1. fejezet
Találkozás…

Rin és Jyaken egyedül voltak egy tisztáson. Sesshoumaru elment Aunt –on megölni egy démont. De ma furcsamód rábízta Jyaken –re a Tenssaigat, Jyaken nem tudta miért. De ha megkérdi, se mondaná el neki Sesshoumaru nagyúr.

Rin elment az erdőbe virágot szedni, Jyaken meg hagyta, végre nem őt piszkálja. Ott ült a tűz mellet, mellette pedig a kard volt.

Majd látta hogy előtte a tűz meglebben, majd furcsa hangokat halott a bozótból, mozgolódást.

Látta hogy szemei előtt egy ember alakja rajzolódik ki. Aki terepmintás ruhát viselt felsője valami nagy és bő ing volt harang ujjal. Míg alsója egy gatya azon meg egy hosszabb szoknya. És mindenre ráborult egy fekete sál, ami a szeméig fel volt húzva. És egy sapka is volt, ami takarta a hajat.

-         Mit akarsz te halandó? – kérdezte lebecslően Jyaken.

-         A Kardod. –válaszolta nyugodtan. – Add, ide vagy meghalsz, jobb esetbe.

-         Ha visszajön a gazdám olyat, kapsz töle. – mondta és közben magában gondolkodott: „vajon hol lehet? Remélem, hamar ideér”.

-         Azt kötve hiszem. – majd a tüzet, ami a földön volt fellobbantotta egy ujjcsettintéssel. – Ha nem akarsz lángok martaléka lenni, ad ide azt a valamit.

-         Soha. –mondta Jyaken majd magához, szorította a kardot.

-         Te akartad. –mondta a lány majd összpontosítva a tűzre, Jyaken felé irányította.

Mire az elejtette a kardot, és futva elindult az erdőbe. Az idegen elmosolyodott és a lelki erejével magához húzta a kardot.

-         Jó nehéz. – mondta ki, és megforgatta, hogy milyen is.

Indult volna el, amikor látta, hogy beborul az ég és egy sárkányló közelit, akin ül valaki.

„legalább kipróbálhatom a kardot” gondolta. Miközben az állat földre szállt. Sesshoumaru meg leugrott róla, pont a lány elé.

-         Te szánalmas halandó, az én kardom. Most megbánnod, hogy megszülettél. – mondta, majd elővette az ostort.

-         Most már az enyém amióta elvettem attól a féregtől. De legalább kipróbálhatom.

Az ember kezdte a támadást, de Sesshoumaru egyszerűen felugrott a támadás elöl. De már ez az ütés kifárasztotta az idegent, elég nehéz volt számára a kard. Sesshoumaru lecsapót a kardal, ami levágta az ember arcáról a sálat, és a sapkát. A démon most szagolt csak bele a levegőbe és érezte meg hogy ez egy nő, és nem férfival harcol. Rövid barna haja volt.

-         Egy asszony. –jegyezte meg Sesshoumaru.

-         Inkább kisasszony. – vágott vissza a lány.

És megint támadni akart, de akkor Sesshoumaru vissza csapot az ostorral ami, levágta a másik kardot a földre. A lány meg eleset és a földön volt, majd gyorsan megfordult, és fel akart állni. De akkor az ostor le akart csapni. Majd gyorsan használta az erejét, és megállította, Sessu nem értette, mi történik. Majd Jyaken szaladt ki az erdőből.

-         Ne bántsd nagyuram, még hasznukra lehet. Irányítani tudja a tüzet, és a kardokat. –mondta, miközben elnézet Sesshoumaru feléje.

A lány kihasználta a lehetősséget, és kicsit feljebb nyomta az ostort, miközben kipörgőt alóla, újra felállt. De már ki volt fáradva csak szuszogva tudott levegőt venni. Sesshoumaru fel vette a Tenssaigat. Majd eltette az ostor és a kardot. Az ember szerint még nem volt vége a játszmának. Előhúzta saját kardját, és a Nagyúr felé tartotta.

- Ti halandók soha nem tanultok semmiből? – majd gyorsan ellökte a kardot, és megragadta a lány nyakát, felemelte.

Majd megszorította, a lánynak fájt de nem szolt volna. Majd eldobta az avarba, az idegen felszisszent, ahogy földet ért, majd a nyakát fogta, hogy ellazítsa.

-         Hol van Rin? –kérdezte Sessu Jyakentől.

-         Én nem tudom csak úgy elszaladt. -magyarázkodott Jyaken, aztán magától elindult megkeresni.

-         Ki vagy? –kérdezte a lány.  Sesshoumaru egy ránézéssel jelezte, hogy nem fog válaszolni. – Ismered a népem.

