V.             Az átjáró őrzők titka és a váratlan vendég

Mido érezte kezében a szellem kezét, de elvesztette az egyensúlyát és előre borult. Hirtelen erős fényt látott és becsukta a szemét. Mire kinyitotta újra, a nyitott szentélyben állt ahova a reggeli nap fénye besütött. Az oltár mellett ült nagyanyja és az ajtón kifelé bámult. A zajra megfordulva megpillantotta nagyon nyúzott unokáját, a vállán fehér prémmel, és egy magas ezüstös hajú furcsa szerzet kezét szorítja.

-         Megjött! Végre hazajött! Midayoi visszajött! – kiáltott ki az ajtón.

Futó lépések zaja hallatszott és Mido édesanyja tűnt fel az ajtóban, ám amint megpillantotta a démont ledermedt. A két nő némán és mereven nézte őket.

-         Ezt visszavenném! – szólalt meg Sessh, levette a lány válláról a prémet és szó nélkül megfordult, belépett az átjáróba és eltűnt.

Ekkor mintha álomból ébredtek volna, Midayoi családja felbolydult, mint egy méhkas. Édesanyja sírva magához ölelte, bekísérték a szobájába, fürdővizet engedtek neki, közben semmit nem kérdeztek csak meséltek, hogy mennyire aggódtak, hogy féltették, aztán a lány ágyba került és szépen lassan visszaaludt.

Midayoi vidáman ébredt. A délutáni nap besütött a szobájába. Nagyot nyújtózkodott. Az ébresztőórára nézett, fél 5. Kibújt a paplan alól és kicsoszogott a konyhába.

-         Képzeljétek mekkora baromságot álmodtam! – és belekezdett. Mindenki némán bámulta majd kishúga törte meg a csendet:

-         Mido! Te tényleg eltűntél 2 napra! – mondta csendesen.

-         Szóval ez nem álom volt? – és ekkor megérezte a követ a nyakában.

Lerogyott egy székre és a vörösen csillogó ékkövet bámulta. „Szóval nem álom! Sesshoumaru, Rin, Kalde, Jaken, Inuyasháék… Minden igaz. És én… és én… egy… papnő vagyok.”

-         Anya kaphatnék valamit enni? – kérdezte.

-         Persze kincsem, egy egész napot átaludtál gondoltam biztosan éhes leszel és már megfőztem! – azzal a lány elé kezdte pakolni a tömérdek ételt.

-         Milyen nap van ma? – kérdezte két harapás közbe.

-         Hétfő. – válaszolta anyukája.

Midayoi mindent betemetett. Aztán megivott egy liter gyümölcslevet. Majd elégedetten elmosolyodott. Ebben a pillanatban belépett nagyanyja a konyhába:

-         Örülök, hogy felébredtél! – nézett a pukkadásig tele levő lányra, majd kis húga felé fordult – Kincsem nem nézed meg a babáidat, odaraktam az ágyadra! – a kislány szemei felcsillantak és kifutott – Midayoi, itt az ideje, hogy leüljünk 3asban beszélgetni.

-         Rendben. Kérlek, mondjatok el mindent, utána én is mindent elmesélek! – válaszolta a lány.

Mindannyian helyet foglaltak az asztalnál:

-         Midayoi, te vérszerinti papnő vagy. És a legerősebb, évszázadok óta. A mi vérvonalunk egy hatalmas mikotól, Midorikotól származik. Ő fedezte fel az átjárót, és ő hozta létre halála percében a Négy Lélek Ékkövét, amit keresnek a démonok a középkorban, és ami miatt újra háborúk, és gonoszság van. A te feladatod hogy befejezd, amit Midoriko elkezdett, elpusztítsd az ékkőbe zárt gonoszt, és kövesd a sorsod útját. Joggal kérdezheted, mért nem mondtuk el ezt előbb? – sóhaj - Nem tudtuk mi a te sorsod. Én teljesen ember vagyok, és miko, de édesanyád nem örökölte a képességeim. Viszont, valami más származik tőle, mert édesapádról nem az igazat tudod. – újabb halk sóhaj - Édesapád démon volt. Illetve csak félig. – egy pillanatra elhallgatott az asszony, majd még csendesebben folytatta - Átjutott az átjárón és megismerte anyádat. Mire én tudomást szereztem a jelenlétéről a lányom már várandós volt tőle. – Midayoi anyjára pillantott – nem tehettem semmit. Ám egy harc során ő az életét vesztette a középkorban, még mielőtt te a világra jöttél volna. Nem akartuk elrontani a gyerekkorod és ezért egy szót sem szóltunk neked eddig erről.

