|
22. rész – Natsume
22. rész – Natsume
Valahol, egy gyönyörű és békés tisztáson egy fiatal lány haladt, mélyen a gondolataiba merülve. Hosszú fekete haját lágyan lengette a szél, csakúgy, mint világoskék kimonóját. Arcán meglátszott, hogy nagyon töpreng valamin, de még így is rendkívül szép volt. Szemei mélykékek, ajkai sötétpirosak voltak. Nagyon lassan sétált, majd egyszer csak megállt. Körbenézett és elmosolyodott. „Milyen szép itt.” – sóhajtotta. „Eddig észre sem vettem. Túlságosan lekötöttek a gondolataim.” Megint elkomorodott. „Vajon jól tettem? Az az öregasszony démon volt. És most…. Én is az lettem. De… még mindig nem tudom egészen felfogni… Az asszony szavai… Azt mondta, én vagyok a kiválasztott. Hogyha én nem fogadom el az erőit, akkor a sötétség hatalma elvész. De ez miért rossz? – kérdeztem én. Erre ő: ha az éjszaka erői szabadon keringenek, előbb utóbb kiválasztják a lehető legrosszabb személyt, aki nem tudja kordában tartani, és így ők irányíthatják az illetőt. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek. Na jó, ez eddig rendben, de miért pont én? Miért? Én csak nyugodtan szerettem volna élni. Erre most itt vagyok. Egy újdonsült démon, akinek meg kell keresnie valami erős démont, hogy tőle legyenek útódai, hogy a sötétség erőinek méltó örökösei legyenek.” – dohogott magában. „Na de könyörgöm, mi az, hogy tőle legyenek utódaim? Még csak nem is ismerem! Egy vadidegen! Ráadásul egy démon!! Na jó, hisz most már én is az vagyok, de egy démon kegyetlen, durva, és gyűlöli az embereket. Én is ember voltam, én nem vagyok ilyen! Még az állítólagos erőimet sem tudom használni! Szánalmas vagyok.” – szomorodott el. „Már azt sem tudom, hogy ki vagyok… Hogyan fogok így bárkit is megtalálni?! Ez kész őrület! Még azt sem tudom, hogy néz ki, akit keresek. Na jó, fekete hold a homlokán… De mégis hány démonnak van fekete hold a homlokán? Millióan lehetnek. Mondjuk, szinte semmit nem tudok a démonokról… Jajj, istenem. Jobb lesz, ha abbahagyom… Így nem jutok semmire, csak még jobban összezavarodok…. És már egy jó ideje itt állok egy helyben, még a végén rám esteledik. Jobb lesz, ha elindulok… Pedig milyen gyönyörű ez a hely. De mindegy… most fontosabb dolgom van.” Azzal nagy nehezen elindult. Mikor elérte az erdő szélét, még egyszer, utoljára visszanézett, aztán eltűnt a sűrűben. Natsume megpróbált nem túl sokat gondolkozni, miközben haladt előre. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Ha mégsem, akkor ismét megállt egy időre, megpróbálta rendezni gondolatait, és lenyugodni. Ebből kifolyólag csak lassan haladt. Mire beesteledett, még mindig nem ért ki az erdőből. Úgy döntött, keres valami védett helyet. Egy ideig csak járkált a környéken, de nem talált semmit. „Se egy barlang, se egy üreges fa… Hát persze, miért is lenne ekkora szerencsém? Ilyen az én formám….” – sóhajtotta, azzal ledőlt egy fa alá. Kicsit nyugtalan volt, hiszen démon volt ugyan, de egyenlőre még használható erők nélkül. Védtelen volt. Feszülten figyelt egy darabig, de hamarosan elnyomta az álom. Az éjszaka közepén Natsume egy borzalmas álomból riadt fel. Erősen zihált, riadtan tekintett mindenfelé. „Ez az álom… szörnyű volt…olyan volt, mintha tényleg átéltem volna minden egyes percét. Az a sok halott… a rengeteg vér…Nem hiszem, hogy fel vagyok erre készülve….. Te jó ég! Ennyire megijedtem egy álomtól? Talán még sikoltoztam is….Hát milyen démon vagyok én? Ez szánalmas… Elvileg én lennék a sötétség úrnője, vagy mi…Akkor mégis miért félek ennyire itt, ezen a sötét helyen? Az öregasszony biztosan tévedett… Ez nem nekem való…” Miközben ilyeneken járt az esze, figyelme egy percre sem lankadt. Minden apró neszt hallott, akármilyen messze is volt tőle az okozója. Ezeket a zörejeket még nem tudta beazonosítani, mindenben ellenséget, rossz szándékot sejtett. „Lehet, hogy a hangoskodásommal idevonzottam az erdő összes démonát?” – gondolta kétségbeesetten. Ilyen felfokozott idegállapotban, álmatlanul feküdte végig ezt az éjszakát, csak akkor nyugodott meg, mikor a hajnali nap előbújt a hegyek mögül, és világosodni kezdett. Natsume kimerült, és álmos volt, de nem akart tovább időzni ezen a helyen. Ismét leindult, noha nem tudta, merre is kéne keresnie a számára kiszemelt démont. Hamarosan egy falu határánál találta magát. Megállt, és elmerengett. „Nem valószínű, hogy egy faluban fogom megtalálni, A démonok nem közösködnek az emberekkel. És ők sem szívesen látják a démonokat…” Végül győzött benne az „ember”, - hiszen egész eddigi életében e ként élt – és betért egy fogadóba. „A helyiek szerint ez a legjobb fogadó a környéken. Nem vették észre, hogy nem vagyok halandó. Láttam ide jövet egy szentélyt. Nyilván tele van szerzetesekkel, akik hamarosan megérzik a jelenlétemet. Már ha igazi szerzetesek… Nem maradhatok itt sokáig.” A szobájából csak ebédelni és vacsorázni tette ki a lábát, nem akart nagy feltűnést kelteni. Mikor leszállt az éj, kiment a fogadó elé. Hogy elalvás előtt szívhasson egy kis friss levegőt. Szerette ez csinálni, megnyugtatta. Mióta démon lett, alig találkozott emberekkel útja során. Most, hogy itt volt, ebben a faluban, valami ürességet érzett. Ahogy a szobája ablakából nézte délután az ugrabugráló gyerekeket, a beszélgető asszonyokat és férjeiket, honvágya támadt. Nem sokkal ezelőtt még ő is gondtalanul és boldogan élt a falujában, barátaival, családjával. Aztán megjelent az öregasszony, és minden megváltozott. A többiek amint megtudták, hogy démon lett, először csak furcsán néztek rá, majd kerülni kezdték, végül pedig elkergették. Még édesanyja és nővére sem kímélték. Ahogy erre gondolt, megszűnt a honvágya, helyébe egy másik érzés költözött. A közöny. „Ezek az emberek ugyanolyanok, mint az én falumban. Mind ugyanolyan. Nekem nincs többé otthonom. Démon vagyok, hát akként is kell viselkednem. Mostantól így lesz.” – határozta el. Nem tudta, mennyire tudja majd betartani ezt az önmagának tett ígéretet, de abban biztos volt, hogy az emberekkel nem akar már semmilyen kapcsolatot. Lassan visszatért a szobájába, ezen az éjszakán nyugodtan aludt. Rendkívül nyugodtan. Nagy változáson ment keresztül. Egészen lassan, de kezdett igazi démonná válni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
