17. rész – Békés indulás

Miután Inuyasha kiduzzogta magát, és visszament Kaedéhez, úgy döntöttek, elindulnak. Inuyasha haladt elől, mögötte Sango és Natsuki, akik hamar megtalálták a közös hangot, Miroku Kirarával és Shippouval ment mögöttük, kicsit sértődötten, hisz nem mehetett Sangóval. A sort az egyfolytában pusmogó és egymást ölelgető Kagome és Naoki zárta. Inuyasha még mindig nem tudta teljesen felfogni a történteket. „Ezek a démonok… csak úgy megjelennek itt, elüldözik Kagomét, majd hirtelen minden megváltozik? Naoki és Kagome jegyesek… Nem tudom elhinni! Hiszen azt mondta, csak pár napja ismeri! Hogy szerethetett bele abba az öntelt fajankóba? Ráadásul most még velünk is utaznak. Sülve-főve együtt vannak, nyalják-falják egymást. Undorító! Legalább lenne bennük annyi jómodor, hogy nem itt mindenki előtt enyelegnek!”

Sango és Natsuki a harcról beszélgettek.

-         Nagyon jól bánsz a Csonttörővel, Sango. Remek démonirtó vagy – dicsérte a lányt Natsuki.

-         Köszönöm. Egészen kicsi koromtól kezdve gyakoroltam, mindig is ez a bumeráng volt a fegyverem.

-         A szüleid büszkék lehetnek rád.

Sango elszomorodott. Natsuki érezte, hogy valami nagyon fáj a lánynak.

-         Sajnálom. Valami rosszat mondtam? Nem akartam fájdalmas emlékeket felidézni… - mentegetőzött.

-         Honnan tudod…?

-         Tudod, ez az egyik képességünk. Megérezzük más emberek, démonok auráját, átérezzük érzéseiket. Naokival még egymás gondolataiban is tudunk olvasni.

-         Ez nagyon hasznos dolog. És milyen képességeitek vannak még? Azt már tudom, hogy a bárdjaitokkal nagyon jól harcoltok.

-         Igen. Ezeket a bárdokat anyánk és apánk készíttették nekünk. Pengéik tökéletesen egymásba illenek. Ez azért fontos, mert minket szimbolizál. A két fél egy egésszé áll össze. Amikor együtt harcolunk, rendkívül erősek leszünk.

-         Ezt tapasztalhattuk is…. – mosolygott végre Sango.

-         Igen… Sajnálom….

-         Nem kell, a mi hibánk. Félreértettük a helyzetet….

-         Hagyjuk ezt, az a fő, hogy senkinek nem esett komolyabb baja. Felejtsük el az egészet.

-         Rendben.

-         Visszatérve az előbbi kérdésedhez, tudunk mérgeket termelni, karmainkkal fekete energiaostorral támadni, valamint a sötétség erőit segítségül hívva, ketten képesek vagyunk különféle varázslatokra. A bárdjainkkal harcolni lehet, de amint láthattátok, fekete energianyalábokat tudunk rajtuk keresztül generálni, valamint pörgetve egy fekete lyukat vagyunk képesek létrehozni, ami az éjszaka sötétjéből keletkezik. Ezzel hogy úgy mondjam, teleportálni tudunk. Fekete védőpajzsot is tudunk létrehozni velük. Ha a két fegyvert összeillesztjük, akkor előhívjuk Durant, a démoni erejű kutyánkat, aki rettentő erős. Hát, nagyjából ennyi. Tudunk még repülni is, ha kell, de nem nagyon szoktunk. Vannak olyan képességeink, amelyeket nem szívesen használunk.

-         Hűha, ez aztán nem semmi. Tényleg nagyon erősek lehettek. Honnan ez a sok képesség?

-         Hát, tudod, már az ősünk is rendkívül erős démon volt, és az is, akitől utódai születtek. A családunk tagjai csakis teljes démonokkal házasodhattak, - ami még most is így van – hogy a vérvonal tiszta maradjon, és az utódok egyre erősebbek legyenek.