-         És a húgom? – kérdezte halkan Mido, nem akart hinni a fülének, tudta hogy furcsa dolgokat fog hallani de ilyenekre azért nem számított.

-         Ő nem. Ő a férjemtől született, akit eddig apádnak hittél. – Mido mamája elhallgatott, majd könnyes szemekkel felnézett – Ugye nem gyűlölsz engem Mido? – kérdezte suttogva.

-         Dehogy gyűlöllek anya! – fogta meg a nő kezét a lánya. – Nem haragszom, csak nehéz ezt a sok mindent megemésztenem.

-         Mido, ez nem minden! – folytatta a nagyi – Neked küldetésed van. És fel kell rá készülnöd. Nehéz lesz, mindent megtanulni napok alatt, de tebenned Midoriko éledt újra, csak ismétlés lesz számodra minden. De sajnos a szellemvéreddel, nem tudok mit kezdeni. Azt nem taníthatom, meg hogyan urald. Magadnak kell rájönnöd.

-         Értem! – bólintott a lány – Visszamennék a szobámba és átgondolnám ezt a sok dolgot. – felkelt és kilépett a konyhából.

Néma csened maradt utána.

-         Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen reagálja le. – sóhajtott Mido anyukája.

-         Én sem! De ebből is látszik mennyire erős lány. – a nagymama felállt – át kell olvasnom még pár dolgot. Holnaptól neki is tanulnia kell.

-         Igazad van! Én pedig felhívom az iskolát, hogy csak holnap után megy be, mert megbetegedett.

-         Rendben! De szerinted lányom bírni fogja a kettős életet, a dupla tanulást?

-         Nem tudom anya, de ez az ő világa, ha a sorsa nem is ide köti, nem hagyhatja, hogy innen minden feledésbe merüljön! – azzal kilépett a konyhából és tárcsázni kezdett.

Eközben Mido beért a szobájába. Átöltözött, egy térdig érő ujjatlan kék egész ruhát, egy bordó kardigánt vett fel. Megfésülködött és visszament a konyhába. Édesanyja ekkor rakta le a kagylót:

-         Anya, szeretnék elmenni, sétálni! Ki kell szellőztetni a fejem!

-         Rendben, megértelek! – válaszolt a nő és megölelte lányát. Mido édesanyjához bújt, aztán pár perc múlva kibontakozott az óvó karokból.

