31. rész – A szerelem igazi bizonyítéka

Miután Kagura „megszökött”, Naokiék megnyitották az időportált, és ők is elmentek. Inuyasháék úgy döntöttek, ők addig keresik az ékkőszilánkokat, ezzel is a terv szerint cselekedve.

Mikor Kagome és az ikrek kiléptek az időportálból, Naokiék lakásában találták magukat.

-         Ajjajj… – nyögte Natsuki – Vendégeink vannak….

Ahogy ezt kimondta, egy dühös lány rontott be a szobába.

-         Mégis hogy képzeled ezt, Naoki? – támadt egyből a fiúnak.

-         Én is örülök, hogy látlak, Natsume – felelte egy kínos mosollyal az arcán Naoki.

-         Natsume? – kérdezte Kagome.

-         Ő az unokatestvérünk. Szintén démon – magyarázta Natsuki – Ugyanaz a neve, mint az ősünknek, mert ugyanazokat a képességeket birtokolja.

-         Egy egyszerű halandóval áltál össze! Kiteregetted neki az összes titkunkat! Mégis kinek képzeled magad?! Az ilyesmi tilos a családunkban! – folytatta Natsume – Nem érdekel, hogy ti vagytok a kiválasztottak, ezt nem tűrhetem! Hogy képzeled ezt? Egy halandó? Mégha csak szórakozni akarnál vele! De nem, te egy hét után eljegyzed! Ez még egy démon lánnyal sem megengedett!

Kagome elhűlve nézte a rokont, aki most kifejezetten emlékeztetett egy tomboló ciklonra.

-         Nem gondoltam volna, hogy ekkora hangja van. Olyan törékenynek tűnik – súgta Natsukinak.

-         Ne hidd! Natsume igazi kemény csaj. Lázadó típus, de tiszteli a családi hagyományokat.

Kagome elszomorodott.

-         És a családotok ennyire ellenzi az emberekkel való kapcsolatot?

-         Hát… nos… igen, de… - hangját elnyomta egy hatalmas robbanás.

A két lány oda nézett, ahol az előbb még Natsume és Naoki vitatkozott. Csak egy hatalmas porfelhőt lehetett látni.

-         Mi történt? – kérdezte köhécselve Kagome.

-         Bocsássatok meg a húgomnak – hallatszott egy jéghideg női hang.

Kagome hátán végigfutott tőle a hideg. A porfelhő mögül kilépett egy rövid fekete hajú, elegáns fiatal nő. Kezében egy furcsa, holdsarló-szerű halványkékes-ezüst színű fegyver volt, amiből vékony, selyemfinomságú, de rendkívül erős szálak jöttek ki, és tekeredtek Natsume köré, a lány húsába vágva.

-         Kicsit elragadtatta magát, ugye húgi? – nézett Natsuméra, majd összébb szorította a fonalakat a lány körül.

-         Hagyd abba! Ez fáj! – kérlelte.

-         Megérdemled. Csak így letámadni szegény rokonainkat! Ezt nem engedheted meg magadnak.

-         Ki ez? – kérdezte Kagome.

-         Oh, bocsáss meg, kedves – ahogy ezt a szót kimondta, elengedve húgát, Kagome előtt termett.

A két lány arca csak pár centire volt egymástól, Kagome szemében félelem tükröződött, mely elégedettséggel töltötte el a nőt.

-         A nevem Naname, Natsume nővére vagyok. Rettentően örülök, hogy megismerhetlek – szemében őrült fény villant – Te vagy Kagome, igaz? A lány, aki elcsavarta a mi Naokink fejét. Mit tudsz te?

-         Hogy?… - Kagome nem értette. „Lehordta a húgát, mert nekünk támadt, de ő sem különb. Sőt, ahogy ő csinálja, sokkal rosszabb….”

-         Naname, most már elég!. Hagyd békén Kagomét! Mindkettőnket hagyjatok békén! Szeretjük egymást, és ezen semmi sem változtathat! Nem érdekel, hogy ember, vele akarom tölteni életem hátralévő részét!

Naname ellépett Kagométól, és mélyen Naoki szemébe nézett.

-         Valóban így gondolod? Mert ha igen, és semmi sem tántoríthat el, tudod, mit kell tennünk – Naname most teljesen józan és komoly volt.

-         Igen, tudom, de….

-         Micsoda?! – vágott közbe Natsume – Csak nem azt akarod, hogy….

