**

Amint magához vette a fekete drágakövet, tudta, hogy elfogadta a sorsát. Csak reménykedni tudott benne, hogy sosem fut össze a titokzatos fiúval, a Nyugati Területek örökösével... és most tessék, itt van a közelében...

Egy apró neszt hallott meg onnan, ahol a holmiját hagyta. Összehúzott szemmel koncentrált, de nem látott senkit sem, ezért úgy döntött, lemerül és észrevétlenül odaúszik a víz alatt. Halkan suhant méterekkel a felszín alatt, aztán óvatosan felemelkedett és éppen, hogy kibukkant a feje.

„Hmm... megint az a finom illat...” gondolta magában Aini, de még nem tudta beazonosítani, így önkéntelenül is kijjebb jött. Aztán végre feltűnt a titokzatos jövevény is; Aini erre kissé megszeppenve visszamerült és összehúzta magát kicsire, a víz pedig éppen az álláig ért így. Kíváncsian a várta a közeledő alakot.

– Sesshoumaru? – kérdezte, mikor a szellem hallótávolságon belülre ért. – Te mit keresel itt?

– Nem voltál a barlangban... – felelte a férfi. – Utánad jöttem.

– Hogy találtál meg? – ráncolta össze a szemöldökét Aini. Nem hitte volna, hogy olyan éles a szaglása a démonnak; hát tévedett.

– Az illa... a szagod vezetett ide – válaszolta Sesshoumaru.

Aini erre a mondatra kicsit lejjebb merült, így a szellem nem láthatta, hogy arcán egy mosoly jelenik meg. „Ugyan, miket képzelek?” figyelmeztette magát gondolatban Aini. „Hiszen ő az, akivel eljegyeztek... hacsak nincsen testvére... ezt feltétlenül meg kell tudnom... jaj, miért bolondozik velem az Apám?!”

– Sesshoumaru, kérdezhetek valamit?

A démon nem válaszolt, csak felvonta egyik szemöldökét. Ezt Aini igenlő válasznak tekintette, így folytatta:

– Vannak testvéreid? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru arca a közönyösből egyből haragosra váltott. Fenyegető árnyéka Ainira vetült, arca elsötétült. Úgy nézett ki, mint aki azt latolgatná, elárulhatná-e neki a választ. Végül – maga sem értette, pontosan miért – felelt a kérdésre:

– Van egy öcsém, Inuyasha... – hangja is fenyegető volt.

– Ő is... egy youkai? – mondta ki végül kérdését Aini. Jelen pillanatban nem is tudta, melyik válasznak örülne... „Leginkább talán egyiknek sem...” morfondírozott magában, miközben a feleletet várta.

– Semmi közöd hozzá – felelte, aztán megfordult és elsietett abba az irányba, ahonnan jött.

„Na, ezt megkaptam...” húzta el a száját Aini. „Talán mégse kellett volna rákérdeznem... de még így sem vagyok előrébb...” csalódottan sóhajtott egyet és úszott még pár tempót. Utána kijött a vízből, megszárítkozott, felöltözött és elindult visszafelé, a barlanghoz, karján a fehér prémpalásttal.

„Miért érdekli annyira, hogy Inuyasha teljesen démon-e?” töprengett magában visszafelé Sesshoumaru. Nem tagadta, feldühítették a nő kérdései. Ha épp olyan kedvében lett volna, egy csapásra végezhetett volna vele, de... a tudat, hogy övé a fekete drágakő, ami egykor az apjáé volt, teljesen összezavarta a démont.

Még nagyon fiatal volt, félig már felnőtt, félig még gyerek, mikor Inutaisho elajándékozta a fekete drágakövet. Pedig az Sesshoumaru egyik kedvenc tárgya volt. Órákon keresztül elbabrálgatott vele, mikor nem figyelték. Valamilyen különös és számára mindmáig érthetetlen okból, vonzotta őt a kő.

De édesapjáé volt és nagyot csalódott, mikor egyik nap kereste nála, de nem találta. Akkor mesélte el neki Inutaisho, hogy elajándékozta egy másik szellemnek. A fiatal Sesshoumaru természetesen fel volt háborodva ezen és faggatta, miért tette.

