8. fejezet

Másnap reggel Kagome és Shippou már az asztalnál ültek, mikor Sangoék megérkeztek, egymást átkarolva. Mind a ketten mosolyogtak, majd leültek enni a többiekkel. Kagome és Shippou igen nagyot néztek, hogy mi ez a nagy harmónia. Nem sokkal később már az erdőben sétáltak új kihívások után nézelődve.

-         Most mit csináljunk? Sehol senki! – panaszkodott Shippou.

-         Az nem olyan biztos – szólt egy hang a fejük fölött.

-         Inuyasha! Jaj de jó, hogy látlak! – kiáltotta Kagome és odafutott megölelni a kedvesét. – Micsoda egybeesés, hogy te is itt vagy!

-         Khöm, ez nem egybeesés Kagome. Utánam kell, hogy gyertek, mert mutatni akarok valamit.

-         Mit? Mooond eeel, nagyon kíváncsi vagyok! – rimánkodott Kagome.

-         Szóval, van egy olyan fegyver a birtokomban, amellyel legyőzhetitek Kikyot. De nem hoztam magammal, ezért velem kell jönnötök.

-         Rendben, induljunk – adta ki a parancsot Kagome és elindult Inu után.

A többiek kicsit bizalmatlanul, de követték őket.

-         Mi van, ha ez csak egy csapda? – suttogta Miroku Sangonak.

-         Nem hiszem. Nem csalná tőrbe Inuyasha Kagomét. Nézz rájuk, szeretik egymást!

-         De, ha mégis…

-         Nem, ne is feltételezz ilyet! – Súgta Sango, majd hangosan kezdett kérdezősködni – Inuyasha, és mond, ez pontosan milyen fegyver is? És honnan van?

-         Gyertek csak, mindjárt ott vagyunk és megmutatom.

Amikor a pokol bejáratához értek, Sango is aggódni kezdett.

-         Kagome, gyere ide egy pillanatra! – mikor Kagome is odaért folytatta – Ez a pokol bejárata. Nem csapda ez az egész? Bízhatunk Inuyashában? Nem lehet, hogy még mindig Kikyot szereti? Szerintem várjunk idekint.

-         Igazad van – Szólt Miroku.

-         Nem. Inu nagyon rendes és őszinte. Nem tenne ilyet. Gyertek nyugodtan – majd elindult a bejárat felé.

Mikor már mindannyian bent voltak, egy hatalmas csarnokban találták magukat és Inuyasha eltűnt. Iszonyú bűz csapta meg őket. A rothadó lelkek szaga. Egy éles kacajt hallottak, mielőtt elsötétült volna minden. Ekkor már tudták, hogy csapda. Mikor felébredtek, ki voltak kötözve.

-         Üdvözöllek benneteket. Ez az utolsó órátok. Használjátok ki okosan. Ha-ha-ha! – kacagta Kikyo.

-         Mi ez? Miért kötöztél ide, ahelyett, hogy megharcolnál velünk? – kiabálta erőtlenül Sango.

-         Mindenre sor kerül. Először is: Inuyasha gyere ide! Amint látjátok, ő az én hűséges kutyusom.

Eközben a féldémon lesütött szemmel odakullogott Kikyo mellé. Nem tudott Kagome szemébe nézni.

-         Tudjátok, ő csak engem szeret. Csak engem… - és Kikyo egy nyílvesszőt vett elő – De az én szerelmem úgy tűnik nem volt elég neki, hisz tegnap előtt ismét azzal a kis szajhával volt! Inuyasha most ezért meghalsz! – és kilőtte a nyilat, egyenesen Inu szívébe.

A fiú összerogyott és nem mozdult többé. Kagome szíve majd’ megszakadt, hogy látta szerelmét élettelenül összeesni.

-         Áruló… - sziszegte a papnő – De most ti jöttök! – Egy csettintésére eltűntek a kötelek és hatalmas szellemek jelentek meg.