-         De igen – felelte komolyan a nővére.

-         De hát! Nem lehet! Még akkor sem lesz elég jó! Legbelül akkor is halandó marad!

-         Ezt pont te mondod, mikor az apád is….?

-         Ezt ne keverd bele! Apa teljesen más eset! Ő… ő….

-         Ő is ember volt, ne feledd. Ezért lehetnek ugyanazok a képességeid, mint az elsőnek közülünk.

Natsume lehajtotta a fejét. Tudta, hogy nővérének igaza van. Az ő apja is ember volt, ő mégis szerette. „Hiszen mostmár démon. Nem olyan, mint egy ember… És anyánk… anyánk nagyon szereti őt. Naname is szereti a maga módján. Lehet, hogy ez a Kagome sem lenne rossz démon?”

Natsuki tudta, hogy mi következik, ha Kagome beleegyezik a démonná válásba. „Az egész család összegyűlik. Ismét el kell viselnem a rosszalló tekintetüket. De… nem kívánhatom Naoki és Kagome boldogtalanságát, csak azért, mert egyszer hibáztam….”

Gondolataiból Kagome kérdése rángatta vissza a valóságba.

-         Miről beszélnek? Nem értek semmit…

-         Nos, az a helyzet, hogy Natsume és Naname féltestvérek. Naname apja jégdémon volt…

-         Ez megmagyarázza a fagyosságát…

-         Igen. Natsume apja viszont régen halandó volt.

-         Ezek szerint ő csak félig démon?

-         Nem, dehogy. A családunk képes arra, hogy az egyszerű halandókat démonná változtassa, így megőrizhetjük a tiszta vérvonalat.

-         Micsoda? – Kagome nem hitt a fülének – Lehetséges ilyesmi? De hát…

-         Csak nagyon ritkán használjuk. Ezért nem szereti a család, hogy halandókkal van kapcsolatunk. Ez egy nagyon nagy odafigyelést igénylő szertartás. Nem változtathatunk minden jöttmentet démonná. Gondolj csak bele, mi történne, ha egy arra alkalmatlannak adnánk démoni erőket….

-         Igen… értem….

-         Kagome, ha tényleg a bátyámmal akarsz élni, neked is démonná kell majd válnod. Ugye sejted?

-         Igen, de… még mindig nem tudom elhinni… - Kagome mindezidáig úgy gondolta, szerencsés, hogy ember lehet. Bár tudta, nem minden démon gonosz, hisz itt van ez a démoncsalád is, mégis idegenkedett a démonná válástól.

A lány egy idő után arra lett figyelmes, hogy az időközben beállt síri csendben minden szem őrá tapad. Megszeppenve nézett körül, Naokit keresve. A fiú szomorúan nézett rá, majd odasétált hozzá, és megfogta a kezét.

-         Kagome. Sajnálom, ami történt. Nem akartam, hogy így tudd meg. Én akartam neked elmondani ezt a lehetőséget. Tudom, hogy nem kérhetem tőled, hogy légy démon, hogy ekkora áldozatot hozz. A démoni létnek nemcsak előnyei, hátrányai is vannak. És igazából sokkal veszélyesebb, mint embernek lenni. Én… Csak azt akarom, hogy tudd, szeretlek. És ha te ezt nem akarod, én megértem…

Kagome szemében örömkönnyek gyűltek, mosolyogva nézte a fiút.

-         Köszönöm – mondta fátyolos hangon – Köszönöm, hogy ennyire szeretsz, hogy megértesz.

-         Kagome, én… - kezdte Naoki.

-         De – vágott közbe a lány – Nincs szükség áldozatra. Veled akarok lenni. Nem érdekel, ha ezért démonná kell válnom. Szeretlek. És csak ez számít – az utolsó szavakat már sírva mondta ki.

Naoki boldogan ölelte magához Kagomét.

„Nagyon sok minden történt oly rövid idő alatt. Nem is olyan rég még Inuyasha volt az, akiért mindent megtettem volna… Nem tudom, hogyan felejthettem el őt ilyen hirtelen, de érzem, Naoki az, akivel boldog lehetek. Érzem, hogy szeret, és én is szeretem őt. Ez a legfontosabb. Ha emiatt nem lehetek többé ember… tudom, nehéz lesz… de biztos vagyok benne, hogy ezt szeretném.”

