29. rész – Natsuki története

A csapat magával vitte Kagurát egy barlangba. Tüzet raktak, majd lefektették a nőt. Kagome ellátta a sérüléseit, Sango segített neki.

-         Ha magához tér, a kötelek nem fogják visszatartani – jegyezte meg, miközben odaadta a nedves rongyot Kagoménak.

-         Ez igaz. Adni kéne neki valamit, amitől kába lesz – javasolta Miroku.

-         Nem ismersz valami gyógyfüvet ilyen esetekre, Kagome?

-         Gyógyfüvet? Azt nem… de…. – lázasan kutatott a táskájában – itt van ez! – mutatott fel egy gyógyszeres dobozt.

-         Hát persze! A nyugtató! – csapott a homlokára Naoki.

-         Nyugtató? – néztek tanácstalanul a többiek.

-         Igen. Ez egy gyógyszer. Kába lesz tőle az ember – magyarázta Natsuki – A démonoknál kisebb a hatása, többet kell neki adnunk.

-         De vajon mennyit? Túl sokat sem adhatunk neki – mélázott Kagome.

Naoki sokatmondóan Natsukira nézett, majd megszólalt.

-         3 elég lesz. Akkor pont olyan kábult lesz, hogy nem tud mozogni, de beszélni még igen.

-         Honnan tudod? – kérdezte Kagome, sejtve, hogy Naoki nem véletlenül tudja ezt ilyen pontosan.

Naoki nem válaszolt.

„Natsuki, legalább neki elmondhatnánk.”

„Rendben… dee… mégis hogy akarod?”

„Megpróbálom telepatikusan elmondani neki.”

„De hát.. ő nem lehet képes ilyesmire!”

„Ne feledd, egy papnő reinkarnációja.”

„Az igaz… akkor… próbáld meg!”

Naoki mélyen Kagome szemébe nézett.

„Kagome!” – hallotta meg hirtelen a lány.

„Naoki? Mi ez? Miért hallom a hangod?” – lepődött meg.

„Telepatikusan beszélünk. Natsuki és én is így szoktunk. Ez az egyik képességünk. Olvasunk egymás gondolataiban.”

„Azt tudom, de velem hogy tudsz beszélni?”

„Egy papnő reinkarnációja vagy, de ez még önmagában nem lenne elég. A köztünk lévő szoros kapcsolat teszi lehetővé.”

„Értem” – mosolyodott el Kagome.

-         Kagome? Mi olyan vicces? – kérdezte Inuyasha.

-         Hogy mi? – nézett rá Kagome.

-         Azt kérdeztem, miért mosolyogsz. Komoly dolgokról van szó.

-         Semmi… semmi….

„A kérdésedre válaszolva… ezt nem akartam a többiek előtt mondani….”

„Hallgatlak”

„Mikor Natsuki Kagurával harcolt… elvesztette az önuralmát…. Ez akkor történik, ha nagyon feldühítik. Ilyenkor nehezen lehet őt visszarángatni önmagához. Ilyenkor szoktam neki nyugtatót adni.”

„Értem… Sajnálom… Köszönöm, hogy elmondtad.”

„Ez még nem minden. Ezek a dühkitörések nem voltak mindig. Natsukinak volt egy fiúja, úgy két évvel ezelőtt. Nagyon szerette őt, és úgy tűnt, a fiú is így érez iránta. A húgom annyira megbízott benne, hogy elárulta neki a titkunkat, hogy démonok vagyunk. Úgy tűnt, a fiút ez nem zavarja, Natsuki nagyon boldog volt. De aztán hirtelen a fiú – aki mint kiderült, démoni erőkkel rendelkezett, de nem volt démon – ellene fordult. Elárulta őt, igazából nem is szerette, csak a bizalmába akart férkőzni. Mikor Natsuki erre rájött, a szíve szakadt meg. A fiú kigúnyolta őt, mire ő feldühödött, és elvesztette az önuralmát. Majdnem megölte a fiút. Én még nem tudtam, mi történt, ezért megállítottam őt. Mostmár bánom, hogy nem végeztem vele én akkor. Talán Natsuki most jobban lenne. Még mindig nem tette túl magát a dolgon. Gyűlöli a fiút, de a lelke mélyén még mindig szereti. Nagyon nehéz neki…”

„Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon szomorú történet ez…. Szeretnék segíteni Natsukinak.”

„Köszönöm.” Naoki elmosolyodott, majd odalépett Kagome mellé, és átölelte.

A többiek, akik még mindig vártak Naoki válaszára, nem értették, miért nem mond semmit, és hogy Miért megy oda Kagoméhoz. Mikor ezt végre Naoki is észrevette, csak ennyit mondott:

-         Tudom és kész. Adjuk be Kagurának a nyugtatókat, hamarosan magához tér.

-         Majd én beadom neki – ajánlkozott Miroku.

-         Azt már nem! Majd inkább én – verte fejbe Sango, azzal elvette Kagométől a tablettákat, és lenyomta őket Kagura torkán.

