27. rész – Egy apró incidens

 Yaken és Rin semmit sem értettek, Sesshoumaru viszont rögtön átlátta a helyzetet. Reito lassan végigmérte a lányt. Ahogy ott állt, és szinte riadtan nézett rá, még mindig izzó szemeivel, nem tudta elképzelni, hogy ő volt az, aki elintézte a medvedémont.

Natsume nem tudta elhinni, hogy végre megtalálta a keresett személyt. „Most mi lesz ezek után? Mit mondjak neki?”

Egy-két percig senki nem szólt semmit, majd Natsume lehajolt a kardjaiért. Mikor ismét a kezébe vette őket, újra érezte hatalmas erejüket. Visszaidézte azt a pillanatot, mikor fegyverei úgy hatoltak át a démon testén, mint kés a vajon. „Soha nem hittem volna, hogy egyszer majd ilyesmit fogok tenni.”

-         Mi a neved? – kérdezte leereszkedően Reito.

Natsume figyelmét ugyan nem kerülte el ez a hangnem, de az imént átéltek után szinte gépiesen válaszolt.

-         Natsume vagyok.

-         Natsume? Mégis milyen név ez?

A lány ezt már nem tűrte el, elrakta a kardokat, és nagy merészen Reito elé lépett.

-         Na ide figyelj! Mégis kinek képzeled te magad? – ujjával a démon arcára mutogatott.

-         Hogy mersz így beszélni velem? – kérdezett vissza fenyegetően a démon.

-         Te hogy merészelsz így beszélni velem? Nem a szolgád vagyok, te ütődött! – Natsumét nagyon dühítette Reito viselkedése.

Egyre közelebb lépett Reitohoz, akinek a szemei villámokat szórtak.

-         Engem senki nem nevezhet ütődöttnek, megértetted? – mondta halkan, de fenyegetően.

Natsume nem ijedt meg. A harag már annyira eluralkodott rajta, hogy szinte nem is tudta, hogy mit tesz. Felemelte a kezét, és körmei lassan elkezdtek meghosszabbodni, míg végül csaknem 15 centisek lettek.

-         És ha nem? – kérdezett vissza nem kevésbé fenyegetően.

Reito meglepődött. Nem hitte volna, hogy egy emberben ennyi lehet a bátorság. „Vagy csak őrült ez a lány?”

-         Akkor majd megtanítalak rá – válaszolta, és a lány felé lendítette a kezét, hogy megüsse.

Natsume hihetetlenül gyorsan reagált, karmaival ellökte Reito kezét, majd mélyen a férfi vállába vájt velük. Szemében elégedettség csillant. Reito arcára kiült a döbbenet. „Hogyan lehetséges ez? Hiszen csak egy egyszerű halandó volt. Hogyan tudja máris uralni az erejét?” A meglepetéstől szinte mozdulni sem bírt, Natsume viszont egyre mélyebbre nyomta körmeit a vállában.

Sesshoumaru, látva Reito tehetetlenségét, energiaostorával Natsume felé csapott, aki ettől hátraesett, beverte a fejét egy kőbe, és elájult. Reito a vállára tette a kezét. A sebe nagyon mély volt.

-         Mégis mi a fene volt ez? Az a banya azt mondta, nem tudja megvédeni magát!

-         Ezek szerint nem vetted észre – mondta lassan Sesshoumaru.

Reito dühösen felé fordult.

-         Mégis mit?

-         A lány nem volt magánál.

-         Mi?

-         Feldühítetted. Eszét vette a düh. Teljesen ösztönösen cselekedett. Fogalma sem volt róla, hogy mit tesz.

-         Az nem lehet…

-         Várd meg, míg magához tér. Nem fog emlékezni semmire.

-         És honnan tudod te mindezt? – kérdezte gúnyosan Reito – Csak nem átéltél már hasonlót?

-         Hmmm. Ne légy nevetséges. Törődj inkább a magad dolgával. Az a seb elég mélynek tűnik. Sok gondod lesz még vele – nézett Natsuméra, aki most ájultan feküdt a földön.

Rin Yakennel a nyomában odasétált a lányhoz.

