-         Itt az ideje az edzésnek!

Mido biccentett és alakja változni kezdett. Fénycsapott be oda ahol az előbb a lány állt, és mire elült már Midayoi ott állt démoni formájában. Hírtelen hatalmas csend lett és mindenki őt bámulta.

-         Mi folyik odakinn? – kérdezte idegesen Inuyasha miközben fel alá járkált a szobában. – Ki akarok menni, harcolni! – dühöngött.

-         Várjál, megnézem! – felelte Kagome és az ajtóhoz lépett. Elhúzta a nádfüggönyt és kinézett majd ámulva, közvetítette az eseményeket: - Egy vörös pajzs fogja körbe a házat! Az a lány pedig átváltozott. Úgy néz ki, mint egy démon. Sesshoumaru odakiabál neki valamit. A lány elrúgja magát a talajtól. A karmai világítanak! Inuyasha ezt látnod kell! – ámuldozott Kagome.

A hanyou az ajtóhoz rohant és óvatosan kinézett. Mido karmai árnyszínűen derengtek, meglendíti a kezét és kicsapódnak belőle valamik. Azok is sárgán világítanak, majd a démonok testébe fúródnak. Azok pedig felordítanak, és porrá válnak. Ebben a percben Kagura meglátja, hogy valaki az ajtón kukucskál ki. „Ez biztos az a szemtelen kis fruska lesz, az a Kagome!” – gondolta és legyezőjét meglengette mire a démonok mindannyian arra fordultak, és támadásba lendültek.

- Jaj ne! – kiáltotta Kagome és Inut ellökte az ajtóból. Mido már messze volt, ahhoz hogy fenntartsa a pajzsot a ház körül. Kagome félrecsapta a függönyt felegyenesedett hátranyúlt a tegezébe, villámgyorsan egy nyílvesszőt illesztett a húrra. Majd célzott és lőtt. Meg sem nézte célba, talál-e de már a következő nyíl az íjára feszítve indult útnak. A nyilakat rózsaszín fénycsóva vette körül, ahogy elhagyták az íjat. 8-9 szellemmel végeztek mire egyet telibe találtak, de akiket csak súrolt a tisztító vessző egyből szörnyet haltak. Sessh, Mido, Sango és Miroku kitartóan ritkították a szellemeket. A két ember egyre jobban fáradni kezdett, és Midayoit is kimerítette a harc. Egy-egy támadása sok-sok szellemet tett ártalmatlanná, de őt is kimerítette, hogy csak fizikai erejét használhatja elvégre nem tudta mire jók kardjai és a tegezben az íj és a nyilak. Odáig még nem jutott a tanulásban.

Pont ezen gondolkodott amikor is Sessh a zűrzavarban mellélépett.

-         Menny hátra és emeld fel a védőpajzsot. Mindenki legyen mögötte. És nagyon koncentrálj! – kiáltotta a zajban, Mido bólintott és rohanni kezdett hátra felé.

-         Mindenki! Mennyetek be a házba! Most! – ordította torka szakadtából.

Miroku és Sango értetlenül bámultak rá, de azért beléptek a házba. Midayoi az ajtó elé futott ott újra letérdelt. „Vajon mit akar Sesshoumaru! Nehogy valami baja legyen!” – gondolta, de már kezét némán imára emelte és felhúzta a védőpajzsot.

Sessh hátranézett a válla felett, majd előrántotta a gyilkos kardját a Toukijint. Kagura meglátta, mire készül és már nyargalt is a levegőben minél messzebb a démontól. Ebben a percben megjelent mellette a tollán egy fehér páviánbőrbe bújt alak.

-         Kagura? Mért menekülsz?

-         De Naraku! Sesshoumaru nem ellenfél számomra, ha szabadjára engedi az erejét mind itt halunk! – rémült meg a szélboszorkány.

-         Repülj feljebb! – utasította a nőt Naraku – Figyelj, amint szabadjára engedi a kardja hatalmát ő védtelen lesz. Csak egy pillanatra, de ha te jól időzítesz, Sesshoumaru az én prédám lesz.

-         Hogyan gondolod ezt Naraku? – kérdezte még mindig rettenten Kagura. „Nem akarom, hogy Sesshoumarunak baja legyen. Akkor ki győzi le ezt az idióta korcsot. Semmi kedvem nincsen életem végéig ezt az ocsmány Narakut szolgálni. De nála a szívem…” – gondolta a nő.