-         Azért nem ennyire durván kellett volna…. – jegyezte meg Kagome.

Mikor Kagura magához tért, nem tudott megmozdulni. Körülnézett, és meglátta a körülötte csoportosuló Inuyasháékat. Mikor Natsukira nézett, szemében harag és félelem villant. Natsuki észrevette, és lehajtotta a fejét. „Én… nem akartam ennyire megfélemlíteni….”

Naoki húgára nézett, majd Kagoméra, kaki ekkor átölelte Natsukit. A lány hálásan mosolygott rá, jól esett neki.

-         Ti átkozottak! Mit tettetek velem? Nem tudok mozogni!

-         Nyugodj meg – felelte Naoki, majd a többiek felé fordult – Még nem hat teljesen.

-         Miről beszélsz, te…. Te… Mi történt? Hirtelen… olyan nyugodt lettem. Mit csináltál velem? – nézett kábán Naokira.

-         Csak egy kis trükk, hogy ne menekülj el – vigyorgott a fiú – És most, szépen elmondod nekünk, miért támadtál meg minket. Mi Naraku terve?

Kagura gúnyosan elmosolyodott.

-         Csak nem képzeled, hogy bármit is elmondok nektek? Bolondabbak vagytok, mint hittem.

-         Pedig jobban tennéd, ha megosztanál velünk egy-két dolgot, Kagura.

-         Hiába próbálkozol, úgyse… - kezdte a szélboszorkány, de Natsuki félbeszakította.

-         Tudjuk jól, hogy nem vagy oda Narakuért, nem kell megjátszanod magad. Mi….

-         ….segíthetünk neked – fejezte be Naoki.

Kagura nem felelt azonnal. „Talán igazuk van. A lány nagyon erős… és a fiú sem tűnik gyengének. Mindketten egészen démonok. Talán van esélyük Narakuval szemben…. De…”

-         Ne légy nevetséges. Rajtam senki sem segíthet. Naraku… - nem folytatta, mert meglátott egy darazsat a barlang körül ólálkodni.

Szemében félelem villant, mire mindenki abba az irányba nézett, amerre ő.

-         Ne aggódj, Naraku nem találhat itt meg – mondta sejtelmesen Naoki.

Kagura kérdőn nézett rá.

-         De hát…

-         Védőpajzsot hoztunk létre a barlang körül – közölte Natsuki – Ezen semmi nem hatolhat át. Sem Naraku, sem a darazsai nem látják ezt a helyet.

-         Itt nyugodtan beszélhetsz – tette hozzá Kagome.

Kagura ránézett a lányra, aki miközben beszélt, Naokihoz sétált, és a fiú átölelte őt. „Mi folyik itt? Kik ezek a démonok?”

-         Hát rendben van. Megegyezhetünk. Ha segítetek nekem, én is segítek nektek.

-         Ez a beszéd.

-         Mit akartok tudni? – kérdezte mostmár valamennyire segítőkészen Kagura.

-         Micsoda kérdés! Még szép, hogy azt, hogy hol van Naraku! – Inuyasha már nem bírta tovább szótlanul nézni a dolgot.

-         Na de Inuyasha! – kiáltott rá a féldémonra Kagome – Csak szép sorjában. Ne rohand így le Kagurát!

-         Mi az, hogy szép sorjában? Egyszerűen csak végezzünk vele, miután kiszedtük belőle, hogy hol van Naraku kastélya!

-         Fekszik! Inuyasha! Hogy mondhatsz ilyet?

-         Kagome. Azért az tény, hogy Kagura az ellenségünk, és sokszor keresztbe tett már nekünk – próbálta menteni a helyzetet Miroku.

-         Igaza van. Honnan tudjuk, bízhatunk-e benne?

-         Nézzétek. Tudom, hogy nem könnyű, de próbáljatok hinni neki.

-         Kagura ugyanúgy gyűlöli Narakut, mint mi.

-         Igen, ha nem jobban.

-         De miért? Miért gyűlöli őt? – fakadt ki Inuyasha.

-         Hogy miért? – Kagura nagy nehezen felült – Hogy mégis miért? Az a nyomorult féreg a kezében tartja az életemet! Nem tehetek semmit anélkül, hogy ne figyelne. Egy rab vagyok! Hát nem értitek? Én vagyok a szél! Szabadnak kéne lennem! Ehelyett annak az idiótának a parancsait kell végrehajtanom, különben egyszerűen fogja magát, és összeroppantja a…. – Kagura hirtelen észbekapott – Nem érdekes, hagyjuk ezt…

A többiek döbbenten nézték a nő iménti kirohanását.

-         Nem sejtettem, hogy ennyire gyűlöli Narakut – súgta Miroku Sangónak.

-         Én sem. Hiszen mindig olyan nagy örömmel támadt ránk – súgta vissza a lány.

A beállt csend kezdett kínos lenni, ígyhát Naoki folytatta.

 - Nos, minthogy ezt már tudjuk, ideje lenne rátérni a lényegre.