-         Mondd, Yaken. Szerinted rendben lesz? – kérdezte a lány mellett guggolva.

-         Azok után, amit láttunk, nem lesz semmi baja. Legalábbis a fejsérüléstől. Abban már korántsem vagyok biztos, hogy Reito életben fogja hagyni őt.

Reito gyűlölte Natsumét. A lányt, aki csupán egy ember volt, aki megsebesítette őt. Ez eddig még keveseknek sikerült, erre ez a lány már az első találkozásukkor így elbánt vele. Szemében gyűlölet villant. Elhatározta, hogy amint okot ad rá, végez vele. „Addig nem nyúlhatok hozzá, amíg nem tudja teljesen használni az erejét…. Az a nyavalyás vénasszony!”

Natsume lassan éledezni kezdett. Fájt a feje, felült. Körülnézett, meglátta maga mellett Rint és Yakent. Eszébe jutott a medvedémon, hogy harcolt vele… aztán Reito…. ahogyan beszél vele… Hirtelen felállt, de visszarogyott. Szédült. Megfogta a fejét.

-         Mi… mi történt? – kérdezte.

-         Hát nem emlékszel? – kérdezte gúnyosan Reito – Pedig igen nagy élvezettel támadtál rám.

-         Mi?! – a lány Reito vállára nézett, amiből lassan szivárgott a vér – Ezt… én tettem? – döbbent meg.

Reito nem válaszolt. Megtette helyette Rin.

-         Nagyon mérges lettél Reitora, és akkor a körmeid nagyok lettek, és megtámadtad őt.

-         Én… tényleg ezt tettem?

„Ezt nem hiszem el. Mi történt? Miért nem emlékszem erre? Reito – ezek szerint ez a neve – olyan leereszkedően beszélt velem… igen…. én akkor nagyon feldühödtem, és…. és… és aztán teljes sötétség… A fenébe!” Natsume lenézett a kezére, majd lehajtott fejjel megszólalt.

-         Sajnálom. Amit tettem… nem voltam ura önmagamnak. Máskülönben nem tudtam volna ezt tenni. Én még… nem tudom használni az erőmet.

Ahogy ezt mondta, keserűség érződött a hangjában. Reito lenézett rá. „Ez nem az a démon, aki megsebesített. Ez csak egy kis szánalmas utánzata.”

-         Egy igazi démon sosem sajnálkozik. Ezt jól jegyezd meg – mondta.

Natsume megalázottnak érezte magát. „Hát bekövetkezett. A démon, akivel ezentúl együtt kell lennem, lenéz. Szánalmas vagyok.”

-         Indulunk – adta ki a parancsot Sesshoumaru – Reito, hozd a lányt. Rin, Yaken! – azzal elindult.

Reito elindult a lány felé. Mikor odaért, megfogta a karját, és fel akarta rántani a földről, de Natsume kitépte karját a kezéből. Nagy nehezen felállt.

-         Nem kell a segítséged. Egyedül is megy.

Elindult, de csak nagyon lassan tudott haladni. Reito gúnyosan megszólalt.

-         Azt látom.

Natsume felé fordult, szemei villámokat szórtak.

-         Na ide figyelj, én…. – kezdte volna, de nem tudta folytatni, mert elvesztette az egyensúlyát.

Reito még épp időben kapta el őt, így nem esett a földre, de az eszméletét ismét elvesztette. Reito nézte őt. ”Milyen furcsa. Az előbb még olyan heves és büszke volt, most meg itt fekszik ájultan, gyengén.”

Lassan elindult a lánnyal a karjaiban. Hamarosan már egyiküket sem lehetett látni, eltűntek az erdőben.

28. rész – Egy kellemetlen nőszemély

A kis csapat zavartalanul haladt előre. Lassan egy hete, hogy útnak indultak, de a társaságon belüli incidensektől eltekintve semmi sem történt. Mindenki egyre nyugtalanabb, ingerültebb lett. Nem tudták, mi folyik itt. Egyszercsak Inuyasha megtorpant.

-         Mi az? Mi történt? – kérdezte Miroku.