-         Egyszerű Kagura! Ezt küld el a szélpengéidet abban a pillanatban, hogy Sesshoumaru támad. Remélem, nem kell benned csalódnom! – egy fiolát nyomott a nő kezébe azzal leugrott a tollról de Kagura tudta minden lélegzet vételét figyeli.

Sesshoumaru egyenesen megállt a vicsorgó démonok előtt. A kard a kezében megcsillant. A házban mindenki az ajtóra és az ablakokra tapadt, a kis Rin rémülten felkiáltott, amikor meglátta urát a sok szellem előtt. Inuyasha életében először szurkolt a bátyjának. Nem értette, mért izgul Sesshoumaruért, tudta hogy a démonnak még erőfeszítést sem jelent hogy megölje ezt a csőcseléket. Ebben a pillanatban Miroku megszólalt mellette:

-         Sango! Kagome ti nem érzitek? – kérdezte.

-         Ez Sesshoumaru aurája? Vagy mire gondolsz szerzetes? – kérdezte a szellemirtó.

-         Nem. Valami készül. Itt valami csapda van! – suttogta a szerzetes.

Midayoi mindent hallott az ajtó előtt térdelve. „Sesshoumaru! Csapda? Ne!” – gondolta és bekiáltott a házba:

-         Kagome! Gyere ki! – a lány megjelent az ajtóban, de nem értette Midayoi mit akar tőle. – Ugye te is miko vagy? – kérdezte hadarva a lányt.

-         Igen, de…

-         Nekem segítenem kell Sesshnek! Gyere ide mellém! - a lány letérdelt – Jó. Akkor most vedd a szilánkokat a kezedbe!

Kagome bólintott és cselekedett. Nem értette, mit akar Mido elérni de, érezte, hogy most nem ellenkezhet.

-         Akkor mostantól te tartod fenn az akadályt! Add a kezed! – Kagoménak még annyi ideje sem volt hogy megrémüljön. Mido megfogta a kezét lehunyta a szemét és folytatta – ne gondolj semmi másra csak, hogy meg kell mentened Inuyashát és a barátaid! Koncentrálj! – suttogta Mido.

Abban a percben rózsaszín fény keletkezett ahol a két nő keze összeért, a védőburkon remegés futott végig és a vörösből derengő majd vakító rózsaszín lett. Mido felegyesedett, Kagome csukott szemmel térdelt és némán tartotta fenn az akadályt.

-         Köszönöm! – suttogta a lánynak, ám még mi előtt kilépett volna az akadály alól, meghallotta Sesshoumaru hangját:

-         Syouryuuha! – kiáltotta a démon.

Teste körül kék fény keletkezett és villámok cikáztak a szélesedő gömb körül. Aztán Sesshoumaru belevágott a kék gömbbe így hatalmas villámok és szél kíséretében kék fénycsóva indult a démonsereg felé. Midayoi úgy érezte minden, lelassul körülötte. Lassítva látott mindent. Az égre tekintett és megpillantotta a szélboszorkányt, amint éppen felemeli a legyezőjét. Úgy érezte, mintha valami elkapná a szívét, halálosan megrémült. Látta hogy Kagura Sesshoumarut figyeli, és hogy az egyik kezében megvillan egy üvegcse, amit a legyezőre önt. „Ne! Bántani fogja Sessht! Tennem kell valamit!” – Mido annyira megrémült hogy még gondolkodni sem tudott, de hírtelen megmozdultak a kezei, mire észbe kapott, már a kifeszített íjat tartotta. „Pont, mint Kagome! Ő is miko. Akkor én is képes vagyok rá!”- majd a szélboszorkányra nézett, aki abban a percben indította útjára a csapást.

-         Ne! – kiáltotta torkaszakadtából Mido, célzott és elengedte a húrt. A nyíl hegye felizzott és kék csodálatos fénycsóva ragyogott fel az egész nyílvessző körül és tisztító nyíllá változott. Egyenesen Kagura csapása felé száguldott, és telibe találta a piros fényben izzó szélpengéket. A nyíl felragyogott és eltűnt, a pengék pedig vakító hófehér fénnyel tovább szálltak és telibe találták a démont.