Mindenki fegyver nélkül állt és nem tudták mi tévők legyenek. Ekkor Shippou meglátott valami csillogót az egyik sarokban.

-         A fegyverek! Ott vannak! – mutatott abba az irányba.

Kagome sehol sem lelte a nyilait. De nem volt ideje keresgélni, mert egy nyíl súrolta az arcát. A következő elől is sikerült elugrania. Miután Kikyo nem tudott több nyílvesszőt lőni, Kagome odarohant hozzá és elkezdte tépni a haját. De a papnő sem hagyta magát, és egy hatalmas pofont kevert le ellenfelének. Ezután iszonyú verekedésbe kezdtek. Egyikük rúgott, másikuk ököllel ütött. Sehogy sem akart vége lenni a harcnak. De a többiek is eléggé szenvedtek. A szellemek igen erős ellenfeleknek bizonyultak. Nagy nehezen sikerült két szellemet elpusztítani, és már csak egy maradt. Azt Miroku beszippantotta a tenyerén lévő lyukba, miután a többiek lefárasztották. Már csak Kagome harcolt Kikyoval. Kikyo ekkor meglátott egy nyílvesszőt a földön és az után kezdett rohanni. Kagome először nem értette, hogy miért fut, csak aztán látta meg ő is a nyilat. Szaladni kezdett, hogy előbb odaérjen. Sajnos elkésett, Kikyo a nyilat kettétörte és, mint egy tőrt szegezett Kagoménak.

-         Ennyi volt, most véged! - azzal nekirohant a lánynak, de ő kitért a támadás elöl.

Újból próbálkozott, de nem sikerült neki. Kagomét viszont sikerült fellöknie. Odatérdelt felé, de ahányszor lesújtott a lány kitért a nyíl irányából. Megpróbálta kicsavarni a papnő kezéből a tőrt, de nem sikerült. Újból próbálkozott.

-         Nem fog menni! Én erősebb vagyok, mint te! – kacagott Kikyo.

-         Tudom, de harcolok az utolsó percig! – ahogy ezt Kagome kimondta, a nyílvessző kifényesedett és felé repült.

Egy ügyes mozdulattal elkapta, és a papnőnek szegezte.

-         Nem fog sikerülni! Úgyse tudod belém döfni!

-         Kagome, figyelj! – Shippou egy íjat dobott a lány felé.

-         Úgy nem, de az íjjal talán igen – elkapta az íjat, amit Shippou dobott oda és kilőtte a nyílvesszőt.

A nyíl Kikyo szívét találta el, ezzel felszabadítva a testét alkotó lelkeket.

-         NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEE! – kiáltotta Kikyo, és a következő pillanatban, már csak egy maroknyi föld hevert a földön.

Mindenki fellélegzett. Vége a pusztításoknak. Nemsokára viszont bezárul a kapu ezért sietniük kellett.

-         Inuyasha! – Kagome sírva odarohant az élettelen testhez és elégörnyedve zokogott. – Inuyasha! Inuyasha, szerelmem nem halhatsz meg! Kelj föl! El kell mennünk! I-i-inu-yasha! – a könnycseppek csak úgy záporoztak a szeméből.

-         Kagome gyere, meghalt. Nincs mit tenni! – Miroku rátette a kezét a lány vállára.

-         Nem, hagyjatok! Nem mehetett el, hogy engem itt hagyott! Inuyasha! – ébresztgette kedvesen – Inuyasha! Ébredj fel! – és egy csókot lehelt az ajkaira.

Ekkor, mint a mesékben, valami természetfeletti fény lengte körül őket és emelte a magasba Inuyashát. A következő percben pedig már ott állt Kagome előtt.

-         Élsz? Nem csak egy látomás? Ó, Inuyasha!!! – és odarohant hozzá.

-         Mi történt? Hol vagyunk?

-         Gyertek már, majd mindent elmesélünk! – kiabálta Miroku és Sango a bejáratból.

A csapatnak még éppen sikerült idejében kiszaladniuk, mielőtt minden egy csapásra megsemmisült volna.