Inuyasha nem válaszolt, csak meredten bámult egy bizonyos pontra.

-         Inuyasha! – próbálkozott Kagome is – Inuyasha!

-         Mintha… - kezdte a féldémon lassan – mintha… a bátyámat érezném….

-         Mi? Sesshoumaru a közelben van? – kérdezte Sango.

-         Egy démon? Az nem lehet. Én nem érzek semmit – szólalt meg Natsuki, majd egy nagyot szippantott a levegőből – Semmit….

-         Inuyasha… nem lehet, hogy csak képzelődtél? – kockáztatta meg Miroku.

A féldémon már nem érzett semmit, megrázta a fejét.

-         Lehetséges… de egy pillanatig biztos voltam benne.

Natsuki odament mellé, és újra egy hatalmasat szippantott. Inuyasha ránézett, Natsuki behunyt szemmel vette a levegőt. Hirtelen kinyitotta a szemeit, amikben alig észrevehetően, de ott volt a félelem. Naokira nézett, aki azonnal mellette termett.

-         Natsuki? Mi történt? – kérdezte Sango.

-         Valaki jön – felelte húga helyett Naoki, majd Inuyashára nézett – de nem a bátyád az.

-         Mi? – hökkent meg – Honnan tudod?

Natsuki megfogta Naoki kezét, mire azonnal fekete védőpajzs jelent meg a csapat körül.

-         Ez a szag… Nem érzed, Inuyasha? – fordult a féldémon felé, aki meghökkent.

-         Én… nem érzek semmit…

-         Persze, mivel csak félig vagy démon. Nem érezheted – szólt közbe Naoki – Ez az egyik csatlósa.

-         Mégis kinek? – csattant fel Inuyasha.

-         Esetleg minket is beavathatnátok – vélte Miroku.

-         Ez… - kezdte Naoki, de nem tudta folytatni.

-         …. ez Kagura – fejezte be Kagome.

Mindenki megrökönyödve bámult rá.

-         Honnan… honnan tudod? – kérdezték.

Kagome tanácstalanul széttárta a kezét.

-         Nem tudom.

Natsuki és Naoki összenéztek. Ugyanarra gondoltak.

-         Ha ő itt van, Naraku sem lehet messze – fontolgatta Sango.

-         Mindenesetre… fel kell készülnünk – mondta Inuyasha, és előhúzta a Tetsusaigát.

Amint ezt megtette, feltámadt a szél, és a felhők mögül megjelent Kagura. Mikor földközelbe ért, leugrott a tolláról, és legyezőjét maga elé tartva megszólalt.

-         Nocsak, nocsak. Inuyasha, hát ismét összefutottunk.

-         Kagura! Mit keresel itt? Hol van Naraku? – kiabálta Inuyasha.

Kagura nem válaszolt, Natsukit és Naokit nézte. „Ők kik lehetnek? Az a védőpajzs… Miattuk van. Inuyasháék nem képesek erre.”

-         Amint látom, újabb bolondok csatlakoztak hozzátok – jegyezte meg – De ez sem segít rajtatok!

-         Kit nevezett ez a nő bolondnak? – dohogott Natsuki – Majd én megmutatom neki! Hogy képzeli?!

-         Nyugi húgi. Ha lehet, nem kéne felfednünk a kilétünket. Nem lenne jó, ha Naraku megtudná, kik vagyunk.

-         Igazad van, de akkor is! Nem tűröm, hogy sértegessen!

Naoki lemondóan csóválta a fejét.

-         Kagurának annyi… Ha egyszer Natsukit feldühítik….

-         Naoki… mégis hogy érted ezt? Csak nem engeded oda egyedül? – esett kétségbe Kagome – Kagura veszélyes!

-         Ne aggódj, Natsukit sem kell félteni….

-         Állj félre, te ostoba! – lökte arrébb a féldémont, aki épp indult volna Kagura ellen.

-         Hé te! Mégis mit képzelsz magadról?

-         A nő az enyém! – közölte Natsuki, majd kezében megjelent a bárdja.

Kagura szája mosolyra húzódott.

