15. rész – Az eljegyzés

Kagome és Naoki együtt léptek ki a szobából, ahol szembetalálták magukat a feléjük igyekvő Soutával.

-         Anya üzeni, hogy kész az ebéd, és hogy a barátod számára is van hely az asztalnál. – közölte velük.

-         Velünk ebédelsz? – kérdezte Kagome.

-         Ha nem zavarok, akkor szívesen.

-         Rendben, menjünk.

Ebéd alatt csak úgy záporoztak a kérdések Naoki felé.

-         Ki vagy te? Hol laksz? Ismerem a szüleidet? Mik a szándékaid Kagoméval?

Meglepő módon nem Kagome édesanyja volt, aki kérdezett, hanem a nagyapja. Naoki mellett ült, és egyre közelebb húzódott hozzá, hogy jobban vallathassa.

-         Nagyapa! – szólt rá Kagome.

-         Ugyan, semmi baj, Kagome. Csak félt téged – mosolygott a fiú, majd készségesen válaszolgatott. – Yoshiba Naoki vagyok, Kagome egyik osztálytársának unokatestvére. Van egy ikerhúgom, ketten élünk egy házban, a szüleink meghaltak még gyerekkorunkban, a nagyanyánk nevelt fel, akit nemrégiben temettünk el. Nem vagyunk teljesen egyedül, van egy öreg házvezetőnőnk, aki mintha második anyánk lenne.

Kagome nagyapja érdeklődve hallgatta.

-         És mik a terveid a jövőre nézve?

Naoki elmosolyodott, Kagome pedig elvörösödött.

-         Na de nagyapa! Hogy kérdezhetsz ilyet? Ez már igazán magánügy!

-         Kagome, - szólt nagy komolyan a nagyapja – amennyiben ez a fiatalember szeret téged, lehet, hogy egy napon a családunk tagja lesz. Nem hagyhatom, hogy egy jöttmenttel állj össze!

Kagome füle tövéig elvörösödött és az ájulás kerülgette ezektől a szavaktól.

-         Nagy…apa… - nyögte – ez… nem a te dolgod! Naoki, kérlek, bocsáss meg neki, öreg már, azt sem tudja, mit beszél…

Legnagyobb megdöbbenésére a fiú így válaszolt:

-         Nagyapádnak tökéletesen igaza van.

-         Miiii???!!!! – kérdezte mindenki csodálkozva.

-         Persze, hogy igazam van!

-         Tudom, hogy még fiatalok vagyunk, de nagyon szeretem Kagomét. Szeretném, ha egyszer majd a feleségem lenne – mondta komolyan.

Kagoménak és családjának leesett az álla.

-         Komolyan beszélsz? – kérdezte Kagome.

-         Teljes mértékben. Persze csak akkor, ha te is szeretnéd.

Kagomét kissé váratlanul érte a dolog. „Húú, ez azért meglepett. Nem mondom, hogy nem örülök neki, hiszen én is szeretem őt. De… ő démon…. Nagyon sokáig fog élni, ha én meghalok…. De kit érdekel ez most?”

-         Igen, szeretném! – mosolygott a fiúra.

Családja még mindig nem tért magához. Végül Souta szólalt meg.

-         Akkor ez most egy eljegyzés?

Kagome anyja és nagyapja összenéztek.

-         Azt hiszem, vehetjük annak. Minthogy Naoki szülei már nem élnek, velük nem tudjuk megbeszélni – mondta az öreg.

-         Nagyon örülök annak, hogy ennyire szereted a lányomat, és hogy ennyire komolyak a szándékaid. Ha nektek is megfelel, hivatalosan is jegyeseknek tekintünk titeket. Ha elég idősek lesztek, majd összeházasodtok.

-         Ez nagyszerű – mondták a szerelmesek, szinte egyszerre.

-         Mikor végre kettesben maradtak, boldogan megölelték és megcsókolták egymást.

-         Tudom, hogy hirtelen jött ez az egész, Kagome. Remélem, nem hoztalak kínos helyzetbe.

-         Dehogy. Szeretnék egyszer a feleséged lenni – mondta lesütött szemekkel. – Csak…

-         Csak?

-         Hát, hogy mivel te démon vagy, tovább fogsz élni, mint én…. Ha lesznek gyerekeink, féldémonok lesznek. Ez nem zavarná a családod többi tagját?

-         Nem zavarná. De ha igen, ez engem akkor sem érdekelne. Szeretlek. Csak ez a fontos.

-         Az az igazság, hogy nem csak emiatt aggódom.

-         Hát akkor mi bánt?

-         Egy emberélet nagyon rövid…. – kezdte – én sokkal több időt szeretnék veled tölteni. Látni, ahogy a gyerekeink felnőnek….

-         Ha csak ez bánt, akkor semmi gond. Ezen lehet segíteni – felelte titokzatosan Naoki.