14. rész – Mindenre fény derül

Miután anyja és öccse kimentek a szobájából, Kagome csendben ült. Mikor meghallotta a kopogást, összerezzent. Azt hitte, anyja jött vissza.

-         Gyere be! – kiáltotta.

Az ajtó lassan kinyílt, és Naoki lépett be rajta. Mivel a lány háttal ült neki, nem vette észre őt. A fiú nem szólt semmit, csak állt. Kagome kezdte furcsállni, hogy „anyja” nem beszél, ezért hátrafordulva így szólt:

-          Anya, miért….. – elakadt a szava, mikor meglátta, hogy nem az áll a szoba közepén, akire gondolt. – Naoki….

-         Kagome. Reméltem, hogy beszélhetünk – mondta lassan – Ami a múltkor történt….

A lány félbeszakította.

-         Nincs mit megbeszélnünk. Hazudtál nekem, becsaptál. Démon vagy. Az ellenség. Csak azért férkőztél a bizalmamba, hogy általam legyőzzétek a többieket – a lány úgy érezte, az a legjobb megoldás, ha elutasítja a fiút. „Nem akarom, hogy tovább hazudjon, hogy mindenféle hamis, kitalált magyarázatokkal ámítson. Elég volt, nem akarok több fájdalmat!”

Naoki megdöbbent. Nem gondolta, hogy Kagome ezt hiszi. „Natsukinak igaza volt. Meg kell neki magyaráznom a dolgot.”

-         Kagome! Ez egyáltalán nincs így! Mi nem is tudtuk, hogy te is át tudsz menni a középkorba! Fogalmam sem volt róla! Kérlek, higgy nekem!

A lány nem szólt semmit. Szomorú szemeivel Naokira nézett. „Nem tudok… nem megy…”

-         Kagome, hallgass meg. Nem mondhattam el neked, hogy én és Natsuki démonok vagyunk. Azt hittem, hogy csak egy átlagos halandó vagy, aki nem tudná elviselni, és nem akarnál többé velem lenni. Nem hagyhattam, hogy ez megtörténjen. Kagome, én tiszta szívből szeretlek. Nem bírtam volna elviselni, hogy többé ne légy mellettem, hogy ne láthassalak többé.

Kagome már nem tudta, mit higgyen. „Ez logikusan hangzik….de vajon igaz?”

-         Naoki. Én szeretlek. De nem tudok bízni benned többé. Ha annyira szeretsz, mint ahogy állítod, akkor nem hiszem, hogy ne érezted volna, hogy én ugyanígy érzek. Ha bíztál volna az érzéseimben, nem hitted volna, hogy nem érteném meg, még akkor is, ha csak egyszerű halandó lennék. Kérlek, menj most el. Egyedül szeretnék lenni. Ne hazudj nekem többé.

Naoki nem adta fel. „Meg kell értetnem vele, hogy nem igaz, amit gondol! Hogy is gondolhatja? Tehát ennyire sebezhető? Miért? Már annyiszor bántották? Nem hagyhatom, hogy bárki bántsa ezentúl. Nem veszíthetem el!” gondolta kétségbeesetten,

-         Kagome, én nem megyek el. Szeretlek. És igazad van. Elmondhattam volna, hogy démon vagyok. Csak tudod, a mai világban ez nem túl szerencsés. És volt már pár rossz tapasztalatom. Ezért elhatároztam, hogy többé senkinek nem mondom el. Natsuki is hallgatott róla mindenki előtt. Normális életet éltünk.

Kagome először mérges volt Naokira, amiért nem akart elmenni, de a fiú szavai hallatán elgondolkozott. „Lehet, hogy őszintén beszél? Nem lehetett könnyű nekik. Titkolni a valódi énjüket… Talán egyáltalán nincs igazam?” Ránézett a fiúra.

-         Azt mondtad, normális életet éltetek? Most már nem?

Naoki kicsit megkönnyebbült, és örült, hogy Kagome elkezdett érdeklődni.

-         Ez egy hosszú történet. Biztos, hogy szeretnéd tudni? Hiszen nem hiszel nekem. Azt mondtad, nem bízol bennem, akkor most végighallgatnál egy nagyon hosszú hazugságot? – kérdezte enyhe gúnnyal, hogy felrázza a lányt.

Kagome bűnbánó arccal nézte őt.

-         Én…talán nem volt igazam… Szeretném, ha elmondanád nekem az egészet.

-         Az egészet? Hát rendben van. Kezdjük talán Natsukival és velem. Egészen démonok vagyunk, anyánk és apánk is démon volt, sajnos mindketten meghaltak már. A nagyanyánk nevelt fel minket, aki szintén nagyhatalmú démon volt, a múlthónapban veszítettük el őt. Így kerültünk vissza Tokióba. Egy nagy házban lakunk, Eriéktől nem messze. Nem – válaszolt a ki nem mondott kérdésre – Eri nem démon, még félig sem. Eri anyját örökbe fogadták, nem vér szerinti rokonunk. Mielőtt nagyanyánk meghalt, egy feladattal bízott meg minket. Vissza kell mennünk a középkorba, egy időportálon keresztül, amit csak mi ketten együtt tudunk megnyitni, hogy megakadályozzunk egy katasztrófát. Ha nem járunk sikerrel, megszűnünk létezni.

