Másnap kora délután ébredt fel. Kicsit elszégyellte magát, amiért ennyit aludt, de legalább friss volt és a sebesülési úgy eltűntek, akárcsak az előző napi kimerültsége. Nyújtózkodott egy hatalmasat és kisétált szobája erkélyére. Mikor bejött, nem is vette észre.

Kilépett az ajtón és rákönyökölt a míves korlátra. Egy gyönyörű szép kertre nyílt kilátása. Gyümölcsfák terpeszkedtek hatalmas lombjaikkal, elszórva virágok virítottak a smaragdzöld fűben. Mélyet szippantott a levegőből. Minden olyan friss volt, a Nap is vidáman sütött le.

„Jól indul el az nap.” könyvelte el magában Aini, aztán megmosakodott és kicsit összeszedte magát. Mikor kilépett szobája ajtaján, egész lénye csak úgy káprázott. Gyorsan lesietett a földszintre és kiment a kertbe. Közelebbről is meg akarta csodálni a nyugalmas kis helyet.

Eközben arra lett figyelmes, hogy gondolatai minduntalan visszatértek Sesshoumaruhoz és a tegnap történtekhez. Nem tudta, pontosan mit is gondoljon róla, hiszen még mindig nem sikerült kiismernie a démont. Lehet, hogy ezentúl kedvesebb lesz hozzá, de az is lehet, hogy valamilyen érthetetlen módon még hűvösebb.

Leélt már egy emberöltőt, de a férfiakon még mindig nem tudott kiigazodni. Ahogy a szellemeken sem.

Töprengésének egy apró zaj vetett véget. Felkapta a fejét és látta, ahogy Sesshoumaru közeledik felé. Aini vett egy mély levegőt és elindult felé. Eközben Katsu mellette repkedett, nyugtalanul csattogtatva szárnyait.

Aini sosem tudta meg, mit akart akkor mondani Sesshoumaru. Egy ló vágtázó patái vágták el az éppen induló párbeszédet. Mind a ketten feszülten figyelték a kaput, melyen most egy hatalmas fekete mén csörtetett be, hátán megviselt lovasával.

– Kaijita-sama! – mondta elhaló hangon, erőlködve a teljes harci felszerelésbe öltözött férfi, miközben felé nyújtotta egyik karját. Arcán látszott, hogy fájdalom kínozza.

– Mi történt, Takura? – sietett oda hozzá Aini, elfelejtve a körülötte lévő világot. A jövevény ruhájáról csöpögött a vér és számtalan sebesülés csúfította el testét.

– A falu... – kezdte szaggatottan a férfi – ami nyugatra van...

– Tudom – bólintott egyet a nő. Sesshoumaru abba a faluba vezette, miután elhagyták a barlangot. – Mi történt vele?

– Tucatnyi szellem támadta meg... tüzet is okádtak...

Aini arca elsötétült. Csak nem Naraku egy újabb kegyetlen tettéről van szó?

– Majdnem mindenki odaveszett... néhányan túlélték; raboskodnak... de én... nem tudtam már semmit sem tenni... eljöttem hozzád, hogy elmondjam... – légzése egyre jobban akadozott.

– Takura... – Aini közelebb lépett hozzá, de szörnyülködve szökkent egyet hátra, mikor megérezte a férfin a halál szagát.

– Te halott vagy... – suttogta vérfagyasztó hangon a nő.

– Még mindig... ott vannak... – mondta utolsó erejével a férfi, azzal teste elporladt, csakúgy, mint lováé.

Aini elkerekedett szemekkel nézte azt a helyet, ahol még az előbb alattvalója volt. Csak akkor vette észre, mennyire reszket, mikor Sesshoumaru odalépett hozzá és hátulról átkarolta. Erős karjai és magabiztos ölelése lassan megnyugtatták Ainit, aki még percekig nem tért magához döbbenetéből, de végül egy mély lélegzetet véve sikerült lecsillapítania háborgó bensőjét.