32. rész – A küzdelem

Eközben nem is olyan nagyon messze, de egy egészen más korban nem volt éppen ilyen rózsás a helyzet. Két erős démon küzdött. Egy férfi és egy nő. A férfi fekete energiaostorával támadta a nőt, akinek nagyon erősen kellett koncentrálnia még ahhoz is, hogy kivédje a csapásokat, de nem adta fel. Két kard volt a kezében, de a férfi nem engedte, hogy használja őket.

-         Szánalmas vagy! Nem érdemled meg, hogy démonnak nevezzenek! – kiabálta gyűlölettel a hangjában Reito, majd ostorával kilökte a lány kezéből a kardjait.

Natsume kétségbeesetten próbálta visszaszerezni őket, nem sok sikerrel.

„A fenébe! Reito túl erős. Esélyem sincs ellene!” – gondolta Natsume.

Míg folyt a komoly küzdelem, kicsit távolabb Rin áhítattal nézte a két harcoló felet.

-         Mondd, Yaken. Szerinted melyikük fog győzni? – kérdezte a mellette ülő kis démont.

-         Hogy kérdezhetsz ilyen butaságot, Rin? – torkollta le amaz – Természetesen Reito. Csakúgy, mint az elmúlt 52 alkalommal.

-         De Natsume mostmár sokkal jobb.

-         Igaz, hogy a lány sokat fejlődött, se még a nyomába sem ér Reitonak, aki csaknem olyan jó harcos, mint Sesshoumaru Nagyúr.

-         Még mindig nem tudod magadnál tartani a fegyvereidet! Nevetséges vagy! Még a démoni erőidet sem tudod használni. Nem is tudom, hogy gondolhatta az öregasszony, hogy alkalmas vagy erre!

Reito technikája hatott, Natsume szemében megvillant a már jól ismert fekete szikra.

-         Hogy merészelsz sértegetni, te felfuvalkodott hólyag? Majd én megmutatom neked! – azzal újult erővel rontott Reitóra, aki könnyedén kitért előle.

A férfi ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

-         Mit is mutatsz meg, kicsikém?

Natsume egyre jobban bedühödött. „Hogy mer így hívni engem? Nem több egy egyszerű fajankónál! Erős vagyok. Le kell győznöm!” Becsukta a szemét, próbált lehiggadni. „Nem szabad hagynom, hogy feldühítsen, azzal nem érek el semmit. Meg kell tanulnom használni az erőm.” Kinyitotta a szemeit, melyekben elszántság tükröződött, és egyenesen Reitóra nézett. Kardjai eltűntek a földről, és fekete foltokban megjelentek a kezében. Egyik lábát előrébb tette, kissé előre hajolt. Karjait keresztbe tette mellkasa előtt, majd két ellentétes irányú kört írt le velük. A két kard között vékony energiakör keletkezett. Natsume előrelökte a kezeit, mire a kör hatalmas erővel és sebességgel Reito felé indult. A fiú arcára kiült a döbbenet, ugyanakkor szemeiben elismerés tükröződött. „Hát mégis tanult valamit.” – gondolta, de már nem volt ideje kitérni, így a csapás telibe találta. A fekete kör, amint elérte, hatalmassá nőtt, beborította az egész testét, majd hirtelen összezsugorodott, szorítva Reitót, aki alig tudott mozogni. Natsume őszintén meglepődött. Ez volt az első alkalom, hogy harcképtelenné tudta tenni a férfit. Habozott. Nem tudta, mit tegyen, végül Reito szólalt meg.

-         Ennyi? Bármikor kiszabadulhatok ebből a kötésből. Mire vársz? Támadj meg!

-         Én…

-         Gyerünk! Támadj meg, te mihaszna! Nem érsz ezzel a támadással semmit, ha nem vagy elszánt!

-         De hát… nem tudsz védekezni…

-         A fenébe ezzel! – Reito mérges volt a lányra – Hát mégsem tanultál semmit? Démon vagy, te szerencsétlen! – kiáltotta, miközben kitépte magát az energiakör szorításából – Nem kéne, hogy érdekeljen a harcképtelenségem! Szánalmas vagy! A démonok szégyene! Pedig már kezdtem azt hinni, hogy mégis jó vagy valamire, de nem! Csupán egy buta kislány vagy, nagy hatalommal! Sose leszel méltó ellenfél egy igaz démon számára! Még egy féldémon is jobb nálad! – hordta le a lányt.

