5. rész – A hirtelen támadt érzés

-         Igazán kedves tőled, hogy hazakísérsz – mosolygott a fiúra Kagome. – de nem kellett volna, látod, már itt is vagyunk, és nem történt semmi.

-         Ugyan, nem fáradtság egy ilyen csinos lányt kísérgetni. És így legalább most már tudom, hogy hol laksz. - Kagome elpirult. Őszintén örült, hogy a fiú hazakísérte. Tetszett neki Naoki, és érezte, hogy ő sem közömbös iránta. –Meg aztán, lehet, hogy csak azért nem történt semmi, mert én itt vagyok. Mit csinálnál, ha egyedül lennél és megtámadnak?

-         Köszönöm, hogy aggódsz értem, de jó gyorsan tudok futni – nevetett a lány.

-         Nem azt mondtad, hogy gyenge a szervezeted: Akkor nem tesz jót neked a futás – mondta ártatlanul Naoki.

Kagome nem tudta, mit válaszoljon. „Vajon csak véletlen kérdezte, vagy tudja, hogy akkor hazudtam? Most mit csináljak?”

-         Hát… igazad van… Mégiscsak jó, hogy eljöttél velem. Örülök neki. Köszönöm – mondta végül.

-         Tényleg örülsz? Ez remek.

-         Igen, hát persze! – Kagome ezúttal nem hazudott, tényleg örült, és ezt Naoki is tudta.

-         Akkor én most már hazamegyek. Jó éjt Kagome! Még találkozunk.

-         Jó éjt! – azzal Kagome bement a házba. Boldog volt. „Ez a nap tényleg tökéletes volt! Jó volt újra látni a barátaimat, ráadásul megismertem Natsukit és Naokit is. Natsuki nagyon szép és kedves lány, és Naoki… nos, azt hiszem, nagyon megkedveltem őt… jóképű srác.” – Sziasztok! Megjöttem! – kiáltotta, mikor belépett az ajtón. Nem sejtette, hogy valaki figyeli. Valaki, aki látta az iménti jelenetet és most megindult a kút felé…

Másnap Kagome későn ébredt fel. Mikor lement, édesanyja már az ebédet főzte.

-         Szia kicsim! Jól aludtál? – kérdezte mosolyogva, mikor meglátta Kagomét.

-         Igen. Remek napom volt tegnap. – mosolygott ő is.

-         A tegnapról jut eszembe, keresett valaki telefonon, valami Naoki, azt mondta, tegnap találkoztatok.

-         Naoki? De hát honnan tudta meg a számom?

-         Azt mondta, hogy szeretne veled találkozni, később még hív.

Kagome meglepődött, de örült ennek a hírnek. „Nahát! Nem gondoltam volna, hogy a „még találkozunk”-ot ilyen hamar gondolta.”

-         Azt nem mondta, hogy pontosan mikor fog hívni? – alighogy megkérdezte, megcsörrent a telefon. Rögtön odarohant, hogy felvegye.

-         Hallo?

-         Kagome?

-         Igen.

-         Naoki vagyok. Már kerestelek, de még aludtál.

-         Igen… A tegnapi nap nagyon kimerítő volt… – füllentette.

-         Értem… Sajnálom.

-         Nem a te hibád.

-         Szeretnélek elhívni téged a vidámparkba. Mit szólsz, lenne kedved eljönni?

-         A vidámparkba? Hát persze, nagyon szívesen!

-         Ennek örülök. Akkor érted megyek 11-re.

-         Jó, várni foglak.

-         Szia.

-         Szia.

Kagome lerakta a telefont, arcáról csak úgy sugárzott a boldogság. „Elmegyünk a vidámparkba… randira hívott!”

-         Gondolom, ma sem ebédelsz velünk… - mondta mosolyogva az anyja.

-         Ne haragudj anya… Elmegyek a vidámparkba Naokival. Tudod, ő Eri unokatestvére, van egy ikerhúga is.

-         Ó, igen, emlékszem rájuk. Csodaszép gyerekek voltak. Még mindig azok?

-         Igen… - szaladt ki a lány száján. Elpirult. – Úgy értem… Natsuki tényleg gyönyörű.

-         És gondolom, ez a Naoki fiú is jóképű, ha egyszer randira mész vele – kacsintott a lányára.

-         Izé… Honnan veszed, hogy ez egy randi? – próbálkozott Kagome.

-         Ugyan már! Hiszen csak rád kell nézni.