-         Egy új ellenség. Már éppen ideje volt. Kezdtem unni, hogy mindig csak Inuyashával játszadozhatok.

-         Te nyomorult nőszemély! Kanna nélkül nem tudsz legyőzni engem! –kiabálta öklét rázva a féldémon – Majd én elintézlek!

-         Elég ebből – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Natsuki – Én vagyok az ellenfeled. Kezdjük!

Kilépett a védőpajzs mögül, haragja miatt bárdja feketén lángolt. Próbált higgadt maradni, megállt Kagura előtt. A szélboszorkány nem hitte, hogy nagy ereje van, magabiztosan meglendítette a kezét.

-         Pengetánc!

Natsuki nem mozdult, egyenesen telibe találta a nő támadása.

-         Natsuki! – kiabálta Kagome.

-         Tudtam, hogy nem fog neki sikerülni. Most én jövök – mondta diadalittasan Inuyasha.

-         Ne szaladjunk még olyan előre. Natsukinak semmi baja – közölte a többiekkel halál nyugodt hangon Naoki.

-         Mi? De hát….

Mikor elült a füst, meglátták az ördögien mosolygó Natsukit, akit fekete lángok öleltek körül.

-          Azt hiszed, ennyivel árthatsz nekem?

Kagura megdöbbent. „Egy karcolás sincs rajta!”

-         Ez hogy lehet?

-         Most én jövök – mondta Natsuki.

Bárdját az ég felé emelte, majd Kagura felé mutatott vele. A fegyvert körülvevő lángok egyenesen a nő felé tartottak, körbefonták, keringtek körülötte. Kagura meg sem tudott mozdulni. Inuyasháék meglepetten figyelték az eseményeket, Naoki a húga mellé lépett.

-         Ne légy vele túl kíméletlen, hátha kiszedhetünk belőle valamit.

Natsuki ránézett a bátyjára, szemei feketén izzottak.

-         Azt mondod? – kérdezte – Akkor jobb, ha te fejezed be. Én megölném.

Bárdjából még mindig folyamatosan törtek elő a lángok. A gyűrű Kagura körül egyre szűkült.

Naoki bólintott.

-         Rendben.

Az ő kezében is megjelent a bárdja, amit Kagura felé tartott, majd egy vízszintes vonalat húzott a levegőben. A bárdból fekete energia-félholdak törtek elő. Kagura szemében félelem villant. „Nagyon erősek! Az az átkozott Naraku!” A félholdak súlyosan megsebezték a nőt.

-         Naoki! Ez nem elég! Majd én, vigyázz onnan!

Natsukit elfogta a gyilkolási vágy. Szétfoszlatta Kagura körül a lángokat, mire a nő térdre rogyott. Ismét felemelte a fegyverét, már sújtott volna le vele, de Naoki megfogta a csuklóját, és szúrós szemmel nézett a húgára.

-         Natsuki! Hagyd abba! Nem látod, hogy már alig van magánál?

-         Na és? Valószínűleg hasonló helyzetben őt sem érdekelné. Engedj! – felelte mérgesen a lány.

Naoki felpofozta őt, mire Natsuki hirtelen kijózanodott.

-         Naoki… én…. sajnálom – a lány szeméből könnyek csorogtak, bárdja kiesett a kezéből és a földre esve eltűnt – Nem akartam, én csak…. Elvesztettem a fejem, kérlek, ne haragudj! – azzal bátyja nyakába borult.

Naoki eltűntette a saját bárdját, és átölelte őt.

-         Semmi baj…. Ne sírj. Nyugodj meg, nem tehetsz róla.

Naoki tudta, hogy húga egyszer majd kiheveri az őt ért csalódást, és rendbe jön. Natsuki feje fölött Kagoméra nézett, aki megértette, mit akar a fiú, és Kagurához futott. Leguggolt mellé, megnézte a sérüléseit.

-         Elég súlyosak, de mivel démon, hamar fel fog épülni – közölte a többiekkel.

-         Rendben. Mikor felébred, kifaggatjuk – határozta el Naoki.

-         Kötözzük meg! Nem hagyhatjuk elmenekülni – javasolta Miroku.

Mindenki egyet értett vele.