Natsume lehajtott fejjel, egyre dühösebben hallgatta Reito szidalmait. Szinte villámlott körülötte a levegő. És csakugyan. Natsume körül meg- megfénylett egy-egy fekete villám, majd a lány feje fölé összpontosultak egy tömör fekete energiagömbbé. Natsume felkapta a fejét, mire a gömbből egy hatalmas fekete villám fénylett az ég felé. Néhány pillanatig minden halálosan nyugodt és csendes volt, majd a másodperc töredéke alatt egy óriási fekete villám csapott le az égből, egyenesen Reito felé, aki döbbenten figyelte a lányt. Natsume maga is meglepődött a dolgon, haragja azonnal elszállt, amint a rettenetes villám eltalálta Reitót. Semmit sem lehetett látni, a sötétség mindent beborított, és mikor elült, hatalmas porfelhő volt látható. Az esemény felkeltette az eddig csendben ülő Sesshoumaru figyelmét is. Érdeklődve fordult a két harcoló fél felé, majd szája sarka enyhén felfelé görbült. Natsume is átváltott a csodálkozásból, és tisztán, csilingelően kacagni kezdett. Reito mérgesen, felhúzott szemöldökkel nézte a lányt. Egész testén éjfekete korom borította, hosszú haja égnek állt.

Natsume egy pillanatra abbahagyta a nevetést, és megkérdezte:

-         Ez meg mi volt?

-         Azt… én… is… szeretném…. Tudni – felelt a villámsújtotta démon.

Hangja fenyegető volt, de Natsume nem bírta megállni, és újra rákezdte.

-         Úgy nézel ki, mint akibe villám csapott! – mutatott Reitóra, és már szinte kétrét görnyedt a nevetéstől.

Reito megelégelte a dolgot, és villámgyorsan a lánynál termett. Majd ujjait Natsume nyaka köré fonta.

-         Hogy merészelsz kinevetni, re szemtelen fruska?! – kérdezte a mostmár nemcsak a nevetéstől fuldokló lányt.

Natsume egyszerűen nem tudta komolyan venni őt, noha igencsak érezte a férfi szorítását, még mindig kacagott.

-         Viccesnek találod? – kérdezte egyre mérgesebben a büszkeségén csorbát szenvedett démon, és még jobban szorította ellenfelét.

A lány mostmár nem nevetett, kezeit a férfi csuklójára tette, próbált lazítani a szorításon. „Ez már cseppet sem vicces. Még képes, és megöl, nem törődve az egyezséggel.”

-         Reito…. – nyögte – en.. engedj… el!

A férfi ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

-         Elég volt? Könyörögj!

Natsuméban ismét felment a pumpa. Egy hatalmas rántással kitépte magát az időközben eredeti formáját visszanyert Reito karmai közül, és kissé hátraugrott. Zihálva nézett a démonra, egyik kezével a nyakát méregette, hosszú haja kibomlott az azt eddig összetartó fonatból, és eltakarta szinte az egész arcát. Halkan, szinte sziszegve szólalt meg.

-         Azt hiszed, könyörögni fogok neked?

Szabad kezét kinyújtva felemelte. „Sikerülnie kell! Most nem veszíthetek ellene! Teljesen magamnál vagyok, ezúttal nem a dühöm fog irányítani.” Behunyta a szemét, és koncentrált.

Reitót meglepte a lány akaratereje. „Rövid idő alatt elég sokat fejlődött. Pár nappal ezelőtt már rég feladta volna.”

-         És most mi lesz? Nem tudsz semmit tenni ellenem – gúnyolódott tovább.

Natsume körmei világítani kezdtek, és hatalmasra nőttek. Hihetetlen sebességgel odafutott Reitohoz, és az igencsak meglepődött démonhoz simult. Arcaik csak milliméterekre voltak egymástól. Natsume felemelte a kezét, körmeivel végigsimította a férfi arcát, majd hirtelen belevájta őket. Miközben Reito döbbent arcán vér csordogált, halkan a fülébe suttogta:

-         Jól jegyezd meg: soha, ismétlem, SOHA nem fogok könyörögni senkinek, főleg nem neked! – azzal lenyalt egy vércseppet Reito arcáról, higgadtan csókot nyomott az ajkára, és elsétált.

Reito még sokáig állt ott megrökönyödött arccal, kővé dermedve