Kilépett a bejárati ajtón, elindult az utca felé. A villamos akkor csukta be az ajtóit a megállóban. Emberek mentek el mellett, mindenki rohant, beszélgetett, telefonált vagy evett. „Milyen rohanó világ! – gondolta a lány – Ott, ilyen nem volt. Az a tisztaság, a természet mindenhol, csend, nyugalom. De a harc!” – újra maga előtt látta a csatát a faluban. Szemöldökeit összehúzta és megrázkódott. – „Hogy voltam rá képes? Mit éreztem akkor? Félelmet? Aggódást? Dühöt? Meg akartam menteni azokat az idegenembereket. Mi lett volna, ha én nem vagyok ott? Nem találkozok Sesshoumaruval. Nem megyek át az átjárón? Nem megyek be a szentélybe? – és a földet bámulva lassan sétált a nyüzsgő tömegbe. Aztán felpillantott és meglátott egy hangulatos kis teázót. Leült a teraszra, majd amikor jött a pincér rendelt egy forró gyümölcs teát, és egy almás rétest. Míg az asztalához hozták és fizetett, szintén csendben gondolataiba merülve ült. Aztán lassan enni kezdett, kevergette a teáját. „Sesshoumaru! – gondolta – Vajon mi van veled? Látlak-e még újra? – ekkor villámként hasított a tudatába a felismerés – Lehet, hogy soha többé nem látom őt, vagy Rint! Az nem lehet!?!” – egy kicsiny csillogó könnycsepp szalad végig az arcán. Mido meglepődött, és finoman letörölte a csillogó sós könnycseppecskét. – „Hát te mit akarsz?” - és a könnycseppre mosolygott. – „Szóval hiányoznak nekem. Olyan jó volt velük, nem tudom mért, de jól éreztem ott magam. Biztonságban, és az a kislány? Mennyire odavolt értem. Annyi szeretet áradt belőle, és annyira, szeretetre vágyott. Szegényke árva. Nincsen senkije ezen a földön. Egy démon neveli. Mit tudhatna ő, arról hogy mi kell annak a kis lánynak? Megvédi és étalt ad neki, de hát szellem. Rinnek szeretetre és őszinte törődésre lenne szüksége! Vissza kell mennem!” – hírtelen felállt a székét hátra tolta. Majd vissza is ült. – „Nem mehetek. Még nem. Ki kell tanulnom mindent itt. De a nagyi azt mondta, nem tud mindenben segíteni. Azt sem tudja, hogy át tudok változni. Sőt én sem tudom, hogyan vagyok rá képes.” – nagyot sóhajtott, kihörpintette a maradék teáját és haza indult.

Eközben a középkorban, Inuyasha, Miroku, Kirara és a falusiak még mindig a házak újjáépítésén dolgoztak. Gerendákat cipeltek, ástak, falat húztak fel. A két fiú ruháik ujját könyékig feltolva, izzadva dolgoztak. Inuyasha hangosan morgolódott, Miroku néma csöndben dolgozott. A lányok Sango és Kagome pedig Kalde anyónak segítettek, Bekötözték a sebesülteket, kimosták sebeiket és ápolták őket. Még Shippou és Rin is a segítségükre volt, hoztak vizet, gyógynövényeket, vagy amit éppen rájuk bíztak. Csak Jaken mérgelődött és folyamatosan az eget bámulta. Estére járt az idő, de már az utolsó házakat is megjavították, az összedőlteket pedig elhordták, hogy holnap újat építsenek a helyükre. A fiuk az utolsó halottakat is eltemették a temetőkbe, amikor Kagome hangját sodorta feléjük a könnyű szellő:

-         Inuyasha! Miroku! Készen van a vacsora. – mindketten abbahagyták munkájukat és Kalde háza felé siettek.

Leültek, megköszönték az ételt, majd csendesen elfogyasztották a vacsorát. Inuyasha az utolsó falatokat nyelte le amikor, fülei mozogni kezdtek, majd beleszippantott a levegőbe:

-         Keh, megjött Sesshoumaru! – szólalt meg fintorogva.

-         Ügyes vagy öcsi! - szólalt meg a démon az ajtóban.

Rin ledobva a tányérját a démonhoz szalad és átölte. Sessh megsimogatta a kis lány fejét.

-         Nagyuram! – ugrott fel Jaken.

A többiek pedig csak döbbenten figyelték az eseményeket. Majd Kalde törte meg a csendet:

- Visszavitted a világába? – kérdezte a démonra pillantott.

Az bólintott, majd újra csend lett. Megint Kalde szólalt meg:

-         Sesshoumaru hogyan döntöttél? – kérdezte rejtélyesen az öreg papnő.

A többiek felkapták a fejüket. Miről beszélnek ezek? – gondolták.

- Még nem gondolkodtam rajta. – válaszolta a kérdezett.

- Ti meg miről beszéltek? – kérdezte Inuyasha ingerülten, mert nem értette miről is van szó.

- Semmi közöd hozzá. – felelte a démon.

- De igen is van hozzá közöm, mert tudni akarom, hogy mi folyik itt! – ugrott fel a hanyou.

- Inuyasha! Nyugodjál le, kérlek! Majd ha beszéltem a bátyáddal te is megtudsz mindent!