„Tényleg ennyire látszik rajtam? Vajon Naoki észreveszi majd? Még azt fogja gondolni rólam, hogy valami könnyen kapható lány vagyok+” ijedt meg. – „Nem… nem fogja ezt gondolni…” felment a szobájába. Sokáig válogatott a ruhái között, míg végül kiválasztott egy lila szoknyát és egy hozzá illő mályvaszínű felsőt. Felöltözött, a haját gondosan megfésülte, majd kicsit kifestette magát. Belenézett a tükörbe, és meg volt elégedve magával. „Tökéletes. Nem túl kihívó, de mégis csinos.” Elmosolyodott. „Mi van velem? Csak nem máris beleszerettem? Hiszen csak most találkoztunk. Nem is ismerem…” Mire elkészült, csengettek. Gyorsan leszaladt.

-         Majd én nyitom! – kiáltotta. – Szia!

-         Szia Kagome. Gyönyörű vagy ma. - A lány elvörösödött.

-         Köszönöm…

-         Akkor mehetünk?

-         Igen. Sziasztok! – köszönt el a családjától.

-         Érezzétek jól magatokat! – kiáltotta utánuk az anyja.

Már egy ideje sétáltak és beszélgettek, mikor Kagome hirtelen megkérdezte:

-         Naoki, miért hívtál el?

-         Jajj, te kis butus! Hát azért, mert tetszel nekem, Nagyon kedves lány vagy. No meg persze szép is – közölte a fiú kissé tréfásan. Kagome nem tudta eldönteni, hogy mennyire gondolja komolyan. – Ha már itt tartunk, és te miért jöttél el velem? – kérdezte Naoki pajkosan.– Csak nem én is tetszem neked?

A lány ismét elpirult. Nem tudott mit mondani erre, inkább úgy tett, mintha a kirakatban valami rendkívül érdekeset látott volna, és arrafelé indult. Naoki ebből megtudta a választ, és elvigyorodott. „Reméltem, hogy így lesz.” Kagome nem tudta, hogy miért nem tudta Naoki szemébe mondani, hogy tetszik neki. Össze volt zavarodva. „Komolyan gondolta, hogy tetszem neki? És ha nem? Akkor, ha megmondtam volna neki az igazat, biztos mulatott volna rajtam. De hiszen ő nem tenne ilyet, nem? Bár még alig ismerem, érzem, hogy nem rossz ember.”

 - Gyere Kagome, már itt vagyunk. – zökkentette ki a fiú.

 - Nahát! Ez lenyűgöző! – kiáltotta a lány, mikor beléptek.

Az egész napot a vidámparkban töltötték. Sokat beszélgettek, szinte mindent lemondtak egymásnak magukról. Szinte… ugyanis mindkettejüknek hatalmas titka volt.

„Nem mondhatom el neki.” Gondolták mindketten, majd enyhe bűntudattal néztek egymásra.

„Csodálatos ez a lány. Tényleg beleszerettem volna?”

A nap végére úgy érezték, mintha már ezer éve ismernék egymást.

 - Kagome… Mondanom kell valamit – kezdte a fiú.

 - Igen? –nézett rá Kagome.

 - Tudom, hogy csak tegnap találkoztunk, de úgy érzem, mintha mindig is ismertelek volna.

 - Igen, én is így érzem.

 - Azt hiszem, beléd szerettem. –bökte ki Naoki.

Kagome meglepődött, de örült, hogy a fiú ezt mondta, hiszen ő is így érzett.

 - Naoki… – közelebb lépett hozzá, végigsimított az arcán. – én is szeretlek.

Megcsókolták egymást. Egyikük sem tudta, hogy miért éreznek így, de tudták, hogy így a jó. Furcsállták ugyan, hogy ilyen gyorsan alakult ki bennük ez az érzés, de ez nem számított, csak az, hogy mindketten boldogok voltak. Kézen fogva indultak hazafelé.

„Érzem, hogy boldog. Kezd eltűnni a bánat, de még mindig jól érzékelhetően ott van. Meg kell tudnom, hogy miért. Nem akarom, hogy szomorú legyen.”

„Boldog vagyok. Hihetetlen ez az érzés. Mintha csak a Sors akarata lenne.”

Kagoméék háza előtt hosszú percekig csókolóztak, majd lassan kibontakoztak az ölelésből, és megbeszélték, hogy másnap ismét elmennek valahová.