott össze.

-         Ő még hasznos lehet nekünk! Magunkkal visszük. Most pedig indulás! - parancsolta Kuraishi.  

Sesshoumarut felrakták egy lóra, majd eltűntek a sötétben. Rin és Yaken - no meg persze Aun - elindultak, hogy megkeressék InuYasháékat, mert segítségre volt szükségük.

*

InuYasháék vidáman játszadoztak. Sikoltozva menekültek egymás hógolyói elől. Nevetésüktől harsogott az erdő, mígnem egy kislány és egy gnóm érkezett hozzájuk egy démon hátán.

-         Kagome-chaaaan! InuYashaaaaaaaaa! Mindenkiiiiii! - kiabált a kislány.

-         Rin, mi történt? - kérdezte Kagome.

-         Hát az úgy volt, hogy mentünk az erdőben, aztán fényt vettünk észre. Sesshoumaru-sama azt mondta, hogy ne menjünk sehova, míg ő megnézi, mi az a fény. Megállt egy bokor mögött és onnan kukucskált. De amikor megláttam Sesshoumaru-sama rémült arcát, oda akartam menni hozzá, de Yaken meghúzta a hajamat, én felkiáltottam, Sesshoumaru-samat észrevették és egy fehér hajú fiú magával vitte őt a kastélyba. - mesélte Rin egy levegővel.

-         Segítenetek kell kiszabadítani Sesshoumaru-samat. - szólt közbe Yaken.

-         Rendben, segítünk. - mondta Kagome - InuYasha?

-         Hah, jól van. - morogta a hanyou.

Elindultak a kastély felé. Mire odaértek a kapuhoz, már erősen alkonyodott. Úgy döntöttek, hogy nem várják meg a hajnalt, hanem most mennek be. De mielőtt egy lépést is tehettek volna, szárnyak suhogását, majd egy idegen férfi hangját hallották.

-         Nahát, ti vagytok az a híres csapat, kik az ékkőszilánkokat gyűjtik? Ahhoz képest, hogy ilyen bénák vagytok, egész sokáig eljutattok.

-         Honnan tudod, hogy bénák vagyunk, mikor nem is ismersz minket? - kiabált InuYasha.

-         Már hogy ne ismernélek titeket? - nevetett a férfi. - Te vagy Inuyasha, az a híres hanyou, ki a Tessaigat hordozza. Aztán te vagy Kagome, a jövőből jött lány, Kikyo papnő reinkarnációja. Jobbra melletted áll Miroku, a szerzetes, kinek lyukas a jobb tenyere. Miroku vállán ott van Shippo, a kölyök rókadémon. A szerzetes mellett áll Sango, a démonvadászlány, ki öccse társaságára vágyik. Sango, tudtad, hogy Kohaku meghalt, mikor a gazdám megölte Narakut? Na mindegy. Ja, és Sango mellett ott van Kirara, a démonvadászok hűséges barátja. Aztán még ott áll Rin, Yaken és Aun, Sesshoumaru társai.

A csapat el volt képedve. A férfi valóban sokat tudott róluk.

 -   Te ugyan jól ismersz minket, de mi nem ismerünk téged. - mondta Kagome.

 -   Ó, elnézést, milyen udvariatlan vagyok! A nevem Hinoki, a Tűz Lelke vagyok. - mondta a férfi.

 -   Akár te vagy a Tűz Lelke, akár nem, túl sokat szövegelsz! - kiabált InuYasha, majd előrántotta a Tessaigat. De akkor egy váratlan dolog történt. A nap utolsó sugarait szórta a földre, majd végleg eltűnt a látóhatárról. Csillagfényes éjszaka jött, hold nélkül. Ugyanis újhold volt! InuYasha kezében a Tessaiga rendes karddá, ő maga pedig emberré változott át. Így már semmi esélyük sem volt Hinoki ellen. A férfi pedig ezt kihasználta. Egy pillanat múlva már a levegőben száguldott, az ájult Kagoméval együtt. Mire észrevették, hogy mi történt, Hinoki már elrepült.

 -   Kagomeee! - üvöltött InuYasha és már menni akart, de hátulról egy erős kéz lefogta.

 -   InuYasha, nem mehetünk Kagome után, míg te vissza nem nyered a hanyou formádat! - mondta InuYasha fülébe Miroku.

 -   Eressz már, Miroku! - kiabált InuYasha.

 -   Houshi-samanak igaza van. - mondta Sango halkan, ki még mindig sokkolt az öccse halálhíre. Inuyasha egy hatalmas sóhaj kíséretében lenyugodott, és elfogadta, hogy csak hajnalban mehet Kagome után.

*

Kagome arra ébredt, hogy egy ismerős hang a nevén szólongatja.

-         Kagome! Kagome!

A lány nemsokára kinyitotta a szemét, de így sem látott semmit. Azt érezte, hogy egy hideg valamibe fogták oldalt külön-külön a kezét. A cellájában nagyon hideg volt.

 -   Kagome! - szólt újra a hang.

 -   Sesshoumaru? - kérdezte a lány kábán.

 -   Igen, én vagyok. Magadnál vagy?

 -   Félig-meddig. Éppen a te megmentésedre indultunk, de az a férfi leütött. De... hol vagyunk? - kérdezte Kagome.

 -   A kastélyban. Amúgy te tudod, hogy miféle lények élnek itt?

 -   Pokoldémonok.

