13. fejezet

A házból frissen főzött leves illata érződött, benn vagy 5 ember lakomázott belőle, és nagyon ízletesnek találhatták, mivel csak úgy tömték magukba. Kaede anyó kérdezett:

-Hogy telt az utatok?

-Hát eléggé megviselt minket, főleg Kagomét, de vacsora után itt hagyunk titeket, hogy nyugodtan megbeszéljétek -mondta Inuyasha.

-Rendben, ahogy gondoljátok. Bár nem hiszem, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy arra, hogy segítsek.

-Hidd el, anyó, Te vagy az egyetlen, aki tudna segíteni nekünk, senki más. –szólalt meg kissé fenyegetően Inuyasha, akarata ellenére.

-Na de finom lett ez a leves, anyó! –ujjongott Kagome, hogy enyhítse az előbbi mondat hangsúlyát. Sikerült is elterelnie a gondolatokat.

-Igen anyó, meg kell, hogy dicsérjünk! Ugye Sango?

-Persze, Miroku! Nagyon finom! Soha ilyen finomat még nem főztél nekünk!

-Köszönöm, hogy ennyire ízlik, de én csak ilyet főzök, szerintem túl éhesek vagytok, és amiatt beszéltek félre.

-Dehogy! Tényleg nagyon jó! Mintha valamivel még megízesítetted volna…

-Lehet… -mosolygott az anyó, magában nagy elégedettséggel.

Vacsora után, elmentek Kagomét kivéve a szomszéd házba, hogy megnézzék, hogy van Shippo és Kirara, vittek enni is nekik, gondolták már nagyon éhesek lehetnek. Ezalatt Kagome Kaede anyóval beszélgetett:

-Szóval anyó, arról lenne szó, hogy találkoztunk Kikiyoval, megint. És azt mondta, hogy azért szeretem Inuyashát, mert az ő reinkarnációja vagyok…-szólalt meg a sírás határán a lány.

-Ennek nincs semmi értelme, én, mint nővérem után ebben a faluban szolgáló papnő, tudom, hogy ez egyáltalán nem ok még arra, hogy azt higgye, ezért szereted Inuyashát. Értelmetlen.

-Várj, anyó, még nem fejeztem be teljesen. Azt még nem tudtam elmondani, hogy szóba hozta a nyilakat is. Mivel azt a képességem is tőle örököltem, hogy a nyílban lakozó összekovácsolt lelkeket egyben tudom tartani, azt gondolja, ez a legfőbb magyarázata annak, hogy Inuyashát szeretem.

-Ezek szerint Kikiyo azt feltételezi, hogy amikor kilövöd a nyilaid, ugyanolyan érzést birtokolsz a lelkedben, mint amilyet ő szokott. Ez hiba.

A lány felkapta a fejét…”Talán még is van reményem! Bebizonyíthatom a saját igazam!”

-Mit mondasz anyó??

-Azt, hogy a nővérem elszámította magát. Nem feltétlenül ugyanaz az érzés kerít hatalmába, mint őt. Ki kell derítenünk, hogy őt és Téged mi kerít hatalmába, amikor kilövitek a nyilakat.

14.fejezet

Megindult a „kutatás”. Nem jutottak sokra sajnos, eddig. Kagome nem tudott normálisan összpontosítani, mindig Kikiyora gondolt, elvétette a lövéseket, nem tudta megmagyarázni, mit érez, mikor kilövi a nyilakat.

-Ez nekem nem megy! Így nem! Nem bírom az egészet! Annyira nagy rajtam a nyomás! Elegem van!

Azzal elrohant. A többiek nem is tudták, mit reagáljanak, csak Inuyasha kapott észbe, a lány után rohant.

-Kagome! Várj meg! Nyugi! Minden rendbe jön, csak ne idegeskedj, jó?

De a lány, mintha meg se hallotta volna, rohant tovább. Kísértetiesen ismerős helyre tévedtek. Olyan furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerítette őket hatalmába.

-Már vártalak titeket! -hallatszott a szokásos, mára már idegesítővé vált hang.- Fogd ezeket a nyilakat, Kagome! Meg kell küzdened velem szellemek hadserege ellen! Bebizonyítom Neked, hogy igazam van!