-         Hogyan? – döbbent meg Kagome.

-         Az ősünk, aki a középkorban élt, valaha ember volt. Egy napon megkereste őt egy öreg démonasszony, a Sötétség Úrnője, akinek nem voltak utódai. Felajánlotta neki, hogy átadja az erejét, csak egy feltételt szabott. Ő választotta ki neki azt a démont, akitől utódai születhetnek. „A sötétség erői nem veszhetnek kárba – mondta neki – ha te nem fogadod el az ajánlatomat, az éjszaka erői elvesznek. Szabadon keringenek majd, ha én meghalok.” A lány sokáig gondolkodott, de végül igent mondott. Ereje hatalmas volt. Nagyanyánk zavart észlelt az időben. Azt mondta, ez lehetővé tette egy erős féldémonnak, hogy megpróbálja magába olvasztani az ősünket. Ezt kell megakadályoznunk. Ezért mentünk vissza a középkori Japánba.

Kagome emésztette a hallottakat.

-         Tehát fontos küldetésetek van. Ezt megértem. Azt hiszem, ez részben az én hibám. De miért támadta meg Natsuki azt a falut?

-         Hogy érted azt, hogy részben a te hibád? Te mit kerestél ott egyáltalán? Natsuki megtámadta a falut? Éppen hogy ő mentette meg! Egy hatalmas dámon támadta meg a falut, és ő végzett vele. A barátaid meg rátámadtak.

-         De Sango azt mondta, látta, ahogy egy gyerek fölé hajol, és az elfut előle!

-         Persze hogy elfutott! Natsuki démon. Az emberek mindig is féltek a démonoktól, mégha emberi is az alakjuk. Natsuki démoni formájában ráadásul elég kegyetlenül és ijesztően néz ki.

-         Akkorhát az egész egy félreértés? –Kagome teljesen ledöbbent. „Akkor Naoki mégsem az ellenségünk? Hát nem olyan kegyetlen, mint ahogy Inuyasha mondta? Ő csak védekezett, mikor az az önfejű idióta kérdezés nélkül rájuk támadt? Tehát nem csapott be… Milyen ostoba vagyok! Nem kellett volna rögtön meggyanúsítanom Naokit… És ami azt illeti, én sem mondtam el neki mindent…”

-         Úgy tűnik…. Az a féldémon… nagyon heves természetű. Mikor másodjára találkoztunk, csak úgy nekünk rontott. Aztán megláttalak téged… Eléggé meglepődtem. Elmondanád, mit kerestél ott?

-         Nos, ez is egy hosszú történet.

-         Ráérünk.

-         Hát jól van – Kagome elmesélte az egész történetet. Már ebédidő volt, mire végre befejezte. – Szóval, azt hiszem, én lehetek az oka az időzavarnak, sajnálom – Kagome lesütötte a szemeit.

-         Naoki csodálkozva hallgatta a lány meséjét. „Hát emiatt volt mindig szomorú…. Most már értem.”

-         Nem a te hibád, Kagome. Hiszen te véletlenül jutottál át a kúton.

-         De én….sajnálom… és nem csak ezt. Sajnálom, hogy csak úgy letámadtalak, és alaptalanul vádoltalak. Hiszen nem tudhattad. Ostoba voltam. Csak tudod, mindenki csak az ékkőszilánkokat akarja, és azt hittem… nem is tudom, hogy gondolhattam rólad, rólatok… én… - elcsuklott a hangja és potyogni kezdtek a könnyei.

-         Naoki leült mellé az ágyra és átölelte.

-         Kagome. Megértelek. Hiszen tudod… szeretlek. Ez mit sem változott. Csak pár napja ismerjük egymást, és ez a szerelem is hirtelen jött, nem várhatjuk el egymástól, hogy a feltétlen bizalom is könnyen kialakuljon – vigasztalta a lányt.

Kagome felnézett rá.

-         Köszönöm, hogy velem vagy, Naoki. És igazad van. Hiszen én sem mondtam el neked, hogy a középkori Japánba járok, és démonokkal harcolok. Ne haragudj, kérlek, bocsáss meg.

-         Nincs mit megbocsátanom, Kagome.

-         Ezek szerint…

-         Szent a béke – mondta mosolyogva és megcsókolta a lányt.

Kagome ismét boldog volt. „Nem is hiszem el. Annyira ostoba voltam! Megbízhattam volna benne, ő olyan jó, Hogy feltételezhettem róla ilyesmit? Annyira örülök, hogy kibékültünk!”

-         Naoki… - kezdte, miután abbahagyták a csókolózást.

-         Igen?

-         Most, hogy minden tisztázódott, mivel ti is Naraku ellen vagytok, utazhatnánk együtt is… így még több időt tölthetnénk együtt. És talán hamarabb megtalálnánk az ősötöket is. Mi már nagyjából ismerjük a környéket, és…

Naoki beléfojtotta a szót.

-         Remek ötlet! – mosolygott, és ismét megcsókolta Kagomét.