13. rész – A vendég

Naoki visszament oda, ahol húgát hagyta. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, Natsuki mégis tudta, mi jár a fejében.

-         Hazament – mondta a fiú fölöslegesen, de a lány nem tette ezt szóvá.

-         Ezek szerint igazam volt. Össze van zavarodva. Sajnálom.

-         Én is…

Natsuki érezte, hogy testvérén úrrá lesz a tehetetlenség és semmi másra nem tud figyelni, ezért magával húzta, és egy tisztáson megnyitották a portált.

-         Holnap menj, és beszélj vele!

-         Igen. Minél előbb el kell magyaráznom neki a történteket.

-         Tudom, hogy azt mondtam, nem árulhatod el neki, de ez most már nem számít. Az a fontos, hogy Kagome megértse, a barátai vagyunk. Hogy te tiszta szívből szereted.

Naoki hálás mosollyal nézett rá.

-         Köszönöm.

-         Mit értesz az alatt, hogy nem az, akinek hittük? – kérdezte idegesen Inuyasha.

-         Gondolod, hogyha olyan vérszomjas lenne, akkor csak úgy idesétált volna, hogy Kagome felől érdeklődjön? – kérdezett vissza Sango. „Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg szereti Kagomét. De ezt nem fogom Inuyasha orrára kötni…”

-         Hát… - Inuyasha erre nem tudott mit mondani, nem értett semmit. Kezdte azt hinni, hogy mindenki tud mindent, csak őt nem tájékoztatják semmiről.

Másnap reggel Kagome szobájának ablakán ragyogóan sütött be a nap, minden békés és nyugodt volt. Kagome ébredezett. Felült, mosolygott, mikor kinézett az ablakon. Aztán csodálkozott, hogy megint otthon van. És ekkor lehervadt arcáról a mosoly, minden eszébe jutott.

-         Hát nem álom volt… - sóhajtotta szomorúan.

Lassan felöltözött, megmosakodott és leült az asztalához. Annyira szórakozott volt, hogy meg sem hallotta, amint édesanyja hívja reggelizni. Kopogtak az ajtón.

-         Kagome? Ébren vagy már? Miért nem jössz reggelizni, kicsim? – kérdezte aggódva az anyja. Aztán mikor lánya feléje fordult, és ő meglátta a kisírt szemeit, szomorú arcát, rögtön megfeledkezett a reggeliről. – Mi történt Kagome?

Kagome kinyitotta a száját, de nem tudott mondani semmit, mert megint előtörtek a könnyei.

-         Jajj kicsim! Hát mi a baj? – ölelte át az anyja.

Sokáig ültek így, míg végül Kagome megnyugodott és abbahagyta a sírást. Némán ültek tovább.

-         Kagome, nem kell elmondanod, ha nem akarod, de tudd, hogy rám mindig számíthatsz.

A lány hálásan nézett rá, és végre megszólalt.

-         Köszönöm anya.

Lent csengettek, valaki kinyitotta az ajtót. Hangok hallatszottak, majd Souta kopogott Kagome ajtaján.

-         Nővérkém, téged keresnek.

-         Ki az?

-         Az egyik barátod.

-         Nem akarok látni senkit. Mond meg neki, hogy menjen el. Mond, hogy nem érzem jól magam.

-         De…

-         Souta, csináld, amit a nővéred mondott.

-         Igen anya.

Souta és az anyjuk kimentek. Souta megmondta a látogatónak, hogy sajnos Kagome még beteg, és nem fogad senkit. Az anyja meglepetten látta, hogy ki is jött a lányához.

-         Beszélnem kell Kagoméval – erősködött a vendég.

-         De… - kezdte Souta, de valaki félbeszakította.

-         Menj fel hozzá. A szobájában van – hallotta anyja hangját.

-         Köszönöm – azzal felment.

-         De anya! Kagome azt mondta…

-         Nem fontos. Azt hiszem, ő most a legjobb orvosság számára.