-         Na és Naoki és Kagome? – hökkent meg Sango. – Kagome ember. Ez nem fogja zavarni a családotokat?

-         Hát, tiszteletben tartják a bátyám döntését, de ha egy mód van rá, jobb szeretnék, ha Kagome démonná válna.

-         Hogyan? Ez lehetséges?

-         Igen. A családunkban volt már rá példa.

-         És Kagome tud erről?

-         Nos, Naoki még nem mondta el neki, de Kagome azt mondta neki, örökre vele akar maradni, vagy legalábbis tovább, mint amíg egy halandó élete tart.

-         Tehát, ha Kagome beleegyezik, akkor démonná válhat.

-         Pontosan. De kérlek, ne mond el neki. Ez a bátyám dolga.

-         Rendben. Megígérem.

-         Köszönöm.

Miroku és Shippou nem nagyon szóltak egymáshoz, mindketten a saját gondolataikkal voltak elfoglalva.

„Igen különös ennek a két démonnak a története. Kagome nagyon hirtelen beleszeretett Naokiba. Inuyasha már nem is érdekli? Az, ahogyan ma beszélt vele, azt jelenti, hogy már csak barátként gondol rá. Ez a Natsuki pedig nagyon csinos. Vajon van már valakije?”

„Kagome és Naoki nagyon szép pár. Sajnálom Inuyashát, mert az világos, hogy ő is szereti Kagomét. De az, ahogyan viselkedik vele! Nem csodálom, hogy Kagome a sokkal kedvesebb és figyelmesebb Naokit választotta.”

A szerelmesek csak azt csinálták, amit ilyenkor általában két szerelmes csinál. Beszélgettek, csókolóztak, megszűnt számukra minden és mindenki, csak egymást látták.

-         Nagyon boldog vagyok, Naoki. Annyira örülök, hogy minden kiderült, és mégsem vagyunk ellenségek. Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem így történnek a dolgok.

-         Kagome, ne is gondolj erre. Itt vagyok veled. Soha nem hagylak el.

-         Annyira jó vagy hozzám. Örülök, hogy velünk tartotok. Remélem, hamarosan megtaláljuk az ősötöket.

-         Én is örülök. Bár Inuyasha eléggé elutasító velem és Natsukival szemben. Látszik rajta, hogy féltékeny rám.

-         Ugyan már! Inuyasha és a féltékenység! Egyfolytában azt bizonygatja, hogy nem szeret. Neki ott van Kikyou.

-         Az igaz. De akkor is érzem a féltékenységet. Lehet, hogy mindkettőtöket szeret.

-         Lehetséges. De ha eddig nem tudott dönteni, akkor az az ő baja. Én már a tiéd vagyok – mondta, és megcsókolta Naokit.

-         És én meg a tiéd – mosolygott a fiú.

Kagome előrenézett, és meglátta Sangót és Natsukit, amint elmélyülten társalognak. Elmosolyodott.

-         Ezek ketten nagyon elvannak.

-         Igen. Nagyon örülök ennek. Natsukinak nincsenek igazi barátnői. Nem ismerünk más démonokat, a halandóknak pedig nem beszélhetünk magunkról. Végre valaki, akivel meg tudja osztani a dolgait.

-         De ha megmentettük az ősötöket, vagyis legyőztük Narakut, akkor szétválnak útjaik. Mi visszamegyünk a modern Tokióba, Sango itt marad, gondolom Mirokuval.

-         Igaz. De ott leszel neki te is. No meg, bármikor átjöhet majd Sangóhoz.

-         Ez nagyszerű. Erre nem is gondoltam. Nekem is hiányozni fognak majd a többiek, ha visszamegyünk.

Naoki megölelte Kagomét.

-         De te itt leszel velem. És ha a Szent Ékkő teljes lesz, néha én is felkereshetem majd őket.