– Ez Kagura műve... – hangja immár higgadt volt. – Ő tudja a halottakat így használni.

– Akkor ez Naraku csapdája lesz... – jegyezte meg komoran Sesshoumaru. – Ugye nem akarsz odamenni?

– De. Pontosan ezt fogom tenni.

– Épp erre számítanak.

– Nem érdekel! Megfogadtam, hogy bosszút állok, és most még azt is tudom, hol találom őt meg! – Aini kitépte magát Sesshoumaru öleléséből és dacosan nézett vele farkasszemet.

– Értem – biccentett a démon.

Percekig csendben álltak, egymással szemben, aztán valami szöget ütött Sesshoumaru fejében:

– Jól hallottam, hogy Kaijitának hívott?

„Itt az igazság pillanata.” hallatszott egy hang a fejében. „Köszönöm szépen, nagyon drámai volt, Katsu!” felelte füstölögve Aini.

– Igen...

– Nekem azt mondtad, Aininek hívnak!

– Kaijita a másik nevem... – magyarázta Aini. – Csak kevesen ismerik... a családom, néhány bizalmasom...

– És én – egészítette ki Sesshoumaru.

– Igen, most már te is.

– Nem így értettem – Aini kérdően tekintett rá, ezért a férfi folytatta:

– Én már azelőtt is hallottam ezt a nevet, hogy ez a halandó kiejtette volna a száján.

– Az meg hogyan...? – a nő szemei elkerekedtek, mikor rájött. A felismerés villámként hasított bele elméjébe. – Ezek szerint... – hangja kicsit remegett, de igyekezett úrrá lenni rajta. – Mi ketten... mi most...

– Jegyesek vagyunk? – vonta fel a szemöldökét Sesshoumaru. – Igen. Apád a fekete drágakőért cserébe nekem ígérte a kezedet.

– Hűű... – Aini kicsit elszédült, így botjára támaszkodott.

Sejtette, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, valójában kivel jegyezték el, sőt, még azt is gyanította, hogy Sesshoumaru az, mégis, most egy kicsit meglepte a hír... most, hogy hallja... most, hogy megváltoztathatatlanul, megmásíthatatlanul kimondták...

– Én úgy tudtam, Kaijitának hívják a mennyasszonyomat... – mesélte Sesshoumaru. – Mikor megláttam a fekete drágakövet, azt hittem, te vagy az... de a neved nem volt ugyanaz.

– Én pedig csak azt tudtam, hogy... Inutaisho fiával jegyeztek el... aki egy youkai – magyarázta Aini, mikor felocsúdott döbbenetéből. – Ezért is kérdeztem, van-e testvéred és hogy teljesen szellem-e.

– Már értem – bólintott Sesshoumaru.

Feszült csend következett, amit végül a férfi tört meg:

– Még dönthetsz másképp, ha akarsz... az apáink határoztak így, de én nem akarlak kényszeríteni olyasmire, amit nem szeretnél.

„Nahát, hogy valaki milyen lovagias lett!” kotyogott közbe Katsu, Aini elméjében.

– É-én nem is isme..

– Ha nem akarod, úgy add vissza a drágakövet és elfelejtjük az egész egyezséget – nyújtotta ki felé egyik kezét a kutyadémon.

Aini meghökkenve nézett rá. Nem ezt akarta mondani. Egyszerűen csak bizonytalan volt; úgy érezte, nem ismeri még eléggé Sesshoumarut, de az előző napi csókot nem bírta kiverni a fejéből.

– Nos? Hogyan döntesz?

– Ha ennyire akarsz egy nyamvadt választ, és még csak végig sem hallgatsz, akkor... – Aini mérgesen leszedte botja végéről a fekete drágakövet és keményen a démon kezébe nyomta. – Tessék, légy vele boldog!

E szavakkal megfordult és elindult a kapu felé, hogy útját Naraku felé vegye.

Sesshoumaru másodpercekig csak döbbenten nézett utána, aztán a fekete drágakőre, végül megszólította:

– Nem mehetsz oda egyedül.

