Napok teltek el azóta, hogy útjaik elváltak. Sesshoumaru pedig megint azon kapta magát, hogy rá gondol. Egy fejrázással elintézte és arrébb hessegette a gondolatot. Inkább azon kezdett töprengeni, miért történik folyton ez vele, mióta találkozott Ainival. Erre azonban nem találta meg a választ.

Már a Nyugati Területeken haladt, egyedül, a kastélya felé véve az irányt. Jyaken ott várta; meghagyta neki, hogy ne merészeljen utána menni. Fontos elintéznivalói voltak és nem akarta, hogy szolgája alkalmatlankodjék. Sesshoumaru szerint mindig is túl sokat beszélt...

Éppen hazafelé tartott, mikor megérezte a levegőben az eső illatát és úgy talált rá a barlangra, majd pedig Ainire, aki majdhogynem a lábai elé esett – szó szerint. „Már megint ő!” mérgelődött magában a démon, de ekkor váratlanul megérezte a nő illatát. „Vajon mit kereshet erre?” morfondírozott Sesshoumaru, aztán elindult, lábai ösztönösen mozogtak, úgy tűnt, mintha egy belső parancsra engedelmeskednének, s követte Aini finom illatát.

A közelben egy erdő volt, a nő ott volt; éppen egy tisztásra ért ki. Sesshoumaru egy fa mögül figyelte, s már épp elindult volna, hogy kérdőre vonja, mikor hirtelen megérezte a közelben Naraku szagát. „Mi a fenét keres az én területemen az a nyamvadt korcs?!”

Aini is felkapta a fejét az oda nem illő szagra. Naraku hamarosan meg is jelent, a nő pedig meglepve pislogott rá, aztán bizonytalanul lépett egyet felé.

– Naraku? Hát te élsz...? – kérdezte tétovázva.

– Te magad is látod.

– Nahát, de örülök hogy... – indult volna felé Aini, de két lépés után megtorpant. Összeráncolta homlokát, ahogy próbált rájönni a részletekre. – Hogyhogy életben vagy? A tűzvész... hogy élted túl? Neked is ott kellett volna lenned, azt mondtad...

– Tévedsz – felelte lassan és vészjóslóan Naraku. – Neked kellett volna ott veszned.

– Micsoda...?! – Aini megtántorodott, s botjába kellett kapaszkodnia, ha nem akart elesni. Az ájulás környékezte, mikor megértette, mit jelentenek ezek a szavak; Katsu, aki a vállán kuporgott, majdnem leesett róla. – Te... te voltál... az...? Mégis hogy tehetted?!

– Erre nem került volna sor, ha engedelmeskedsz nekem...

– Hogy én? ... Neked? – Aini minden rosszulléte ellenére majdnem a démon arcába nevetett. – Ezt te sem gondolhattad komolyan.

– Próbálkozni szabad... – vonta meg a vállát Naraku és közelebb lépett hozzá, mire Aini hátrálni kezdett. – Nahát... csak nem félsz...?

– Félek, hogy olyat teszek, hogy magam is megbánom! – kiáltotta vissza Aini, s még hátrébb lépett. Próbálta visszanyerni lélekjelenlétét, hiszen, ha harcra kerül a sor, akkor félre kell tennie az érzéseit... az érzéseit, amik a húgával kapcsolatosak. Megrázta a fejét.

– Nehéz az igazság, ugye? – nézett rá együtt érzően a démon, de ezúttal nem voltak rá hatással a szavai. – Talán mégse olyan nagy baj, hogy a tűz nem pusztított el... így még egy kicsit játszhatok veled...

– Meg ne próbáld, te... – Aini elhallgatott. Utálta használni azt a szót, ami most következett volna utána, de ha felbőszítették, bizony nehezére esett magában tartania.

– Kukuku... – nevetett Naraku. – Ugyan már, nem mondhatod, hogy nem volt szórakoztató...

– Te aljas kis... – megint nem fejezte be.

– Látom, még egy rendes sértést sem tudsz a fejemhez vágni... – heccelte őt Naraku. – Úgy tűnik, annyira nem is szeretted a húgod...

– Őt hagyd ki ebből! – kiáltotta magából kikelve Aini, s botjával a férfi felé csapott.

– Nocsak... végre! Már kezdtem unatkozni... – jegyezte meg egy gúnyos félmosoly kíséretében Naraku.

– Te... álnok... kígyó...! – Aini minden egyes szónál megsuhintotta a botot, mint valami éles fegyvert, azonban az hozzá sem ért a démonhoz. A düh elhomályosította az ítélőképességét. Nem érdekelte, mit és hogyan csinál vagy miképpen van több esélye ellene, a bosszúvágy felülkerekedett elméjén és csak egy dolgot akart csupán: eltiporni Narakut, miközben a legnagyobb fájdalmat szerzi neki.

– Ezzel nem mész semmire... – nevetett a démon. – Most pontosan olyan vagy, mint a többi, szánalmas kis... halandó.

– Ne merj hozzájuk hasonlítani! – ordította torkaszakadtából Aini.