Mido gondolkodás nélkül egy újabb vesszőt illesztett az íjra és Sessh felé célzott. Mindenki döbbenten figyelte. Igen. Valami közeledett a fekvő magatehetetlen démon felé. Mido ellőtte a nyilat és az, telibe találta a fehér páviánbundás alakot. Hatalmas mindenkit elvakító fehér fény árasztotta el az egész falut. Kagura tágra nyílt pupillákkal figyelte a jelenséget, aztán a fehér fényből kicsapódott egy lila fénycsóva a szélboszorkányhoz repült elkapta azt és eltűnt az éjszakában.

A fény elült, csak a por kavargott. Mido kezében még ott volt az íj. A házból döbbenten figyelték az eseményeket majd egy vékony kis lányos hang felzokogott:

- Sesshoumaru nagyúr!

Midayoi abban a pillanatban eldobta az íjat és futni kezdett. Könnycseppek csorogtak le az arcán, és amint odaért térdre rogyott és a mozdulatlan szellem testére borult. Mindenki követte a példáját a házból egyöntetűleg rohant ki Rin, Jaken, Shippou, Kalde anyó, Kagome, Inuyasha, Sango és Miroku. Mikor odaértek szörnyű látvány fogadta őket, a földön a szélpengék 2-3 méteres gödröt hagytak. Sesshoumaru páncélzata darabokban hevert a földön, a Toukijin méterekre a földbe fúródva csillogott. A démon testén a ruha, darabokban lógott, mellette egyre növekvő vértócsa csillámlott.

Mindenki rémülten megállt, ahogy az élettelen testen zokogó lányra pillantott. Rin térdre rogyott és hangosan sírni kezdett. Kagome letérdelt hozzá és magához ölelte de érezte, hogy az ő arcán is könnycseppek gurulnak le. Inuyasha közelebb lépett és ordítani kezdett de úgy, hogy még a lányok is abbahagyták a sírást:

-         Sesshoumaru! Te öntelt, beképzelet, nagyképű démon! Nem olyan fából faragtak, hogy itt haljál meg nekünk! – félrelökte Midot és felrángatta ülő pózba a bátyját – Ekkora szégyen nem érhet, hogy úgy halsz meg, hogy egy szánalmas hanyout, az öcsédet védted! – ordította és közben a démon testét rázta.

A következő pillanatban pedig akkora maflást kapott a démontól hogy vagy 3 métert repült. Mindenki döbbenten nézett a jelenetet. Sessh visszaborult a földre, de már hangosan zihált és kinyitotta a szemét. Ebben a pillanatban mindenki egyöntetűleg felkiáltott. Sessh haja fekete volt, a méregcsíkok eltűntek az arcáról, fülei normálisak voltak. Ő felült és rémülten látta a szemébe lógó ébenfekete tincseket. Ám még mielőtt tényleg megrémülhetett volna Mido könnyektől áztatott arccal a nyakába borult. Szorosan magához ölelte az ámuló démont és újra sírni kezdett.

A kis csapat pedig szinte egyszerre kezdte vizsgálni a csillagokat, vagy kezdtek beszélgetni valami hírtelen jött érdekes témáról csak, hogy ne nézzenek a démon és a nyakában csüngő lány irányába.

Sesshoumaru csak nézett maga elé. Érezte a lány könnyeit a nyakán lefolyni, látta, ahogy a hátát a sírás rázza. A törékeny test az övéhez simult, nem törődve azzal hogy a saját ruháját is össze vérezi, szorosan ölelte a démont. Nem értette mi történt. Mido sírás közben halkan beszélni kezdett:

-         Azt hittem meghaltál! Aztán megláttam azt az alakot feléd közeledni, nem tudom mit akart veled csinálni! De nem hagyhattam, nem engedtem, hogy bántson… - Mido hangja elhalt és újra csak a sírását lehetett hallani.

Így ültek ott még percekig, a kis csapat szálingózni kezdett vissza a falu felé. Sesshoumaru egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Mido mellett valami pici még a testéhez bújik. Odanézett és a hatalmas könnyes szemekkel Rint látta. Erőtlenül elmosolyodott, majd halkan Mido füle mellett megszólalt:

-         Nyugodjatok meg! Engem nem olyan könnyű elpusztítani! – és magához ölelte mind a két lányt egy karjával.