- De én most akarom tudni anyó! – kiabálta Inuyasha miközben az öklét rázta.

- Inuyasha nyugodj le, mert különben Kagome kénytelen lesz megleckézetni téged! – beszélt bele a kis Shippou.

- Fogd be! – kiabálta Inuyasha és egyet ütött a róka kölyök fejére, aminek következtében hatalmas púp lett a keze helyén.

- Kagome! Inuyasha megint bánt! – bömbölte Shippou.

- Inuyasha, hogy lehetsz ilyen? Ő még csak egy gyerek! – szólt rá a lány.

- Kagome te maradj ki ebből! Kalde anyó, azonnal mondja el, hogy miről van szó! – és az öregasszony felé lépett.

- Kagome, kérlek! – szólt szomorúan az anyó.

A lány hangosat sóhajtott, fejét elfordította és halkan megszólalt:

- Inuyasha! – kezdte hideg fenyegető hangon, a hanyou megrettent, sejttette mi fog következni – Fekszik! – fejezte be a lány.

Ahogy ezt kimondta a hanyou fejjel előre megismerkedett a padlóval. Saját izmai préselték a földhöz. Ekkor az eddig csendben álló Sessh szólalt meg:

-         Milyen szórakoztató! – és szánakozóan öccse felé nézett – Még elnézném ezt a komédiát öcsikém, de nem érek rá a gyerekes viselkedéseden szánakozni. Öregasszony, gyere velem, beszélnünk kell. – azzal megindult kifelé és Kalde követte.

Némán sétáltak el az 1000 éves Szent Fához. Ott Sesshoumaru meg állt, majd fülelni kezdett. Megbizonyosodott róla hogy Inuyasha nem követte őket, aztán megszólalt:

-         Elvittem őt. Láttam az átjárót. Ő átment, de engem is átrántott. Jártam a világában. Ott már nem élnek démonok. Egyetlen egy darab sem. Nem éreztem a szagukat. Két nő várta, és nem ijedtek meg tőlem. Biztosra veszem, hogy ennek ellenére nem én voltam az első szellem, akit látnak. Aztán visszajöttem. – fejezte be.

-         Értem! – szólalt meg Kalde anyó kisebb szünet után – De most nem ez a lényeg! Sesshoumaru láttad a lány hatalmát!

-         Láttam. – vágott az asszony szavába Sessh – De még is mit hiszel, mit fogok csinálni?

-         Tudod jól! Utána mész és segíted! Meg kell tanulnia uralnia az erejét, és erre egyedül nem lesz képes. Meg kell tanulnia harcolni. És nálad nem lehet jobb mestere.

A démon fél mosolyra húzta a száját, de még mindig vonakodott:

- De mi lesz nekem jó attól, ha ő meg tanulja uralni az erejét? – kérdezett vissza Sessh.

- Le akarod győzni Narakut, nem? Amíg nála van az a hatalmas ékkődarab esélyed, sem lehet, akármilyen erős is vagy. Az ő sorsa hogy elpusztítsa az ékkövet. Mivel Kagome még nem olyan erős hogy meg tudja tisztítani, az idő szorítása miatt, muszáj megszabadulnunk tőle.

A démon felnézett az égre és nagyot sóhajtott. Az anyó látta hogy már sikerült meggyőznie, de azért hozzá tette:

- És az sem utolsó szempont hogy akkor folyamatosan egy gyönyörű fiatal lány közelében lehetsz! – azzal sarkon fordult és elindult visszafelé.

Sesshnek elkerekedtek a szemei, bambán nézett maga elé, míg az öregasszony vissza nem nézett. „Akár az öccse!” – gondolta Kalde és elmosolyodott.

Már messze a falu felé járt, amikor megcsapta a hangját Sesshoumaru ordítása:

-         Mit mondtál anyó? Hogy engem érdekelne az a halandó lány! Hogy képzelted ezt! – kiabált az idős nő után, de valami visszatartotta, attól hogy megleckéztesse. „Elvégre akkor ki vigyázna Rinre amíg, távol vagyok.” – gondolta és dühösen fújtatott. – „Sesshoumaru, te jó ég, nézz magadra. Úgy viselkedsz mit az a buggyant öcséd? Dühkitörést kaptál egy megjegyzéstől?” – a szellem megrettent saját gondolatain – „Te jó ég úgy viselkedek, mint egy halandó!” – sóhajtott, majd gömbé alakult és elrepült a vékony sarlóként fénylő hold alatt, egyenesen az átjáróhoz.