– Ó valóban? – kérdezte élesen Aini, miközben félig visszafordult és csípőre tette a kezét. – Márpedig elmegyek Naraku után és bosszút állok mindenért!

– Veled megyek.

– Nem jössz – jelentette ki hidegen Aini. – Nem vagyok már a jegyesed, nem köt hozzám semmi. A fekete drágakő is a tied... ég veled, Sesshoumaru!

Aini még gyorsabbra vette a lépteit és igyekezett minél hamarabb elérni a kastélyt körülvevő erdőt. Katsu magasan a feje fölött körözött, úgy kísérte el. Sesshoumaru pedig még mindig döbbenten állt kertjében, kezében a drágakövet szorongatva.

Már néhány órája úton voltak, mikor – látszólag minden előjel nélkül – kitört Ainiből a zokogás. Nem bírt megnyugodni és így továbbmenni sem. Letérdelt a földre és összehúzta magát, miközben próbált úrrá lenni könnyein, de ez nagyon nehezen ment neki.

Katsu nyugtalanul leszállt mellé.

– Mondd csak... – kérdezte zokogva a nő – te már akkor is apám mellett voltál, mikor én még meg sem születtem... miért nem mondtad el nekem?

„Micsodát?”

– Hogy Sesshoumaruval jegyzett el! – kiáltott rá Aini, s a sírás ha lehet, még jobban rázta.

„Én sem voltam benne biztos... egyébként se nagyon volt rá időnk.”

– Ennél idiótább kifogást én még nem hallottam!

„De... próbálj megnyugodni, Kaijita...”

– Nem! Nem tudok megnyugodni! – üvöltött rá a nő, miközben egyre hangosabban zokogott.

Fájt neki, hogy Sesshoumaru így bánt vele és hogy ott kellett hagynia, de végül is félig-meddig a saját döntése volt. Ha hagyta volna végigmondani neki, amit akart, akkor talán...

Újabb síróroham következett. A férfi türelmetlenségét Aini úgy értelmezte, hogy Sesshoumarut hidegen hagyja, hogy dönt. Nem is tudta, mekkorát tévedett...

– Hová készülsz, nagyuram? – lábatlankodott Sesshoumaru körül Jyaken.

– Nem mintha bármi közöd lenne hozzá...

– Jaj, bocsáss meg, nagyuram!

– Utánamegyek.

– De Aini-sama azt mondta... – ellenkezett Jyaken, azonban Sesshoumaru belé fojtotta a szót:

– Nem érdekel, mit mondott! Nem engedhetem, hogy egyedül szembeszálljon Narakuval... – Sesshoumaru dühösen járkált fel-alá, kastélya nagytermében. – Különben pedig, nekem is van elintéznivalóm azzal a korccsal...

– Mikor indulunk, nagyuram?

– Hajnalban.

– Te is érzed, Katsu? – nyugtalankodott Aini, aztán felpillantott az égre. – Nézd meg, mi lehet!

A főnixmadár engedelmesen felröppent a nő válláról és leírt egy hatalmas kört fölötte. Aztán északnyugatnak vette az irányt, amerről jöttek. Aini idegesen haladt tovább a fák hűsítő árnyékában, mikor egyszeriben már nem látta az erdőt. Óvatosan megállt. Olyan volt, mint egy látomás. A felhők közt szelte szélsebesen az eget és fürkészte azt éles szemeivel. Aztán kicsit oldalra kanyarodott egy laza szárnycsapással, s akkor meglátta őt.

Úgy tűnt, Sesshoumaru valamilyen felhőn utazik. Arca gondterheltnek tűnt és látszott, hogy nagyon töpreng valamin. Mögötte Jyaken kapaszkodott ura nadrágjának a szélébe, nehogy leessen e szédítő magasságból. Még egy ideig figyelte őket, és éppen menni készült volna, mikor a kutyadémon hirtelen felé fordult.

Aini megijedt és érezte, hogy Katsu is ugyanígy tesz. „Tűnj el onnan, de azonnal!” küldte felé telepatikus üzenetét a nő.