Habár kedvelte a halandókat, tudta, hogy sokkal gyengébbek nála és sokszor látta botlásaikat, ahogy újra és újra elkövetik ugyanazokat a hibákat... még a felnövekvő generációk sem tanultak elődeik hibáiból. Kedvelte a halandókat, de tisztában volt vele, nem mindegyik érdemli ezt meg.

– Eleget szórakoztunk már! – komolyodott meg hirtelen Naraku, s elsötétült az arca. – Most végzek veled...

– Azt majd meglátjuk... – Aini egy kicsit lehiggadt és botjának végével dobbantott egyet a földön. – Nem vagy egyéb, mint egy utolsó csaló... még a legrosszabb fajtából való haramia is nemesebb nálad!

– Valóban úgy gondolod...? – suttogta vérfagyasztóan a démon. Szemei összeszűkültek.

– Ostoba – jelentette ki Aini, s dobbantott még egyet a botjával.

A fekete drágakőben mintha ködös alakok mozogtak volna, de amint megpróbálta volna valaki szemügyre venni, már el is tűntek. Sesshoumaru akkora távolságból is jól látta ezt, s meglepve pislogott arrafelé. Nem egyszer megjelentek előtte is ezek az árnyalakok, mikor gyerekkorában a kővel játszott.

A bot végéből fekete füst indult el, s elterjengett a talajon, Narakut teljesen körbevéve, aztán elkezdett felkúszni rá, minden irányból.

– Nem engedem, hogy eltűnj innen, Naraku! – szólalt meg Aini, s felemelte szabad kezét; nyitott tenyerét a démonra mutatta, s arcán látszott, hogy koncentrálnia kell. – Akárhogy is könyörögsz, nem engedlek...

Naraku valóban nem bírt mozdulni, a fekete füst pedig már fojtogatni kezdte, de elhatározta, utoljára még megpróbálkozik valamivel, hátha meg tudja törni a nő koncentrációját.

– Könyörögni? Én? Nem...– Naraku arcán sötét vigyor terült el, miközben megrázta a fejét. Aini nem tudta ezt mire vélni. – Nem fogok úgy könyörögni, mint a húgod...

– Hagyd abba! – kiáltott rá Aini, s érezte, hamarosan kicsúszik a keze közül az irányítás, ezért még erősebben tartotta Narakut.

– Ha hallottad volna, hogy sikoltozott... – a démon arcáról még mindig nem tűnt el a mosoly – mint valami kismalac...

– Te átkozott... – sziszegte a fogai közt Aini. – Ne merészeld...

Nem fejezhette be. Egy pillanatra megtört a koncentrációja és Naraku ezt kihasználva egy szempillantás alatt elmenekült.

– Elkaplak! – ígérte meg az erdőnek Aini. Aztán megcsóválta a fejét és ismét dobbantott egyet botjával, mire a füst eltűnt, legalább olyan gyorsan, minthogy megjelent.

– Szemét – jelentette ki keserűen, azzal megfordult és elindult az ellenkező irányba, mint amerre Sesshoumaru állt.

A férfi már pont arra gondolt, hogy előjön és kérdőre vonja őt (mint ahogy az előbb is azt akarta), de ismét nem tudta megtenni... Alig pár lépés után ugyanis Aini térdre rogyott és halkan zokogni kezdett.

Katsu nyugtalanul csapkodott szárnyaival körülötte. Gondolatban próbálta nyugtatni, de nem sokat ért vele. Szomorúan és tehetetlenül nézte, ahogy Aini könnyeit felitatja a smaragdzöld mező.

– Hogy lehet valaki ennyire... – ismét kitört belőle a zokogás, s ezúttal a puha talajba is ütött egy hatalmasat. – Szemét!

Igyekezett lenyugtatni magát és lassan, nagyokat szipogva, de néha még mindig összerándulva elcsendesedett. Némán meredt maga elé, aztán egy idő múlva letörölte a könnyeit.

– Gyere, Katsu – szólalt meg rekedten. – Ideje továbbindulnunk... – azzal kitartotta egyik karját, mire a főnixmadár engedelmesen letelepedett rá.

Már nagyobb volt és kifejlettebb, és – habár még mindig nem érte utol eredeti önmagát – a hangja már nem volt oly fülsértő, valamint a repülés sem okozott már neki nagyobb gondot.

Aini azonban egy lépés után megtorpant. A szél megfordult, s ismerős, finom illatot hozott felé. Szimatolt még egy kicsit a levegőben, aztán rájött, kihez is tartozik. Lehajtotta a fejét, de nem fordult meg, úgy kérdezte:

– Jól szórakoztál?

Nem kapott rá választ. Sóhajtott egy mélyet és újból elindult.

– Egyáltalán nem volt szórakoztató – felelte végül egy hűvös hang, közvetlenül a háta mögül.

Aini hátán végigfutott a hideg és azonnal megállt. Nem is hallotta, mikor jött oda mögé Sesshoumaru. Lassan megfordult.

– Akkor miért nézted végig? – a nő próbálta kifürkészni Sesshoumaru gondolatait arany szemeiből, azonban – mint előtte oly sokan – nem járt sikerrel. – Mert végignézted, ugye...?