Kiderült, együtt harcoltak egy démon ellen és kölcsönösen segítettek egymásnak. A szövetségből aztán barátság lett és Inutaisho ezzel a gesztussal, hogy a követ neki ajándékozta, próbálta viszonozni a barátságot.

– Remélem, legalább ugyanolyan jót kaptál cserébe... – jegyezte meg morcosan a kis Sesshoumaru.

– Nem, én nem kaptam semmit. Illetve... közvetve kaptam én is, igen – válaszolt az apja.

– Nem értem – rázta meg a fejét Sesshoumaru. – Miről beszélsz, apa?

– Ő megkapta tőlem a fekete drágakövet, cserébe pedig...

– Igen...?

– Ha születik egy lánya, akkor...

– Akkor mi történik, apa? – türelmetlenkedett Sesshoumaru.

– A fiamnak ígérte a kezét.

– Tessék?! Hogy micsoda? – szökkent egyet hátra Sesshoumaru, mintha attól tartana, mindjárt megtámadja valami.

Azóta már el is felejtette ezt az esetet, hiszen annyi minden történt már... akkoriban még jóban volt az apjával, de aztán... a viszonyuk megromlott, Inutaisho pedig csakhamar eltávozott az élők sorából, ő pedig megörökölte Nyugat Földjeit és a saját maga ura lett. Ő lett a környék legerősebb youkai-ja, de annak is kellett lennie, ha birodalmát meg akarta tartani.

Viszont amióta azon a viharos éjjelen feltűnt a nő, teljesen össze volt zavarodva. Nem volt benne biztos, hogy ő az, hiszen Sesshoumaru úgy tudta, Kaijitának nevezik a jegyesét. De ha rá is talált volna, úgyse tudta volna, mihez kezdjen. Hiszen ezen eddig még nem gondolkodott... sőt, teljesen el is felejtette.

„Lehet, hogyha azon az estén nem az elé a barlang elé kerül, ahol én kerestem menedéket a vihar elől, akkor soha nem is találkozunk, és örökké rejtve marad a fekete drágakő.” Sesshoumaru még mindig nem tisztázta magában gondolatait. Egy kisebb sziklán ült, nem messze a barlang bejáratától és távolba révedő tekintettel figyelte a vidéket.

Orrát hamarosan valami kellemes, ismerős illat csapta meg; azonnal felismerte: Ainié volt. Hamarosan feltűnt a nő közeledő, kecses alakja is, karján a démon hófehér prémpalástjával. Odasétált a sziklán ülő alakhoz és átnyújtotta neki a szőrmét:

– Köszönöm.

Sesshoumaru rápillantott, aztán a prémpalástra.

– Semmiség – felelte hidegen, azzal elvette tulajdonát.

Aini biccentett és visszasétált a barlangba. Aznap már nem is beszéltek; Sesshoumaru még sötétedés után is kint gondolkodott, Aini viszont hamarosan elálmosodott és már jó ideje aludt, mikor a férfi végre belépett a barlangba.

Leült vele szemben és tovább töprengett. Azonban gondolatai rendre visszatértek Aini és a fekete drágakő felé. Valamint azt sem bírta kiverni a fejéből, amit Inutaisho mondott akkor neki... hogy mennyasszonya van...

Lassan lecsendesedett elméje és hagyta, hogy a gondolatok rendezetlenül cikázzanak át rajta; nem kapaszkodott bele egyikbe sem.

Hajnalban arra kellett rádöbbennie, mikor Aini ébredezni kezdett, hogy egész éjjel őt figyelte. Gyorsan elfordította a fejét és kifelé tekintett a barlangból, így Aininak fogalma sem volt róla, mennyire vigyázták az álmát. Sesshoumaru mélyet lélegzett és ismét a közelből érezte a nő finom illatát... „Furcsa... olyan megnyugtató ez az illat...” morfondírozott el magában.