-         Megöltem már közülük elég sokat. – válaszolta Sesshoumaru.

-         Akkor onnan tudod, hogy köthetsz magad mellé. – válaszolta szomorúan a lány. Átkozódott magában.  – Azok a rohadt szabályok.

Majd oda ment a tűz mellé. Jyaken, most tért vissza majd a háta mögött jött Rin, aki amint meglátta Sesshoumaru –t oda szaladt hozzá.

-         Végre hogy visszatértél. - Odaszaladt és figyelte. Majd a lányra nézett, és elmosolyodott. – Szia! Te ki vagy? Én Rin vagyok, Ő meg Sesshoumaru.

-         Én Szireisz vagyok. – mutatkozott be.

Sesshoumaru leült a tűz mellé, és a halakat nézte, amiket Jyaken szedet valahonnan. Rin odaugrott mellé. Majd leszedet egy nyársat, az 5közül. Jyaken követte a példáját, Sesshoumaru felállt, és egy fához sétált. Szireisz nem vet le egyet sem, nem szerette a hallat.

-         Te miért nem eszel? – kérdezte meg Rin.

-         Nem szeretem a halat. – válaszolt, majd nézte a tüzet.

És visszaemlékezet arra, amit tanítottak neki. Két szabály volt, az egyik: soha ne harcolj náladnál gyengébbel. Második: Ha valaki megmenti az életed, vagy csak megkegyelmez, addig kell szolgálnod, míg vissza nem szolgálod az életed.. Ezt nevelték bele kis kora óta, meg a kardforgatást, meg hogy uralkodjon erején, ami még most se nagyon ment neki. Pedig már 5éves korától, harcra nevelték. Napi 3orábba majd az óraszámok egyre nőttek, míg 15éves korábba elérték a napi 7orát. Majd meghaltak a szülei, mert egy démon harcolni akart, erre pont az ő szüleit találta meg… Még mindig fájt neki, vagy 2éve történt. Most volt 17éves, 2évig csak vándorolt a világba, megölt minden démont, akivel szembe találta magát. És most kitudja hány századik démon, legyőzte. Még az erejét se használhatta, nem volt rá ideje. Mily nagy szégyen, gondolta magában. Az hagyján hogy majd nem megölte, most még szolgálnia is kell….

Így gondolkodót, és emlékezet vissza, míg nem látta, hogy végeztek az evéssel. Jyaken kereset valami plédet Rinek, és betakarta, majd ő is lefeküdt. Szireisz is így tett de nem aludni akart, csupán úgy tenni.

Várt 2órát, igaz nagyon fáradt volt, de halkan felkelt, és oda ment Sesshoumaruhoz, mellette állt, majd ki akarta venni a kardot a hüvelyéből. De rájött hogy egy démon elég keveset alszik, és megérezné. Így az erejét használta, finoman az erejével kihuzata a kardot, majd megfogta és halkan elindult vele az erdőbe. Sesshoumaru sem aludt már akkor fent volt amikor, halotta a lány szívdobogását, ami egyeletlen volt, így tudta hogy nem alszik. Csak látni akarta, hogy mit kezd a kardal, úgy is megöli. Érezte a lány szagát, amikor már kezdet nagyon gyenge lenni az illat, elindult, a lány felé. A lány vissza felé az utat nézte, majd meglátta maga előtt Sesshoumarut, megijedt, és hátrált egy lépést.

-         Te meg? – kérdezte, meglepődve.

Sesshoumaru válaszként elővette a Tokijin –t. a lánynak nem volt fegyvere, Sessu le akart csapni, de a lány elugrott, de az ütés ereje elérte így eleset a földnek csapodva.

-         Milyen szánalmas, egy halandó. És milyen gyengék, egy démonhoz képpest. – mondta és már el akarta a lány nyakát vágni, mire meg nem szolalt.

-         Én vagyok szánalmas. – mondta, miközben gyűjtötte az erejét, és a hátát a fának vetve kezdet felállni. Mondta undorodva – Akkor magad minek neveznéd. Tudod, hogy gyengébb vagyok, de még fegyverem sincs védekezni. És te így is megölnél. Ez több mint szánalmas.

2. fejezet

Kegyelem….

Sesshoumaru, elgondolkozott ezen, majd eltette a kardját, most hogy ilyet mondtak neki, elgondolkozott hogy vajon ki is szánalmas igazából. És nyugodtan beszélt a lányhoz:

- Hozd vissza a kardom. – mondta parancsként majd visszaindult a táborba.