A démon biccentett.

– Kíváncsi voltam, mit keresel itt, de mikor utánad jöttem, láttam, hogy el vagy foglalva Narakuval... nem akartalak megzavarni – hallatszott válasza.

Sesshoumaru nem volt hozzászokva, hogy kérdőre vonják, s felelete végén enyhe gúnyt lehetett érzékelni.

– Ó, milyen kedves Tőled, Sesshoumaru – jegyezte meg keserűen Aini.

– Mi közöd van neked Narakuhoz? – tért a lényegre a démon.

– Csak nem te is ismered?

– Válaszolj!

– Talán ha nem lennél ilyen nyers, akkor megtenném – Aini sértődötten felszegte a fejét, s elfordult, hogy továbbmenjen, azonban Sesshoumaru megragadta a karját. – Mégis mit képzelsz magadról?!

– Azt, hogy én vagyok ezeknek a területeknek az ura és minden, ami itt történik, rám is tartozik... – felelte szemrebbenés nélkül a démon. – Megpróbáltalak szépen kérni, de te...

– Még hogy szépen? – villant meg Aini tekintete. – Senkitől sem tűröm el, hogy így bánjon velem!

„Na szép. Két felvágós, büszke szellem... Már csak ez hiányzott!” dugta a szárnya alá a fejét Katsu. Hangja most már normális volt, mélyen zengett a nő elméjében.

– Te... pimasz... – Aini mérgesen pillantott a madárra és lesöpörte a válláról, mire a főnix fülsértő rikoltozást hallatott. Mivel még nem fejlődött ki teljesen, ezért erre is képes volt – egyelőre.

– Váá... Katsu! – kiáltott rá Aini, miközben befogta a fülét.

Sesshoumaru is hasonlóképp cselekedett, kivéve, hogy ő nem mondott semmit sem, csupán fájdalmas arcot vágott. A főnix lejjebb ereszkedett és megállt Ainival szemben, hogy fejük egy vonalba kerüljön.

„Megérdemelted... sőt, mindketten megérdemeltétek.”

– Mégis mit képzelsz te magadról? – fortyant fel Aini.

„De hát... én csupán a tényeket közlöm.” felelte legártatlanabb arckifejezését felöltve a madár.

– Undok vagy – fordult el tőle Aini, s ekkor vette észre, hogy Sesshoumaru furcsán pillant rá. – Mi van? – húzta össze magát kicsit a nő.

– Te egy madárral beszélgetsz? – pislogott értetlenül a démon.

– Miért, minek látszik? – vágott vissza Aini.

– Hát, te nem vagy normális...

– Azt nem mondta senki sem, hogy az lennék... most pedig, ha megbocsátasz...

– Állj! – kapott ismét a karja után Sesshoumaru, de ezúttal elvétette.

– Mit akarsz még mindig? – nézett rá haragosan Aini.

Sesshoumaru gondolatban egy hatalmasat sóhajtott, mielőtt megszólalt volna, de kívülről semmi sem látszott rajta:

– Naraku az ellenségem.

– Na és...?

– Ezért akarom tudni, mi közöd van hozzá – felelte végül a démon.

– Értem – biccentett Aini, s még várt egy percet, mielőtt válaszolt volna:

– Talán számodra is kiderült, hogy nem vagyunk barátok.

– Nekem úgy tűnt, mikor először megláttad, hogy...

De Aini nem hagyta befejezni a férfi mondatát, hevesen közbevágott:

– Elárult!

– Így már világos... és mihez kezdesz most?

– Ostoba kérdés – jelentette ki Aini, s ismét elindult. – Természetesen utánamegyek és megbosszulom...

– A húgodat?

Aini megtorpant.

– Tehát mégis figyeltél... – jegyezte meg halkan a nő.

– Igen; minden szót tisztán hallottam – felelte Sesshoumaru, s közelebb lépett hozzá. – Fogalmam sincs, mit érezhetsz most és nem is akarom megtudni, de ha bosszút akarsz állni rajta, akkor...

– Akkor mi?

– Egyedül gyenge vagy hozzá... – Sesshoumaru elharapta a szó végét.

Aini vállai megemelkedtek, ahogy mély levegőt vett és a démon azt hitte, ismét egy újabb dühkitörés következik, amiért megsértette a büszkéségét, azonban ezúttal tévedett.

– Igazad van – mondta csendesen a nő, már-már síri hangon. – De meg kell próbálnom... nem hagyhatom annyiban!

– Mivel én is Naraku nyomában vagyok, mit szólnál hozzá, ha...

– Te most felajánlod a segítséged? – nézett bele mélyen a démon szemébe hitetlenkedve Aini; s bár sajátjaiba könnyek gyűltek, nem sírt.

– Tulajdonképpen igen – felelte egy kis szünet után Sesshoumaru.

– Rendben van – bólintott Aini, s szipogott egyet. – Elfogadom, köszönöm...

– A közelben van a kastélyom, ott kipihenheted magad, amíg erőre kapsz és elindulhatunk.

– Jó – bólogatott Aini, s kitárta a karját, hogy Katsu kényelmesen visszarepülhessen megszokott helyére.