Aini úgy érezte, figyelik, de mikor kinyitotta a szemét, Sesshoumaru már másfelé nézett, ezért nem is nagyon foglalkozott vele; gondolatban megvonta a vállát, aztán nyújtózkodott egy nagyot és feltápászkodott.

– Látom, ma már jobban vagy... az eső is elállt – kezdte Sesshoumaru. – Ideje továbbállnom – e szavakkal fel is állt és elindult kifelé a barlangból.

Aini követte:

– Akkor köszönöm a segítséget...

Sesshoumaru nem válaszolt, még csak hátra sem nézett a válla fölött, úgy indult el. Aini vállat vont és elindult... volna. De fogalma sem volt, pontosan hol van, teljesen elvesztette az irányérzékét. Ráadásul a falujába is felesleges lett volna visszamennie és hiába ismerte a környéket (pl. a tavat), ezen az úton, amin akkor, azon a viharos éjjelen elindult, még sosem jött messzebbre. Összezavarodva megállt.

– Sesshoumaru... – szólította meg tétovázva a démont, mire ő megállt és hátratekintett a válla fölött. – Öhm... nem tudod véletlenül, merre találom a legközelebbi falut?

– Dehogynem, arra... – mutatott abba az irányba a férfi, amerről Aini jött. – Ha jól tudom, ott van a kastélyotok is...

– Igen, de... egy másik legközelebbi falut nem ismersz? – bökte ki végül a nő.

Sesshoumaru gyanakodva összehúzta a szemét, de nem adott hangot gondolatainak.

– Errefelé még sosem jártam... – jegyezte meg Aini és kérlelően nézett rá.

– Van egy másik falu is, az ellenkező irányban – kezdte volna magyarázni Sesshoumaru, de a nő közbevágott:

– El tudnál oda vezetni? – kérdezte reménykedve. – Tényleg nem ismerem ezt a környéket és nem szeretnék eltévedni...

– Nem vagyok idegenvezető – jelentette ki egy haragos szemvillanás közepette Sesshoumaru.

– Nem is arra gondoltam... – sütötte le szemét a nő. – Ha nem, hát nem, egyszer majdcsak sikerül eltalálnom oda...

Sesshoumaru még egy hosszú pillanatig Aini arcát fürkészte; és ekkor rá kellett döbbennie, hogy bármennyire is úgy gondolja, nem tudja sorsára hagyni a nőt. Valami furcsa érzése volt, ami felülkerekedett elméjén.

– Rendben van – mondta, olyan fagyosan, hogy még a nyári napsütés is megdermedt volna. – Velem jöhetsz; elkísérlek a legközelebbi faluhoz.

– Köszönöm! – Aini arca felderült és megengedett magának egy kis mosolyt, a démon felé.

– Huh... – Sesshoumaru megfordult és elindult; Aini pedig hamarosan beérte.

Délelőtt nem esett szó köztük, de ez ezúttal nem zavarta a nőt. Ismeretlen környéken volt és a tájat figyelte. Aztán délben valami furcsa érzése támadt; Sesshoumaru is megtorpant mellette. Kisvártatva viszont rájött és boldogság töltötte el a szívét. Izgatottan fürkészte az égboltot.

– Te is érzed...? – érdeklődött Sesshoumaru.

– Igen, ez... – de Aini nem fejezhette be, mert egy apró, vörös villám suhant felé szélsebesen és azonnal becsapódott, a nyitott tenyerébe. – Enyje, Katsu... – csóválta meg a fejét a nő és megsimogatta a kezében kuporgó pici, vörös madárfiókát.

– Mi... ez? – Sesshoumaru meglepve tekintett a kis jövevényre.

– Ő Katsu, egy főnixmadár – felelte készségesen Aini. – Hozzám tartozik, már azt hittem, hogy ő is... – elharapta a mondta végét.

– Ő is micsoda? – kérdezett rá a férfi.

– Hogy baja történt – válaszolta Aini; végtére is, ez tulajdonképpen igaz volt, bár közel sem ez volt a teljes igazság. – De főnix, ugyan mi baja történhet?

