Az őszi nap lágyan simogatta a tájat. Mindenki jókedvre derült tőle. Inuyasha erdejében mindent megvilágított az ágak között, amelyek mostmár szinte csupaszon álltak elébe a télnek. A földet mindenütt rozsdás levelek takarták, még az ösvényt is. Folyton leesett egy-egy. Az erdőben volt egy kicsiny tisztás. A kicsiny tisztáson pillangók repkedtek és sok pitypang nőtt rajta. A pitypangok egy része már átalakult, és fehér repülő magok várták, hogy a szellő elvigye őket. A többiek még sárga ruhájukat viselték.

  A tisztás egyik végén egy nő ült rózsaszín kimonóban. Egy kicsi tűzön főzött valami gyógynövényteát. Mögötte ült egy szerzetes. A kezében egy díszes botot tartott. Mellettük néhány kővel egy kicsi rókaszellem játszadozott. A férfi a mezőre nézett boldogan. A mezőn egy kislány szaladgált. Rajta is rózsaszín kimonó volt, akárcsak a nőn, de az övé más szabású volt. A kislány a pillangókat és a pitypangok elszállt magjait kergette. Vele rohangált egy macskaszellem is. Néha vinnyogott egyet. A szemben lévő fán egy kutyaszellem ült. Ő is a kislányt nézte.

- Nézd Kirara!- kiáltotta a kislány.

- Miroku, add már ide az ott!- bökött az asszony egy növény felé a fejével. A szerzetes odaadta, és megcsókolta a felesége arcát.

- Inuyasha hol van, drága Sango?- kérdezte Miroku. Sango vállat vont.

- És a gyerek?- kérdezett vissza a nő.

- A mezőn!- szólt oda a rókaszellem. Inuyasha a fán ülő féligszellem volt. Mind éppen Kagoméra vártak. Botan, a hároméves kislány Miroku és Sango szemefénye volt. No meg mindenki másé! Születése alkalmából békét hagytak egymásnak az ismerősök. Még Sesshomaru, Kikyou és Kouga sem piszkálták Inuyashát. Inuyasha még sosem tartott kisgyereket addig a percig a kezében. Botan ügyetlen volt a pillangófogásban. Mindig elmenekültek előle. Hosszú sötétbarna copfja csak úgy lobogott utána. Egy-egy egyenes, a végükön kunkorodó tincset mindkét oldalon elöl hagyott. Sötétkék szeme olyan volt, akár a cicáé. Szinte mindig csillogott, főleg mikor nevetett. Ez sokszor fordult elő.

  Felettük libák húztak el. Botan ábrándozva nézte őket. Inuyasha mosolygott.

-         Bár én is velük repülhetnék!- sóhajtott. Kirara hirtelen felkapta a hátára, és elrepült vele. A kislány nagyon élvezte a dolgot. Széttárta a karjait és megpróbálta megérinteni a libákat. Közben hangosan nevetett. Látta az erdőt, a rizsföldeket, a falut.

-         Ott Kaede anyó háza!- kiáltott fel, és egy falubeli házra mutatott- és ott vannak a hegyek! Ott lakik Kouga és Ayame!- mutatott a messzi hegyekre- és a szellemirtók faluja- jegyezte meg. Amikor anyja elvitte oda, a szellemirtók szellemei megjelentek a tiszteletükre.

Kirara lassan leszállt. Már Kagome is megérkezett. Mirokuval és Sangoval ivott teát. Botan tovább kergette a pillangókat és a pitypangokat. Inuyasha pedig figyelte.

  A nap lassan lemenőben volt. Narancsos fényt adott mindennek. Botan még jobban élvezte a kergetőzést. Még akkor is, mikor már besötétedett. De Miroku az ágyba kergette.

  Másnap mentek tovább. Út közben Botan mindig előreszaladt, néha Shippou vagy Kagome is követték. Most Kagome rohant vele. Napos nap volt. Minden gyönyörűnek és csodásnak tetszett. Az ember elfeledte minden gondját. A lányok jól szórakoztak. Az ég azonban elsötétült. Inuyasháék megálltak.

-         Mi ez?- kérdezte Sango.

-         Nem tudom- válaszolt Miroku.

-         Szellemszagot érzek- Inuyasha a kardjára tette a kezét. Mikor továbbmentek, lassan elérték Kagomét, Botant és Kirarát. Kirara morgott, Kagome és Botan csak álltak. A fekete felhőből három szellem jött elő. Az egyik lángolt, a másik, mint a víz, a harmadik pedig felhőből volt.

-         Mi vagyunk a Tűz-, a Víz-, és a Felhőszellemek. Az Ékkőért jöttünk. Én, a húgom és a bátyám megszerezzük tőletek- nevetett a Vízszellem. Botan sikított. Sango alig bírta lecsillapítani. Botan már sokszor látta hogy harcolnak szellemek ellen. Miroku háta mögé bújta. Sango eldobta a Csonttörőt, Kagome lőtt egy nyilat, Inuyasha pedig előrántotta a kardját. A nyíl nem bizonyult hatásosnak. A csonttörő ugyan eltalálta a Tűzszellemet, de nem sebezte meg különösebben. A Tessaiga majdnem kettétépte a Vízszellemet.