Olyan melegség járta át a szívét, amit még soha nem érzett. Volt végre valaki ezen a földön, akinek tényleg fontos volt, aki sírt érte. Egy nő és egy kis lány. Már nem volt magányos. Társakra talált, Sessh újra elmosolyodott és még percekig ültek ott.

-         Milyen szépek! – suttogta Kagome Sangonak az egyik bokor mögött.

-         Soha nem gondoltam hogy Sesshoumarunak lehetnek érzései! De még is mi történt vele, hogy emberré változott?

-         Nem tudom, majd kiderítjük! – suttogta vissza Kagome.

Eközben pár bokorral arrébb:

-         Miroku! Ezt nem hiszem meg! Csípjél meg, hogy nem álmodom! Ez az én bátyám?

-         Ahogy gondolod Inuyasha! – válaszolta a szerzetes és megcsípte a hanyout – Ráadásul milyen gyönyörű nővel van? Hogy bírja visszafogni magát ilyen társaságban? – ábrándozott a szerzetes. Ebben a pillanatban valami erős és kemény tárgy csapódott a szerzetes fejének. Ő hirtelen odakapott de nem volt ott semmi. Miroku elhúzta a száját – Te Inuyasha! Lehet, hogy Sango a közelben van? – kérdezte még mindig a fejét fogdosva.

Inuyasha elvigyorodott, ám hírtelen tompa puffanásra lett figyelmes arra kapta a fejét, és látta hogy Sessh újra eszméletét vesztve a földön fekszik. Mido kitörölte a könnyeket a szeméből és mély levegőt vett, majd megszólalt:

-         Fiúk nagy kérés lenne, hogy kibújjatok a bokorból ahol eddig lapultatok és segítsetek nekem Sessht bevinni a házba? – kérdezte villámló szemekkel.

Inuyasha és Miroku vörös fejjel előmászott a bokorból és felemelte Sesshoumaru ájult testét, Inuyasha felnyögött és magszólalt:

-         Hu! Bátyus nem kajáltál te mostanában túl sokat? – kérdezte miközben az ájult démont a kunyhó felé cipelték.

Ebben a percben hajnalodni kezdett. Inu az égre nézett és remélte hogy hamarosan felkel a nap. Eközben Mido az ölébe vette Rint és elindult majd megtorpant. Beleszippantott a levegőbe, majd elhúzta a száját:

-         Kagome, na ezt azért nem gondoltam – kezdte.

A két lány Kagome és Sango kiléptek a fejét csóváló Mido elé.

- Ha már csinálni akartok valami hasznosat, akkor inkább szedjetek nekem gyógyfüveket! – folytatta Mido és elindult a ház felé, de útközbe alakot váltott.

- Kalde anyónál van minden! – futott utána a két lány. – És mi nem akartunk rosszat csak féltünk, hogy Naraku visszajön, vagy ideküld gyorsan valakit.

- Aha! Értem! Akkor kösz! – mosolyodott el Midayoi.

- Mond, kérdezhetek valamit? – kezdte Kagome.

- Attól függ mit, eléggé ki vagyok.

- Ugye te sem ebben a korban élsz?

- Nem. – sóhajtott Mido.

- Már amikor legelőször láttunk a folyóparton Sesshoumaruval akkor gondoltam. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Sango is.

- Aha. Én is. És hogy kerültél ide? – kérdezte Kagome.

- Hát az, hosszú történet. De egy finom fürdő mellett elmesélem! – fordult hátra mosolyogva Mido – Csak előbb Sesshel kell foglalkoznom.

A két lány bólintott és gyorsítottak hogy utolérjék a fiúkat. Ebben a percben felkelt a nap. Inuyasha leengedte Sesshoumarut. Alakját fény vette körül, haja fehérbe csapott át, karmai és agyarai megnőttek, majd kinyitottat a szemét, ami ugyanolyan aranysárgán csillogott, mint Sesshoumarué.

Mido döbbenten megállt és nézte a hanyout:

-         Így már tényleg tesók vagytok! Te jó ég! Ez hihetetlen. És azok mik? – kérdezte és a fiúhoz lépett majd egy kézbe fogta, az alvó Rint és megtapogatta Inu füleit – De aranyosak! – kiáltotta és mindenki nevetni kezdett.

-         Minden jövő szökevény lánynak ez a mániája? – kérdezte morogva Inu és a bátya mellé lépett.