3.rész - Az első találkozás

Másnap reggel Kagome a madarak csicsergésére ébredt. Kinyitotta a szemét, és az első dolog, amit észrevett, a nyitott ablak volt, amit igencsak furcsának talált, hiszen tegnap este becsukta. Jól tudta, hogy a családjából senki nem nyithatta ki, hiszen nem szoktak kérdezés nélkül a bemenni a szobájába. Így tehát egyetlen lehetséges magyarázat maradt. „Inuyasha…” gondolta nagyot sóhajtva. „Már megint nem hallgatott rám. Vajon itt van még valahol?” azzal kikémlelt az ablakon. Körbenézett az udvaron, sokáig figyelte a Szent Fát, de nem vett észre semmi gyanúsat. „Reggeli után megnézem a kútnál is.” Meg pizsamában volt, mikor édesanyja szólt, hogy kész a reggeli.

-         Mindjárt megyek, anya! – kiabálta vissza, majd gyorsan felöltözött.

A reggelit viszonylag csendben költötték el, csak néha szólaltak meg. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, ami Kagome családjánál nagyjából ugyanaz volt: „Hogy érzi magát Kagome? Dühös még Inuyashára? Meddig marad még itt?” Kagome sejtette, hogy mire gondolnak a többiek. Kezdte kellemetlennek érezni a helyzetet.

 - Ma felhívom Erit, és a többiekkel elmegyünk valahová. Jó régen nem találkoztunk már.

- Rendben kicsim, ez nagyszerű. – válaszolta az édesanyja.

Itt ismét megakadt a beszélgetés. Kagome nem próbálkozott többször. Gyorsan befejezte a reggelit, elmosta a tányérját, majd közölte a többiekkel, hogy sétál egy kicsit a ház körül. „Meg kell tudnom, hogy itt van-e még Inuyasha.” Kiment, elsétált a kúthoz, körülnézett, de nem látott senkit. Nem tudhatta, hogy Inuyasha hallotta, amint közeledik és gyorsan beugrott a kútba, hogy átjusson a középkori Japánba, aztán amikor a lány elment, visszatérjen.

-         Hála istennek, már elment – sóhajtotta Kagome. „Végre megnyugodhatok. Megyek is telefonálni.”

Visszament a házba és tárcsázott.

-         Hallo? – hallotta a vonal túlsó végéről.

-         Jó reggelt, Kagome vagyok. Beszélhetnék Erivel?

-         Igen, persze, máris szólok neki.

-         Kagome?

-         Igen.

-         Jobban vagy már? Nem fáj a derekad?

-         Öööö… nem, már nem fáj… Köszönöm, hogy aggódsz értem, már semmi bajom. „Nagyapa…”

-         Ennek örülök. Miért hívtál?

-         Nos, azért, mert nagyon régen találkoztunk, és elmehetnénk mondjuk vásárolni…

-         Ez jó ötlet! Szólok a többieknek, és találkozzunk 10kor, az új kávéház előtt. Tudod hol van?

-         Igen, persze. Akkor 10-kor! Szia!

-         Szia!

Kagome felment a szobájába. „Milyen jó lesz újra látni Erit, Yukát és Ayumit! Ezt a napot tényleg semmi nem ronthatja el!” reménykedett. Kiválasztott egy ruhát a szekrényből, felvette, megfésülködött és magához vette a táskáját. „Fél 10 van. Mire odaérek pont 10 lesz. Akkor indulok is.” Elköszönt a többiektől és elindult. Már majdnem odaért, amikor hirtelen nekiment valakinek és elesett.

-         Elnézést! Az én hibám volt, nem figyeltem oda és… - mentegetőzött Kagome.

-         Ugyan! Az én hibám, nem láttam, hogy jössz – felelte az idegen. Mi több, a jóképű idegen. A fiú épp a lány felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. – Jól vagy? Nem esett bajod? – mosolygott rá.

Kagoménak elállt a lélegzete. A fiú elképesztően jól nézett ki. Félhosszú, fekete haja a vállára omlott, miközben lehajolt, hogy segítsen neki, mélykék szemei pedig – melyek olyanok voltak, mint az éj sötétje – barátságosan figyelték őt. A lánynak megdobbant szíve.

-         Semmi bajom, köszönöm – mosolyodott el Kagome is, miközben felállt.

-         A nevem Naoki – mutatkozott be a fiú. – És téged hogy hívnak?

-         Kagome vagyok – felelte bódultan Kagome, teljesen elveszve Naoki tekintetében.

-         Örvendek a szerencsének, Kagome. Remélem, még találkozunk széphölgy – kacsintott a lány felé.

-         Én is remélem – Kagoménak fátyolos volt a hangja.  „Mi történik velem?”

Egy darabig még állt ott, a távolodó fiút nézve, majd észbe kapott, ránézett az órájára. „Te jó ég! Már elmúlt 10! Sietnem kell! Már majdnem ott vagyok.”