– Nem tűnik túl erősnek... – jegyezte meg Sesshoumaru, ahogy közelebb hajolt hozzá. Katsu rikoltott egyet, mire mindketten befogták a fülüket, aminek az lett az eredménye, hogy a kis főnix kiesett Aini kezéből és ügyetlenül repkedve próbált nem lezuhanni a földre.

– Jaj, te butus... mondtam, hogy ne használd a hangod ebben az alakodban... – feddte meg Aini, miközben kezébe vette a kis jószágot.

– Hogy bírod ezt a sipítozást? – érdeklődött kicsit mérgesen Sesshoumaru.

– Nem ilyen szokott lenni... gyönyörű hangja van általában, de ebben a formájában...

– Hogy érted?

– Te nem hallottál még a főnixekről? – kérdezett vissza döbbenten Aini.

– Dehogynem, de csak... megalapozatlan információkat – Sesshoumaru eszébe jutott, mikor egyszer Jyaken mesélt neki egy főnixmadárról.

– Amikor erejük teljében vannak, tényleg nagyon szépek és erősek, de Katsu most... hát, fiatal volt még, nem volt itt az ideje, de biztos a tűzvész miatt... – Aini beharapta a száját. „Ez most pont az volt, amit nem akartam elmondani.”

– Milyen tűzvész? – kérdezett rá Sesshoumaru.

– Öhm... a napokban pusztított a közelben egy tűzvész – próbálta menteni a menthetőt Aini. – Azt hittem, Katsu is odaveszett, mint oly sokan, de úgy tűnik, a különleges erejének köszönhetően így is képes volt újjászületni.

Sesshoumaru bólintott; tehát Jyakennek igaza volt: a főnixek képesek hamvaikból újjáéledni... akkor talán az sem pletyka, hogy örökéletűek.

– Érdekes... – jegyezte meg a férfi. – Ez a házikedvenced?

– Nem, ő az én... hm... – Aini kereste a szavakat, végül kimondta, amit szeretett volna, bár nem reménykedett benne, hogy Sesshoumaru tudni fogja, miről beszél, s gyanúja azonnal be is igazolódott. – A familiárisom.

Sesshoumaru nem kérdezett rá, bár látszott, nagyon is megtenné, de tekintete elárulta, mennyire kíváncsi.

– Egyfajta mentális kapcsolat van köztünk – magyarázta türelmesen Aini. – Ő az én segítőm, cserébe pedig én is segítek neki... mint egy mély barátság...

– Badarság – jegyezte meg a démon.

– Pedig hidd el, már sokszor hasznos volt ez a kölcsönös barátság – bizonygatta Aini.

– Menjünk tovább, nemsokára odaérünk – indult el újból Sesshoumaru.

Aini sóhajtott egy mélyet, aztán követte a démont, miközben tenyerében békésen kucorgott Katsu, a főnixfióka.

Hamarosan valóban odaérkeztek; a délután közepe felé járhatott az idő. Aini megköszönte Sesshoumaru segítségét, de ő ugyanolyan hűvös volt vele, mint eddig. Morrant egyet, s odébbállt.

„Á... férfiak!” hallott egy vékony hangot a fejében Aini, mire halkan elnevette magát. „Nagyon remélem, hogy a megjegyzésemen nevetsz, nem pedig a hangomon...”

– Ugyan már, úgyis tudod, Katsu! – kuncogott tovább Aini, miközben megsimogatta a kis főnixet, mire az sértődötten felszegte a fejét. – Jaj, ne csináld ezt!

„Jönnek a falusiak... bolondnak néznek, ha itt beszélsz magadban...” jegyezte meg ismét a vékony hangocska Aini fejében, mire ő gondolatban válaszolt neki: „Hát ne fecsegj annyit!” Erre egy sipákolás volt a válasz és nem kellett sok hozzá, hogy Katsu ismét a földön kössön ki, lévén Aini ösztönösen a fülére tapasztotta kezeit.

– Ilyet még egyszer ne csinálj, már kértelek! – pirított rá Aini.