24. rész – Egy újabb csapat bővül ki

Sesshoumaru és kis csapata épp a Rin miatti szokásos pihenőjét tartotta egy folyó partján. Rin rendkívül örült ennek, régen álltak már meg, fáradt volt, ráadásul a nagy melegben jól is esett neki a hűs víz. Jókedvűen futkározott, játszott, próbált halat fogni. Néha, mikor sikerült neki, boldogan futott Yaken felé, hogy megmutassa, ő is jó valamire. Ilyenkor a kis démon csak veszekedett vele egy sort, hogy minek pazarolja ilyesmire Sesshoumaru Nagyúr drága idejét, csak hátráltatja őket. Rin nem törődött ezzel, folytatta a játékot. Sesshoumaru egy kicsit távolabb elgondolkozva ült egy hatalmas fa árnyékában. Rin néha hozzá is odafutott, de ő nem t9rődött vele. Gondolatai annyira lefoglalták, hogy szinte alig vette észre a kislányt. Néha, mikor egy-egy gondolata végére ért, Rinék felé fordult. Látta, ahogyan Yaken perlekedik vele, de tudta, a kis démon a maga módján egészen megkedvelte a lányt. „Meg persze retteg attól, hogy ha valami baja esik, esetleg meg találom ölni. Csakugyan… ez a gyerek…fontos lenne számomra?” Ilyenkor persze rögtön elvetette ezt a badar ötletet, és újra elmerült a gondolataiban. Egyszer csak, mikor épp ismét Rint nézte, ismerős szag ütötte meg az orrát. Feláll, és a szag irányába nézett. „Különös… ki lehet az?” Yaken is észrevette, hogy ura megmozdult, de mivel neki nem voltak olyan kifinomult érzékszervei, mint Sesshoumarunak, nem tudta, mi lelte gazdáját.

-         Sesshoumaru Nagyúr! Sesshoumaru Nagyúr! Mi történt? – kérdezte, miközben odafutott.

Sesshoumaru figyelemre sem méltatta őt, egyre csak az erdőt figyelte. Hamarosan észrevett egy alakot a fák között, amint az felé tart. Ekkor végre felismerte a szagot, mely mélyen az emlékei közt volt eltemetve. Az alak egyre közelebb ért, már Yaken is megláthatta.

-         Lám-lám…. Sesshoumaru, te mit sem változtál. A szaglásod még most is kiváló – állapított a meg az idegen.

-         Reito. Mit akarsz? – kérdezte Sesshoumaru hűvösen.

-         Nahát! Így kell üdvözölni egy kedves rokont? – gúnyolódott Reito.

-         Ha azt vártad, hogy majd boldogan a nyakadba ugrok, nem az vagy, akit én ismertem.

-         Igazad van – komolyodott meg a férfi – Legyünk racionálisak. Nem vártam semmit tőlem. Pontosan tudom, milyen vagy. És ahogy látom, te sem felejtettél el engem.

Ahogy beszélt, vonásai megkeményedtek. Reito egész lénye rendkívüli kegyetlenséget és hidegséget tükrözött. Nagyon hasonlított Sesshoumarura. Ugyanolyan magas és erős volt, arcvonásaik is sokban megegyeztek. Reitónak viszont hosszú, fekete haj volt, homlokán pedig egy ugyancsak fekete telihold virított. Sesshoumaru elmosolyodott, mire Yaken kezdett egy kisebb fajta pánikba esni.

-         Ezt jó hallani – hangzott a tömör felelet – Tehát, elmondhatnád, miért jöttél. Feltételezem, nem csak egy családi összejövetelt szerettél volna lebonyolítani.

-         Igen, ismét igazad van. Meg kell találnom valakit. Arra gondoltam, mivel ez a te területed, veled tarthatnék.

Sesshoumaru nem lelkesedett az ötletért. Reito az unokatestvére volt. Anyja nővérének a fia. Együtt nevelkedtek, jól ismerik egymást. Talán még barátok is voltak. De éppen ezért nem akarta, hogy velük tartson. Hosszú csend után végül így szólt.

-         Rendben van. De nem teszünk semmiféle kitérőt a kedvedért. Ha utunk során megleled, akit keresel, rendben van. Ha nem, akár el is mehetsz.

Reito bólintott, ő sem gondolta másképp.

Rinnek időközben feltűnt, hogy Yaken már nincs ott mellette. Körülnézett, és meglátta Sesshoumarut, aki már szintén nem ott volt, ahol az előbb, hanem egy másik férfival társalgott. Nem sokat törődött vele, máskor is előfordult már, hogy Sesshoumaru nem foglalkozott vele. Tovább fogdosta a halakat, és végre sikerült kifognia egy szép nagy példányt. Nagyon megörült, és zsákmányával együtt elkezdett Sesshoumaru felé futni.

-         Sesshoumaru Nagyúr! Nézd! Nézd, mit fogtam! – kiáltotta boldogan.

Sesshoumaru és Reito is Rinre néztek. Míg utóbbi meglepődve, előbbi enyhén megrovóan. Yaken pedig szabályosan leüvöltötte a fejét.

-         Rin! Nem megmondtam, hogy maradj ott, ahol vagy? Ne üsd az orrod Sesshoumaru Nagyúr dolgába!

-         Rin – szólt Sesshoumaru, mire a kislány azonnal ránézett.

-         Igen, Sesshoumaru Nagyúr?

-         Menj vissza.

-         Igen! – és már futott is a folyó felé.

-         Yaken! Menj vele – utasította szolgáját.

A kis démon ellenvetés nélkül Rin után ment. Reito furcsán nézett Sesshoumarura. „Mi volt ez? Egy halandó lány? Sesshoumaru életben hagyja? Vele utazik?”

-         Sesshoumaru, jól láttam? Te megtűrsz magad mellett egy halandó gyereket?

-         Valami problémád van ezzel? – kérdezett vissza egy jéghideg pillantás kíséretében a démon.

-         Hogy problémám van-e? Nos igen, van – válaszolt Reito ugyanolyan hidegen. Megropogtatta az ujjait, majd így szólt – Nem garantálom, hogy biztonságban lesz mellettem.

Sesshoumaruban megmozdult valami.

-         Ha Rinnek bármi baja esik, míg itt vagy, azt te sem éled túl – közölte unokatestvérével.

Reito meglepődött. „Ennyire fontos neki?”

-         Tehát te szereted ezt a kislányt. Ez meghökkentő. Te, a Nagy Sesshoumaru, aki kérdezés nélkül gyilkol, megveti a halandókat, sőt, még a féldémonokat is. Úgy látszik, mégsem vagy már a régi.