Mido hazaért. Bement a házba ledobta táskáját és kibújt a szandáljából.

-         Sziasztok! Megjöttem! – kiabált be a nappaliba ahol is családja éppen tv-t nézett.

-         Szia kincsem! – jött ki az édesanyja – Holnap még nem kell bemenned az iskolába! Beszéltem az osztályfőnököddel, úgy tudja megbetegedtél!

-         Köszi anya! Jól is fog esni a pihenés, de jut eszembe… Nagymama! – kiabált be, majd elindult a fotelban ülő nő felé.

-         Tessék Midayoi?

-         Gondolkodtam! Holnap reggel elkezdhetjük a tanulást!

-         Jól választottál lányom! – mosolyodott el az asszony.

-         Remélem! – válaszolt Mido és visszament a szobájába.

Fürdővizet engedett magának és begyújtotta a füstölőt és a gyertyákat a fürdőben. Relaxálni akart. Elmerülni a tudatalattijában, hátha magától megfejt valamit. Kitárta az ablakait a szobában, majd némán vetkőzni kezdett. Lecsúsztatta testéről a finom anyagú kék ruhát, levette a fehérneműit és felcsatolta hosszú haját, ám egy ötlettől ki is bontotta és úgy ült be a kellemesen langyos vízbe. Kényelmesen elhelyezkedett és lehunyta a szemeit.

Sesshoumaru megállt az átjáró előtt. Még mindig látta. „Szóval még mindig át is engedne.” –gondolta. Felnézett a csillagos égre. Még éjfél előtt járt jóval az idő. Aztán elindult és átlépett a jövőbe. Mikor kiért a vörösen derengő ködből, újra maga előtt látta a szentélyt. Most minden csendes volt, és semmi sem mozdult körülötte. Sötét volt de ő így is tökéletesen látta a tárgyak körvonalait. Egyenesen elindult az ajtó felé, majd elhúzta és kilépett a csillagfényes éjszakába. Még érezte a lány illatát a földön. Erősen figyelve, mert a nyom már több mint egy napos volt elindult a fák alatt. Aztán megpillantotta a házat. Megtorpant, nem tudta mit tegyen. Nem sétálhatott csak be és közölhette, hogy ő a lány új edzője. „De akkor mit is tegyen?” – kezdett gondolkozni. „Meg kell találnom a szobáját.” – azzal elindult az ablakok felé. Halkan könnyedén lépkedett, elérte az ajtóig. Érezte rajta a lány friss illatát, nem rég járhatott itt. Aztán a konyha majd az ebédlő ablakánál próbálkozott, de semmi jelét nem találta hogy Midayoi ott lenne. Elindult az ellenkező irányba. Lelépett a gangról és megállt az első ablak előtt. Halványan érezte a lány illatát, tovább lépet. Ezt az ablakot már sarkokig kitárva találta. A szobából valami édes füstölő illat szállt ki, és egy paraván mögött víz csobogott, valamint gyertya égett. Határozottan érezte a lány jelenlétét.

Elrugaszkodott a földtől, és felugrott az ablakba. A szobában félhomály uralkodott, csak a paraván mögött játszottak a gyertyafényben az árnyékok. Vízcsobogást hallott és arra pillantott. A vásznon átvetődő fény-árnyék játékban egy női testet pillantott meg. A víz csobogott ő feláll és törölközőért lép. Előre hajol hosszú haja majdnem a földet súrolja. A törölközővel a haját dörzsöli, hogy száradjon. Aztán hátra dobja és magára csavarja törölközőt és egy mozdulattal elhúzta a paravánt.