„Túl gyors...” a főnix hátrálni kezdett, de Sesshoumaru már nagy sebességgel közeledett felé. „Nem tudok elrepülni!”

„Nem azt mondtam, hogy repülj el, hanem, hogy tűnj el!” Aini kihangsúlyozta az utolsó két szót, már amennyire ez lehetséges a telepátiában.

„Ó...” az égbolt képe eltűnt Aini elől, s ismét az erdőt látta maga előtt. Aggódva kémlelte a kék eget. Alig egy pillanattal később a közvetlen közelében egy tűzcsóva jelent meg, s mikor az eltűnt, Katsu alakja rajzolódott ki.

Aini megkönnyebbülve mosolyodott el.

– Hála a jó égnek! – sóhajtott fel és magához ölelte a madarat.

„Sesshoumaru elől megmenekültem, de úgy látszik, te leszel a végzetem...” passzírozta ki elméjéből a szavakat a madár.

– Jaj, bocsánat! – szabadkozott Aini és azonnal elengedte őt. – Csak... – hirtelen elhallgatott. – Itt van.

„Nem lenne tanácsos találkozni vele, ugye egyetértesz?” kérdezte a nő fejében Katsu hangja. Aini lassan bólintott.

– De ha te alig tudtál elmenekülni előle, nekem ugyan hogyan sikerülhetne?

„Fogd meg a farktollaimat!”

– Hogy mit csináljak?! – hökkent meg Aini.

„Téged is el tudlak úgy vinni, ahogy én szöktem meg előle... gyerünk már!”

„Jól van.” egyezett bele a nő. „De akkor vigyél közvetlenül oda, ahová tartottunk... Narakuhoz.”

„Észnél vagy? Ha felkészületlenül megyünk oda, akkor...” ellenkezett volna Katsu, de Aini közbevágott:

– Menjünk! – azzal megfogta a főnix farktollait. – Gyerünk!

Aini felnézett maga mögött az égre és még éppen látta Sesshoumaru döbbent tekintetét, amit akkor emelt rá, mikor eltűnt a lángnyelvek tüzes ölelésében.

– Uh... már nagyon közel volt – csóválta meg a fejét Aini, miközben elengedte madarát. – Egy hajszálon múlt... Köszönöm, Katsu!

A főnix bólintott és örömteljes hangot hallatott, aztán felröppenni készült a magasba, de egy nyílvessző suhant feléje, s éppen, hogy csak célt tévesztett a fegyver. Azonnal visszakuporodott Aini vállára.

A démon éles szemeit körbe-körbe járatta a környéken. Oldalt és mögöttük fák tornyosultak, egy erdő maradványai, előttük pedig ott magasodott el kastély.

„Biztos, hogy jó helyre hoztál? Nem emlékszem kastélyra abban a pöttöm faluban.” kérdezte gyanakodva Aini.

„Teljesen biztos vagyok benne...” válaszolta a madár, aztán elgondolkozott. „Lehet, hogy Naraku építette fel, amíg itt tartózkodik...”

Váratlanul, mindenféle figyelmeztetést mellőzve megrezzent a közelükben lévő bokor és Aininak még reagálni sem volt ideje, fegyveresek törtek rá a szélrózsa minden irányából. Mire felocsúdott döbbenetéből, botját már elvették tőle, s mindkét karját lefogták.

Megfeszítette izmait és próbált kiszabadulni a katonák szorításából. Azonban azok túl erősek voltak számára. „Ez hogy lehet? Hiszen csak halandók!” villant eszébe a gondolat, aztán megérezte a szagukat. A halál lengte körül őket, mint a hadvezérét is, aki Sesshoumarunál kereste fel őt.

Irtózott a holtaktól, hát még attól, hogy hozzá is érjenek. Elvesztette minden önuralmát és kétségbeesve próbált kiszabadulni a fogságból. Azonban minél jobban vergődött, annál jobban szorították a karjait. Kifulladt, de csak egy másodpercre állt le a próbálkozásaival, aztán tovább folytatta. Ez a küzdelem nagyon kifárasztotta és kilátástalannak tűnt a helyzete.

