10. rész – Lábadozás

Kagome is hazament, de úgy döntött, nem megy át azonnal a kúton. „Inuyashának azt mondtam, majd este visszamegyek, hát nem is fogok előbb. Hadd várjon.” Gondolta, azzal felment a szobájába. Összepakolt, majd nyugodtan megvacsoráztak.

-         Kagome, nagyon boldognak tűnsz – jegyezte meg az édesanyja.

-         Mert az is vagyok. Nagyon jól alakulnak a dolgok – felelte – visszamegyek a középkori Japánba. Még nem tudom, mikor jöhetek újra haza. Hiányozni fogtok.

-         Te is hiányozni fogsz nekünk. Vigyázz magadra!

Vacsora után Kagome megfogta a táskáját és elindult a kút felé. „Most nehezebb visszamennem, mint eddig bármikor… Hiszen itt van Naoki….remélem, hamarosan újra láthatom.” Ekkor még nem sejtette, hogy a kívánsága milyen gyorsan valóra válik.

Ugyanebben az időben, a város egy távolabbi pontján megnyílt egy időportál és kilépett belőle az ikerpár.

-         Natsuki, remélem jól vagy. Nincs semmi bajod? – kérdezte aggódva Naoki.

-         Jól vagyok. Nem gondoltam volna, hogy az a félig démon ennyire erős.

-         Nem ő erős, hanem a kardja, ezt ne feledd.

-         Igazad van. Mindenesetre vigyáznunk kell velük. Az a lány démonirtó. És a szerzetes sem csupán egy átlagos ember. Különös, pusztító energiát éreztem körülötte, mikor megvágtam.

-         Jól van. Legközelebb, ha találkozunk velük, nem fogunk megkegyelmezni nekik. Nem hátráltathatnak minket. Mielőbb meg kell találnunk őt.

-         Igen.

-         Tudod, be kell szereznünk valami középkori ruhát. Kimonót, vagy hasonlót. Nem lófrálhatunk a középkorban farmerban. Túl feltűnő.

-         Igen, én is gondoltam már erre. De hol szerezhetünk ilyen ruhákat?

-         Hát, talán esetleg a padláson, a régi holmik közt találunk valamit. Vagy ha nem, akkor egyenlőre maradunk a démoni formánkban és varratunk magunknak kimonót.

-         Jó ötlet. Csakhogy van egy kis bökkenő….a démoni ruháink sem éppen középkoriak…

-         Az mindegy most. Egy démon így is-úgy is furcsa.

-         Igazad van. Nézzük meg akkor a padlást.

Natsuki és Naoki nem jártak szerencsével, ígyhát elhatározták, hogy meghagyják a házvezetőnőnek, hogy menjen és rendeljen 2 kimonót a varrónőtől. Elmondták neki, hogy milyenek legyenek, majd összekészítették a cuccaikat és nyugovóra tértek.

Amint Kagome átért a középkori Japánba, érezte, hogy valami nincs rendben. Sehol nem látott senkit. „Hogy lehet ez? Hiszen Inuyasha ilyenkor már rég várni szokott. Mi történhetett?” azzal elindult a falu felé. Egyenesen Kaede kunyhójához tartott, hogy megkérdezze, mi történt. Mikor belépett, mindenkit a földön fekve talált. Kaede épp Sangót élesztgette, mikor megpillantotta a belépő lányt.

-         Kagome! Örülök, hogy látlak. – üdvözölte Kagomét.

-         Én is örülök, de mondd, Kaede anyó, mi történt a többiekkel?

-         Hosszú történet ez, lányom. Ülj le, és elmesélem.

Kagome nem akart hinni a fülének.

-         Szóval, ezek a démonok ilyen erősek? – kérdezte csodálkozva.

-         Úgy tűnik, igen.

Kagoménak szörnyű lelkiismeret furdalása támadt. „Én egész nap Naokival voltam, míg ők keményen küzdöttek. Ha hamarabb átjövök, most nem feküdnének itt. Mindez az én hibám. Hogy lehettem ennyire önző?” Kaede sejtette, mi jár a lány fejében.

-         Kagome, ne okold magad a történtek miatt. Te nem ide tartozol, senki nem várhatja el tőled, hogy hosszú ideig ne lásd a családod, hogy ne szórakozz. Ha itt lettél volna, akkor sem történt volna másként, csak most te is itt feküdnél a többiekkel együtt. Így legalább ápolhatod őket.

-         Igen, de… - nem tudta folytatni, mert ekkor halk nyöszörgésre lettek figyelmesek.

-         K…Kagome... – Inuyasha ébredezett, a lány odafutott hozzá.