Éles sikoltás rázta meg a házat. A szellem ott állt némán, egy helyben, mozdulatlanul és nézte a lányt. Mido testét csak egy törölköző fedte, és testközelből farkas szemet nézhetett a Sessh páncélzatán lévő tüskékkel. Ha egy picit hevesebben lép ki… Aztán ijedten felkapta a fejét és a szellem sárga szemei néztek vissza rá. Felsikoltott de abban a pillanatban az egyetlen mozdulat, amire képes volt, hogy lendületből akkora pofont lekevert a férfinak, hogy még maga is meglepődött. De még Sesshoumaru hogy meglepődött… Ez a halandó úgy felpofozta egy szó nélkül, hogy még csak odáig sem jutott hogy arra gondoljon, hogy mond valamit. Aztán némán bámultak egymásra. A lány ijedten, Sessh pedig meglepetten. Ám megütötték fülüket a rémülten érkező családtagok hangjai. A lány egy mozdulattal az ajtónál termett és rázárta azt kulccsal. Midayoi anyukája abban a percben kopogtatott be:

-         Mido! Jól vagy? Minden rendben? – kérdezte idegesen és megpróbálta lenyomni a kilincset.

-         Igen anya, semmi bajom, csak a macska megint beszökött és megijesztett! – felelte és remélte hogy a cica nem éppen édesanyja lábához dörgölőzködik.

-         Jól van drágám! – válaszolta a nő és visszaindult a nappaliba.

A lány nagyon lassan visszafordult a démon irányába. Az még mindig egy helyben állt és ugyanolyan ledöbbenten bámult maga elé. Még most sem fogta fel mi történt. Aztán észrevette az őt, néző lányt és felé fordult. Mutató ujját kinyújtva az arca jobb oldalán levő szabályos piros tenyérnyomra mutatott. Szemöldökei idegesen rángatóztak és valamit mondani akart, de a dühtől nem találta a szavakat:

- Sesshoumaru! – szólalt meg a lány hidegen – Hogy képzeled, hogy belopakodsz a szobámba, miközben fürdök, és a szívbajt hozod rám? – kérdezte.

- Utánad jöttem és az illa… a szagodat követtem eddig. – kezdte - Az már nem az én hibám hogy te pont most fürdesz. De akkor én vissza is megyek úgy is boldogulsz egyedül. – válaszolta a tőle telhető leghidegebben, és sértődéssel a hangjában de a hatást rontotta a még mindig rángatózó szemöldöke.

- Jól van, bocsáss meg! – szólalt meg a lány. – Kérlek ne mennyel, mond el, mért jöttél, csak előbb felöltöznék! – azzal visszalépett a paraván mögé. A szekrényben kotorászni kezdett és kivette belőle a megfelelő ruhadarabokat.

Kilépett a szellem még mindig ugyan ott állt ahol hagyta. Vörösen égő arcát tapogatva. Mido elmosolyodott a látványon.

-         Ülj le! – mutatott helyet a teázó asztal mellet.

Mindketten helyet foglaltak, Sessh törökülésben karjait a mellkasán összefonva, a lány az asztal másik, szemben levő oldalára térdelt, fenekét a sarkain nyugosztva.

-         Mért jöttél utánam? – törte meg a csendet Midayoi.

-         Mert szükséged van rám! – felelte kurtán a démon.

-         Azt tudom! – válaszolta egy sóhaj kíséretében a lány – De hogyhogy hajlandó vagy segíteni nekem? – kérdezte szomorúan.

-         Mert ha készen állsz te, fogsz nekem segíteni. – válaszolta Sesshoumaru.

-         Szóval tanítani fogsz engem? De mi lesz, amit meg kell tanulnom? – kérdezte kíváncsian Mido.

-         Meg kell tanulnod kezelni a démoni erőd, és harcolni. – felelte a szellem.

-         Értem! Mikor kezdjük az edzést? – kérdezte egyre jobban felbátorodva a lány. „Ez már az 5dik kérdésem, amire válaszol.” – gondolta és nagyon elmosolyodott.

-         Amint azt mondod, hogy késszen állsz.

-         Én már most kész vagyok! – heveskedett Mido.

Sesshoumaru felállt.