Szireisz szúrós szemeket meresztett, majd visszafordult oda, ahova tette a kardot, vagyis dobta. Egy nagy tó, de belehajítani egyszerűbb volt, de most sötét este, és nem használhatja az erejét, csak ha a vízbe van…

Levette ruháit, oczkodott bemenni a vízbe két nagy félelme testesült meg benne. De muszáj volt. Nem hitte volna, hogy Sesshoumaru nagyúr megint megkegyelmezne neki. Bele mártózott a sötét vízbe, és retteget, hogy mivel fog találkozni.

Sesshoumaru beleszagolt a levegőbe, és furcsa szellem szagot érzet, majd elindult a holdfényben a szag irányába. Nem tudta merre halad csak a szagot követe.

Szireisz a vízbe volt, és őszpontosított a kardra, elképzelte magában hogy néz ki. Majd kitárta erejét, hogy a kard visszakerüljön hozzá, az egész nagy tóból akárhol van. Majd érezte, hogy valami elsiklik a lába mellet, nyelt egy nagyot, majd kiugrott a vízből. Szeme kitágult a félelemtől, és a tót nézte, és kereste mi érinthette meg, még mindig remegett a félelemtől. Csak most fordította el a fejét, és látta meg Sesshoumarut, aki ott állt a tó mellet a ruháinál. Szireisz oda szaladt a ruháihoz és maga elé fogta azokat, Sesshoumaru rá nézett. Majd látszott a szemébe hogy várja a választ, Szireiszt elborította a düh, hogy nem szolt a szellem hogy itt van. A lány gyors és pontos volt, megpofozta Sesshoumarut. Akinek a szemében most már csak értetlenség volt.

„Hogy mert megütni? Még halandó hozzám se ért. Nem hogy megütőt. Van benne bátorság. De az esze hiányzik”

És már nyúlt volna a fegyveréhez, amikor érezte a szellem szagát, itt nagyon erős volt. Szireisz is megrémült hogy most vége van, de látta hogy a szellem ha meg is akarja ölni most másra figyel. Szireisznek is rossz megérzése volt, elhátrált a víztől. De nem tudott elszakadni a kardtól, még mindig hívta. Megérezte, hogy az egyre közeledik hozzá. Szireisz gyorsan felkapkodta ruháit, amennyire tudta. Igaz a felsőét fordítva vette föl, és ezt maga is megérezte, nem nagyon érdekelte Sesshoumarut nézte. Látta hogy teljes nyugalomba van, és fel van készülve a harcra. Szireisz lassan távolodott, „ha megöli azt a   valamit, akkor én jövök” -gondolkodott magában. Sesshoumaru halotta a lány gyors szívverését, érezte hogy retteg, csak azt nem tudta kitalálni a nagyúr, hogy talán tőle vagy attól hogy a víz, hullámokat kezd hányni.

Majd egy nagy kukacféleség bukkant elő nem volt szeme, ezt még a félhomályba is kilehetett venni. Csupán egy nagy henger alakú feketeség volt, nem volt rajta semmi, és nem voltak végtagjai sem. Viszont Sesshoumaru az éles szemévvel ki tudta venni, hogy, a kard ott van körülbelül a közepén, mintha belé szúródott volna. A szörny csak kiemelkedet a vízből, nem akart senkit bántani. Igaz hogy fájt neki a belészúródót kard. Sesshoumaru felugrott majd az ostorával kettévágta az állatott. Az első fele a földre esett a többi vérezve vissza eset a tóba, Sesshoumaru a kardja mellé ért földet, majd kihúzta az állatból.

-         Miért ölted meg? –tette fel halkan, nem akarta még közelebb kerülni a halálhoz.

Sesshoumaru lassan elkezdet Szireisz felé sétálni, aki még mindig ránézet, a válaszra várva. De már tudta hogy úgy sem kapja, meg amire vár. Inkább lassan ő is elindult, mielőtt túl közel ért volna hozzá a szellem. De vigyázott nehogy teljesen hátat fordítson neki.

Mire visszaértek a táborba a Hold már lemenőbbe volt. Szireisz a kialudt tűz mellé feküdt, míg Sesshoumaru egy fának döntötte a hátát, és azon gondolkozott miért hagyta életben a lányt. „Nagy ereje van, de akkor is csak egy halandó, minek nekem? Mire kelhet?..... Ő lesz Rinel míg, nem vagyok itt, és neki kell majd megvédenie.” Erre a válaszra jutott magában, míg pihent, amihez neki egy-két óra felületes alvás elég volt. Szireisz is magában gondolkodott, míg el nem aludt. „Holnap mindenki meg fog lepődni, hogy mi az igazi vallom. Azt nem tudom, hogy Sesshoumaru végleg eldönti, hogy megöl. Vagy erőssebnek fog találni és életben tart?” Ezen a kérdésen aludt el.