Végre sikerült kirántania egyik karját és azonnal meglendítette, mire legalább tíz katona több métert repült a levegőben. Azonban alighogy befejezte mozdulatát és már tette volna meg a következőt, ismét lefogták szabad karját. Ujjai kezdtek elfehéredni a szorításban.

A fájdalomtól és kétségbeeséstől könnyek gyűltek a szemébe, de egy nagy levegővétellel elnyomta őket. Most nem szabad bepánikolnia, mert akkor semmi esélye sem lesz... pedig már érezte a félelem jeges érintését, ahogy a gyomrába markol. Hiába próbálkozott, nem sikerült újból kiszabadulnia az erős fogásokból.

Valami furcsa érzése támadt és hirtelen abbahagyta kétségbeesett vergődését. Feszülten figyelte az egyre közeledő fegyveres, halott férfit, aki egy tőrt tartott a kezében. Aini hátrálni próbált és egy fél méternyit sikerült is, közben hátrahúzva az őt fogva tartó több katonát is, azonban sajnos túl korán rájöttek, mire is készül, ezért még erősebben fogták és stabilan megvetették lábukat a kemény talajon.

Aini kifulladva nézett a közeledő alakra, de immár visszanyerte nyugalmát. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon a páni félelem azonnal eltűnt belőle. Dacosan tekintett a holt fegyveresre, aki támadásra lendítette tőrjét.

A nő szíve kihagyott egy ritmust, mikor megérezte a hideg fémet, amint akadálytalanul mélyed bele hasába. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. Aztán a férfi kihúzta a tőrt, Ainiből pedig kitört egy reszkető levegővétel és összecsuklott. Eszméletét nem vesztette el, de a fájdalomtól már nem tudta magát megtartani, így csak azért volt még mindig talpon, mert a holtak nem engedték őt el. Szakadozva vette a levegőt és szédült. A külvilágot már alig érzékelte.

– Most már elég lesz – ez a hang azonnal magához térítette. A gyűlöletes hang... Naraku hangja.

Aini vonásai megkeményedtek és próbálta kizárni elméjéből a fájdalmat, miközben igyekezett, hogy meg tudjon állni a saját lábán. Mérgesen és dacosan nézett előre, ahonnan a férfi közeledett.

– Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ideérsz, de végül is, egy díszvendégtől csak megtiszteltetésnek tudom venni, hogy nem váratott sokáig magára – köszöntötte a nőt csevegő hangon Naraku.

Aini érezte a vér sós-furcsa ízét a szájában. Kiköpte.

– Menj a pokolba! – hangja rekedt volt és halvány, de érezni lehetett az indulatot benne.

– Ne aggódj, még nem öllek meg... – vigyorodott el gonoszan a féldémon. – A darazsak szerint Sesshoumaru a nyomodban van – Aini makacsul hallgatott, ezért a férfi folytatta:

– Biztosra veszem, hogy idejön téged kiszabadítani és akkor végre elnyelhetem az ő erejét is... Addig még életben kell tartsalak... gondolom azon töprengsz, hogy tudott áthatolni a tőr a vérteden... el van átkozva a pengéje... csodás találmány, nemde? – vigyorodott el Naraku.

Aini arca eltorzult, mikor érezte, a fájdalom egyre jobban elterjed a testében. Nem értette, miért nem kezdett már begyógyulni a sebe és hogy miért ilyen gyenge, hogy nem sikerül kiszabadulnia a holtak markából.

– Ó... – Naraku észrevette a nő töprengő arcát. – Azon gondolkodsz, vajon miért nem segít téged az erőd... igazam van?

Aini dacosan nézett a félszellem vörösen izzó szemeibe. Naraku szája gúnyos félmosolyra húzódott.

– Tudod... a fekete drágakő miatt volt erőd.