 -   Hogy mik? - kérdezte meglepődött hangon Sesshoumaru.

Kagome röviden elmondta, amit Mirokutól hallott az Ég és a Pokol Démonairól.

-         Ah, már értem. De ki kéne innen jutnunk. - mondta a démon.

-         Van egy tervem, de légyszi, most ne szólj hozzám egy kicsit. - válaszolta a lány.

Koncentrálni kezdett.

,,Ha egyszer már sikerült, akkor most is menni fog." - gondolta magában Kagome.

Jól gondolta. Nemsokára érzete, hogy a felsője szétszakad és két nagy szárnya fényességgel töltötte be a cellát. A lány most már látta, hogy bilincsei sötétségből voltak, melyek szertefoszlottak a fénytől. A mellette levő cellában látta a rémült Sesshoumarut.

-         Azt nem mondtam volna, hogy én egy Égi Démon reinkarnációja vagyok? - kérdezte ártatlan hangon Kagome.

Míg a lány vidáman figyelte a démon mérges arcát, addigra a fény már a rácsokat és Sesshoumaru bilincseit is kioltotta.

-         Hmm. Azok az ostobák meghagyták a fegyvereimet. - mondta Sesshoumaru egy gonosz vigyor kíséretében.

-         Az enyémeket is! - kiáltott fel Kagome.

De fentről hirtelen csatazajt hallottak, ezért a démon és a lány sietve indult felfelé.

*

Végre elérkezett a hajnal. InuYasha amint visszanyerte hanyou formáját, már indultak is. Persze Rint Yaken felügyeletére bízták. Mikor beléptek, sötétség fogadta őket. Az ajtó becsukódott mögöttük, így a csapat már egyáltalán nem látott semmit. Ekkor Hakudoushi hangját hallották mindenhonnan:

-         Üdvözöllek benneteket szerény hajlékomban! Ugye milyen kár, hogy sem az emberek, sem a démonok nem látnak a sötétben? - nevetett Kuraishi gúnyosan. - Tudom, InuYasha, hogy te érzed a szagomat, de sajnos ma nem én vagyok az ellenfeled. Hinoki! Süsd őket ropogósra! - hangzott a parancs.

-         Ilyen könnyen nem úszod meg! BAKURYUUHA! - kiáltotta InuYasha.

Kuraishi egy kézlegyintésére egyszerűen szertefoszlott a támadás.

-         Ezzel még nincs vége! Kaze no Kizu! - támadott újra InuYasha.

Kuraishi felemelte a kezét és egyszerűen a tenyerével kettészelte a támadást, de neki semmi baja sem lett. A Pokoldémon gúnyosan elvigyorodott. Ekkor tűz gyulladt a csapat előtt. Hinoki kardja, szárnya, keze és lába gyúlt lángra. A férfi egy kézzel tartotta a kardját, a másikkal pedig furcsa jeleket írt a levegőbe. Nemsokára elkiáltotta magát:

-         HI NO AME! - vagyis tűzeső.

A csapat felé ekkor tűzdarabkák ezrei repültek. InuYashat ugyan megvédte a kimonója, de a többiek súlyos égési sérüléseket szenvedtek. Hinoki újra támadni akart, de hirtelen fény gyúlt, majd egy szent nyílvessző fúródott a férfi hasába. Hinoki ezzel meghalt.

 -   Egy Égi Démon! - káltotta Kuraishi és eltakarta a szemét.

 -   TŰNÉS INNEN! - üvöltötte Kagome,  miközben nagy nehezen a vállára vette Sangot, egy erőhullámmal kilökte az ajtót, majd kirepült a szabadba. Inuyasha Mirokut vette a hátára, majd Sesshoumaru zárta a sort Kiraraval és Shippoval az ölében. A csapat megtanulta, hogy semmit sem szabad elhamarkodni és megfogadták, hogy így is tesznek. De nagy árat fizettek érte.

*

Sango, Miroku, Kirara és Shippo még mindig eszméletlen volt. A sebeik talán csak évek múlva gyógyulnak be teljesen. Hinokit ugyan elintézték, de Kuraishi még hátra volt. A csapat nem tudta, hol marad a többi harcos. Ugyanis Kuraishi legyőzhetetlen volt, ha egy karcolás nélkül kivédte a Tessaiga Kaze no Kizu-jét és Bakuryuuha-ját. Amúgy a csapat észrevette, hogy megnyíltak az alvilág kapui és Kuraishi onnan toborzott egy Pokoldémonsereget. Na meg Kagome készült valahova. Meghagyta a többieknek, hogy hogyan lássák el Sangóékat, de azt senkinek sem mondta el, hová is készül. És miután ezzel végzett, elrepült, mielőtt bárki bármit szólhatott volna. De Kagomét ez most nem érdekelte. Ugyanis az alvilágba tartott. Ha valahol, hát ott biztosan megtudja, hogyan lehet legyőzni Kuraishit. Természetesen magával vitte az íját és nyilait szükség esetére. Kagome egyszer már látta az alvilágot. Akkor, amikor InuTaisho gonosz kardja, a Sou'unga ellen harcoltak (lásd: 3. movie). Kagome hamarosan odaért a hatalmas hasadékhoz és lerepült. Mikor leért, a lelkek között óriási kavarodás tört ki, mind menekülni próbált a lány fénye elől.

-         Elkárhozott lelkek! Válaszoljatok kérdéseimre! - parancsolta Kagome.

-         Mit akarsz tudni?