-Inuyasha! Maradj itt, és figyelj! Kérlek ne avatkozz közbe, ez az én harcom!

„Kagome… honnan gondoltad, hogy pont segíteni akarok? Kitaláltad, mi lapul az elmémben… rendben, maradok, és figyelek, remélem nem esik semmi bajod!”

-Akkor kezdődjön! Szellemek, gyertek elő! –ordította a papnő.

Erre a pillanatra várva szellemek százai bukkantak elő a sötét erdőből. Vészesen közeledtek a két lány felé. Kagome mozdulni nem bírt, félt, de nem tudta mitől:

„Miért félek? Ez csak egy próba! Sikerülnie kell! Nem hagyhatom, hogy Kikiyo átvágjon! Ahogy Kaede anyó mondta! Ez az! Bebizonyítom, hogy nincs igaza!”

azzal megindult a harc. Egyik nyíl a másik után repült, egyik szellem, a másik után halt meg.

„A tervem tökéletesen halad előre! Sikerülni fog! Hisz a lányt ugyanaz az érzés vezérli, mint engem!”

Folytatták a harcot. Kagomét hirtelen hátba támadta egy szörny. Ijedten esett a földre. A félszellem rohant volna segíteni, de a lány kiáltott neki:

-Maradj ott!!!

Így a fiúnak tűrnie kellett.

„Nem adhatom fel! Mi történt velem! Jézusom! Megint támadnak! Nem szabad meghalnom! Inuyasha miatt! Mama, Souta, Nagypapa miatt, Sangoék miatt! Az ártatlan emberek miatt!!!!!”

Egy amazoni kiáltás kíséretében Kagome felkelt a földről és olyan nagy erejű, fényes nyilat lőtt ki, mint még soha.

-MINDENKIÉRT!!! …

…

-Kagome, jól vagy? –szólalt meg egy selymesen lágy hang.

-Igen, mi történt?

-Legyőzted a szellemeket. Nagyon ügyesen harcoltál.

-Máskor maradj talpon, különben meghalsz. Szerencséd volt. Szóval bebizonyítottam, hogy ugyanaz az erő hajt Téged, mint engem. Mindenkiért harcolsz, mindenki védelméért. Ezek szerint itt ér véget az egész, valld csak be magadnak, hogy csak nekem köszönhetően szeretheted Inuyashát! Valóra vált hát, amit gondoltam!

15.fejezet

-Nincs igazad, Kikiyo. –felelte nyugodt hangon Kagome.

-Már hogy ne lenne? Bebizonyítottam neked, te szerencsétlen!

-Nem egészen. Én azért harcolok, mert mindenkit szeretek, mindenkit meg akarok védeni, ez igaz. De azért akarom őket megvédeni, mert fontosak számomra, nélkülük nem tudok élni. Ellentétben Veled, aki azért harcol és védi meg az embereket, mert szánalmat érez irántuk magatehetetlenségük miatt. És mert meg akarja védeni az Ékkövet. Te a szánalom miatt harcolsz, én a szeretetért. Ez a különbség kettőnk között, nem vagyok ugyanolyan, mint Te , be kell látnod, tévedtél. Nem is miattad szeretem Inuyashát, hanem magam miatt, magamnak köszönhetően!

-Ostoba lány! Honnan érezted, mit érzek, amikor harcolok?!

-Ez maradjon az én titkom. –mosolygott diadalmasan Kagome. –De tudom, mi az igazság, és kész. Vesztettél. Itt a vége. Hagyj minket békén Inuyashával, örökre!!

-Rendben, te lány, nyertél, békén hagylak titeket, mindörökké, még ha fáj is a szívem Inuyasha miatt. Viszlát mindörökre. Ideje, hogy menjek, a pokolba.

Megnyílt a föld, Kikiyo szépen-lassan eltűnt, elnyelte a föld. Teljesen belenyugodott a dolgokba, így a földön véget ért lelkének bolyongása. De azért megengedett magának még egy diadalittas mosolyt…