-         Itt vagyok. Jobban érzed magad? – kérdezte aggódva.

-         Igen- nyögte a féldémon, és megpróbált felkelni.

-         Megőrültél?? – rémüldözött Kagome. – Még nem szabad felkelned!

-         Nekem senki nem mondja meg, hogy mikor kell felkelnem! Pláne nem te!

-         Dehogyisnem! A méreg még nem ürült ki a szervezetedből! – „Azt hiszem, már rendben van, ha van ereje üvöltözni”

-         Mi folyik itt? – kérdezte az ébredező Sango. – Kagome! Hát visszajöttél?

-         Sango! Hát te is felkeltél? Örülök hogy jobban vagy – a lány otthagyta a csökönyös Inuyashát és barátnőjéhez lépett. – Hallottam, mi történt. Sajnálom, hogy nem voltam itt…

-         Ugyan, hagyd, nem a te hibád – nyugtatta meg a démonirtó lány.

-         De még mennyire az ő hibája!! – üvöltözött Inuyasha. – Ha itt lett volna, akkor elbántunk volna legalább az egyikkel!

-         Inuyasha! - szólt rá Kaede – Kagome így is eléggé bűnösnek érzi magát, ne tegyél még rá te is egy lapáttal!

-         Nem mintha érdekelnénk őt! Hiszen nem állt szándékában visszajönni, „fontosabb dolga volt”, igaz Kagome?!

A lánynak nagyon rosszul estek ezek a szavak, könnyek gyűltek a szemébe.

-         Igenis aggódtam miattatok! – kiabálta – a barátaim vagytok, törődöm veletek! Csak…

-         Na igen! Csak. Csak ő fontosabb, ugye? – kérdezte sértődötten Inuyasha.

Kagome erre már nem tudott mit mondani. Kiszaladt a házból és sírt. „Nem hiszem el, hogy ilyeneket mond nekem! Miért zavarja ennyire, hogy végre boldog vagyok? Ők a barátaim, fontosak nekem, bármit megtennék értük! De végre találtam valakit, egy fiút, aki szeret, és akit én is szeretek. Bűn, hogy szeretnék vele lenni?”

-         Gratulálok Inuyasha, ezt megint jól elintézted. Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? Nem látod, hogy mennyire megbántottad? – torkolta le Sango.

-         Törődj a magad dolgával, Sango! Ha jól látom, Miroku még ápolásra szorul.

-         Ezt most miért mondod? – pirult el a lány hirtelen.

-         Tudod te azt… - azzal felállt és kisétált a házból. Látta a szomorkodó Kagomét, de egyszerűen elment mellette.

„Nem tudom, mit szerethettem benne.” gondolta ekkor a lány „Annyira érzéketlen és durva. Naoki egészen más.”

Sango odament Mirokuhoz és megnézte a sérülését.

-         Nagyon súlyos? – kérdezte Kaedét.

-         Egy darabig még nem fogja tudni használni az örvényt, de rendbe fog jönni – nyugtatta meg a lányt.

Sango megsimogatta Miroku arcát, majd hirtelen elvörösödött és a simogatásból egy hatalmas pofon lett.

-         Látom, máris jobban vagy! – kiabálta a kajánul vigyorgó szerzetesnek, aki a fenekét fogdosta.

-         Nahát, Sango! Miért bántasz egy szegény, sérült papot? – kérdezte ártatlanul.

-         Szegény, sérült pap? Adok én neked sérültet mindjárt! – azzal lekevert neki még egyet és kiviharzott.

-         Az ajtó előtt a lépcsőn ülő Kagoméba botlott. Leült mellé.

Kagome. Ne vedd a szívedre, amit Inuyasha mondott. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolta komolyan – vigasztalta.

-         De komolyan gondolta. És azt hiszem, valamennyire igaza is van – mondta szomorúan. – Itt kellett volna lennem.

-         Nem, Kagome. Neked is jár a pihenés. Itt ezt nem kaphatod meg, ehhez haza kell menned.

-         De Inuyasha mondta, hogy jöjjek vissza, de én elküldtem őt. Annyira önző voltam.

-         Kagome! Inuyasha az, aki önző, nem pedig te! Nyugodj meg végre. Nem történt nagy baj. Senki nem sérült meg komolyabban, a méreg pedig hamar eltávozik a szervezetünkből.

-         Na és Miroku?

-         Neki már semmi baja! – mondta Sango mérgesen. – Egy ideig nem használhatja a szelet, de Naraku darazsai miatt amúgy sem tudná.

-         Köszönöm Sango – mondta Kagome. Végre megnyugodott kissé.