-         Buták! A felhőket nem lehet eltalálni nyíllal, bumeránggal vagy szétvágni karddal!- nevetett a Felhőszellem, és villámokat dobált. Két testvére a saját természeti elemeikkel támadtak. Ki mivel hárította őket. Miroku előkapta a Szélörvényt. Botan kicsit előbújt a lába mögül.

-         Botan! Maradj ott!- parancsolt rá az apja. Miroku lába csúszott. A Felhőszellem nagy erővel állt neki ellen. De végül sikerült. Nagy nehezen rátekerte a kezére a gyöngysort. Ekkor egy tűzgömb becsapott. Botan messze repült az apjától. A Tűz asszonya nagyon büszke volt teljesítményére. Sango persze rögtön letámadta.

-         Aki a lányommal szórakozik, az meglakol!- kiáltotta.

-         Aki a húgommal szórakozik, az még jobban- vágott vissza a Víz ura. A Tűzszellem visszaverte a Hirakitsut, és a testvére is támadt. Sango szintén nagyot csattant a földön.

-         Mama!- sikította Botan. Félelmében már sírt. Miroku megpróbálkozott a Szélörvénnyel, de nem bírta legyőzni őket. Inuyasha és Kagome próbálkozásai is hasznavehetetlennek tűntek. Kagome odarohant Botanhoz, mert Sango már feltápászkodott és újra harcolt.

-         Meneküljetek!- kiabált Inuyasha ellentmondást nem tűrően. Kagome útját azonban egy tűzgolyó elvágta. Hatalmas tűz kerekedett. Meg sem lehetett közelíteni, mert vizesárok is lett körülötte. Kagome csak állt. Majd megfordult, mert Inuyasha hívta. A fiúkat és Kirarát elsodorta a víz. A Tűz pedig Sangora csapott le. Kagome neki ment segíteni. Őt is víz csapta meg. Ugyan a tetejére ért, de a fejét egy sziklába vágta. De pillanatok alatt felébredt. Mindent víz és hamu borított. Fel sem fogta, mi történt.

-         Ti gazemberek!- kiáltotta Inuyasha. A szeme már könnybe lábadt, úgy emelete a kardot. A Vízszellem megindult, de a húga visszatartotta.

-         Várj!

-         Mire?

-         Gondolj Mai-ra!- a Vízszellem elgondolkodott.

-         Jól van. Békén hagyunk titeket. Köszönjétek a húgom lelkiismeretének meg a lányomnak!

-         Akkor is megöllek titeket!- dühöngött Inuyasha, habár már csak homályosan látott a könnyektől. Pislogni kezdett, gyorsan egymás után. Végre látott. Egy csapással elpusztította őket.

Csend telepedett a tájra. Kékes fény jelent meg a homályban. Sango állt benne. A hátán ott volt a Hirakitsu, a kezén pedig ott ült Botan. Mindketten boldognak és elégedettnek látszottak. Miroku sosem látta feleségét ilyen szépnek. Kirara a gazdájára nézett. Myouga megjelent Inuyasha vállán. 

-         Mi történik?- kérdezte Kagome.

-         A szellemek eljöttek búcsút venni- válaszolt a bolha. Kagome halkan zokogott. Shippou is.

-         Nem mehettek el! Van az égben elég angyal! Rátok itt van szükség!- zokogta Miroku. Sango karja után markolt. De a keze nem érzett semmit, csak lágy simogatást. Inuyasha elfordította a fejét, nehogy meglássák a könnyeit, melyeket már nem tudott visszatartani. Patakokban folytak le az arcán.

-         Viszlát, papa! Ne légy szomorú!

-         Egyszer majd még találkozunk-, mondta Sango - Biztosan találsz magadnak egy gyönyörű lányt. Majd behálózod, akár engem!- Kirara vinnyogott.

-         Viszlát Kirara! Majd fogjál sok pillangót!- Botan vidáman integetett.

-         Ne nehezítsétek meg a dolgom!- mondta Sango.

-         Neked nem olyan nehéz, mint nekem!- üvöltötte Miroku.

-         Én elvégeztem, amire hivatott voltam. Nincs itt semmi dolgom- a kék fény, és vele Sango és a kislány lassan eltűntek. Inuyasha utat adott a keserűségének.

-         Minek találkoztunk? Miért cibált össze a sors? Miért nem maradhattok itt? Kegyetlen vagy, Sango! Minek haltál meg? Hogy mersz elmenni anélkül, hogy engedélyt kértél tőlem?! Jöttök vissza, de rögtön! Az egy dolog, hogy valaki szereti a csillagokat, de azért távolról is csodálhatjátok őket! Most rögtön gyertek vissza!- az utolsó mondatot szörnyen hangosan mondta. Aztán megismételte, alig hallhatóan. Már nem ugyanaz a büszke szellem volt, aki az előbb harcolt. Egy elveszett kisfiú volt, aki nem találja a helyét.

Kagome mamája elment a kút mellett. Valami suttogást hallott. Odanézett, de nem látott senkit, és továbbment. Sesshomaru, Kouga, Kaede anyó, Kikyou, és mindenki már is hallotta azt a kétségbeesett suttogást.

TO BE COUNTIUE