– Hogyan...? – a nő meglepődöttségében el is felejtette fájdalmát. – Miről beszélsz?

– Amikor még gyermek voltál, nagyon gyenge voltál... erőtlenebb, mint egy hanyou – mesélte lelkesen Naraku. – Az erőd akkor növekedett meg, mikor apád neked adta a drágakövet. Azután már egyre ritkábban gyengültél le... ha jól tudom, akkor most már negyedévente csak egyszer, pár napra... – morfondírozott el a férfi.

– Honnan tudod mindezt? – Aini érezte, hogy felesleges megjátszania magát, Naraku tényleg sokat tud róla. Túlságosan is sokat.

A féldémon ördögi kacajt hallatott.

– Kisgyerekként megmérgezett téged egy démon... én voltam az!

– Micsoda?! – Aini teljesen elképedt. Narakunak nem csupán őt sikerült átejtenie, de az apját is.

– A fekete drágakő semlegesítette a méreg hatását, legalábbis idővel, apránként – magyarázta tovább a démon. – De mivel, ha jól látom, már nincsen nálad... ismét védtelen és gyenge vagy.

A nő szeme parázslott az indulatoktól és legszívesebben azonnal Naraku torkának esett volna, ha ereje teljében lett volna. De most valóban nem érezte magát többnek egy halandónál.

– Miután megmérgeztelek, és apád látta, milyen gyenge lánya született, csak még jobban örült, hogy egy youkai-jal jegyezett el téged.

Aini szemei elkerekedtek. Ezek szerint Naraku mindvégig tisztában volt vele, hogy ő volt Sesshoumaru jegyese.

– Fogalmam sincs, melyik erős démon tűrne el maga mellett egy magadfajta gyenge, erőtlen...

– Elég legyen! – kiáltott közbe a nő. Tombolt benne a düh. De egy kis megnyugvással töltötte el, hogy ezek szerint Naraku nem tudja, hogy Sesshoumaruval jegyezték el őt.

– Na, mindegy! Eleget fecserésztünk már... – vonta meg a vállát a férfi. – Vigyétek a cellájába... Ami pedig ezt a csirkét illeti...

Katsu élesen felvijjogott, de Ainit ezúttal ez nem zavarta, sőt, örült neki, ha ezzel némi kellemetlenséget tudnak okozni Narakunak. Úgy tűnt azonban, hogy félszellem meg sem hallotta a rikácsolást.

– Rá nincs szükségem. Öljétek meg – jelentette ki tárgyilagos hangon, melyből tisztán ki lehetett hallani, mennyire nem érdekli a madár sorsa.

– Katsu... nee! – sikoltott fel Aini, mikor látta, hogy a fegyveresek elkapták a madarat. Összeszedte maradék erejét, hogy kitörjön fogvatartói gyűrűjéből, azonban ez nem sikerült neki. – Tűnj innen! Tűnj el...

A főnix ráemelte átható tekintetét, mire Aini biztatóan bólintott. „Menj...” Katsu még egy pillanatig habozott, majd, mikor már majdnem lesújtott rá az egyik szablya, lángok törtek fel belőle és egy szempillantás alatt eltűnt.

Aini fellélegzett, de rögtön meg is roggyant a térde. Nem bírta már sokáig tartani magát, még a fegyveresek közreműködésével sem.

– Eresszétek el – hallatszott Naraku hangja.

Aini mintha egy legyező csapását vélte volna hallani, de mielőtt még elgondolkodhatott volna a dolgon, karjáról lekulcsolódtak a holt katonák markai, ő pedig erőtlenül zuhant le a földre. A fájdalom, melyet most még intenzívebben érzett, elhomályosította a külvilágot. Mielőtt elvesztette volna emlékezetét, utolsó gondolatai Sesshoumaru felé tévedtek. Csak remélni tudta, hogy nem lesz olyan bolond és sétál majd bele önként Naraku csapdájába... és közben csendesen imádkozott azért, hogy még egyszer valamikor viszontláthassa őt...