A sors útjai

6. fejezet: Szép éjszaka

(by Keiko)

Éjszaka volt, a kis csapat egy tisztáson töltötte az éjszakát. Shippou a tűz mellett ült merengve, észre sem vette, hogy Kagome odatelepedett mellé.

-         Hiányzik Rin?…- kérdezte.

-         Aha…De már nem olyan rossz…- válaszolt Shippou, és egy hatalmasat ásított.

Egy hét telt el azóta, hogy Rin elment Sesshoumaruékkal. A kis csapat tovább folytatta útját, de egyetlen ékkőszilánkot sem találtak…

-         Szerintem feküdj le…- javasolta Kagome.

-         Jó…- Shippou újra ásított, majd a lányhoz fordult.

-         Inuyasha elment?…- kérdezte.

-         Igen…De tudod, hogy ilyenkor mindig elmegy…- válaszolt Kagome, majd a fekete, holdtalan égre nézett.

Mikor újra Shippoura nézett, a kis démon már aludt. Körülötte már mindenki aludt…Ő is lefeküdt.

Eltelt fél óra, és Kagome még mindig ébren feküdt…Nem tudott elaludni…Várt még fél órát, majd felkelt.

-         Nem tudok aludni...Megyek, sétálok egyet...

Elindult az erdőbe. Hamarosan egy kis tóra bukkant.

-         Úgy sincs itt senki sem...megfürdök...

Hamar levetkőzött, majd bemászott a vízbe…Épp kimászott a vízből, mikor nem messze tőle megjelent a gondolataiba merülve sétáló Inuyasha. Kagome nem vette észre, hogy társasága akadt, de Inuyasha sem figyelte merre megy. Hirtelen mindketten felpillantottak, és szembetalálták magukat a másikkal. Inuyasha döbbenten figyelte Kagomét, akiben lassan tudatosult, hogy nincs rajta ruha, s elvörösödött. Közben Inuyasha is rájött erre, és miközben elvörösödött, azért jól megnézte magának a lányt.

-         Osuwari! – kiáltotta Kagome, beugorva a ruháit rejtő bokorba.

Inuyasha, természetesen a földre esett.

-         Ezt meg miért kaptam?! – kérdezte felháborodva, de pontosan tudta a választ.

-         Mert leskelődtél! – válaszolt Kagome, miközben kijött a bokorból (felöltözve ^^).

-         Nem is leskelődtem!…Csak véletlenül jártam erre…- magyarázkodott Inuyasha.

-         Ez nem igaz...Tényleg leskelődtem...De nem szándékosan jöttem erre...

-         Igazából miért mentél el?…- kérdezte Kagome, miután megnyugodott, és leült egy kőre.

-         Ilyenkor egyedül akarok lenni…- válaszolt Inuyasha.

-         De…Amikor ember vagy, veszélyes lehet, ha egyedül járkálsz…- érvelt Kagome.

-         Meg tudom védeni magam…- mondta Inuyasha.

-         Ilyenkor nem…- szólalt mg Kagome.

-         Ha velünk maradnál, meg tudnánk védeni, ha szükség lenne rá…- mondta a lány.

-         Senkire sincs szükségem! – válaszolt Inuyasha, enyhe gőggel a hangjában.

Elfordul, a hátát mutatta a lánynak…Hirtelen halk szipogást hallott…Visszafordult…Kagome sírt…

-         Most meg mi bajod van?! – kérdezte Inuyasha.

-         Még kérdezed?! Érzéketlen tuskó vagy, és mindenkit megbántasz!…- sírta Kagome.

Inuyasha nem tudta, mit csináljon a síró lánnyal…Végül leült mellé, és átkarolta a vállát.

-         Jól van…Nyugodj meg…- suttogta.

Kagome annyira meglepődött, hogy a sírást is abbahagyta.

-         Inuyasha...Vígasztal...Engem?!

-         Sajnálom…ha megbántottalak…- suttogta a fiú.

-         Se…semmi baj…- szipogta Kagome.

Inuyasha odahajolt hozzá, és letörölte a lány arcáról a könnycseppeket.

-         Biztos azért ilyen, mert most ember...Hiszen ő Kikyout szereti...

Kagome Inuyasha mellkasára dőlt…A fiú először csak meglepetten nézett, majd simogatni kezdte Kagome hátát. A lány Inuyashára nézett, majd szorosan hozzábújt. Iuyasha átölelte, majd felemelte az arcát, és megcsókolta. Kagome hihetetlenül boldog volt…Úgy érezte, mégis többet jelent Inuyasha számára, mit egy ékkődetektor…Hozzábújt a fiúhoz, s így aludtak el…

Folyt. köv.