Fénygömbé alakult és elrepült. Messze ameddig csak meg nem unta hogy fenntartsa ezt az alakját. Megpillantott egy palotát. Lejjebb ereszkedett és leszállt az udvaron. A palota körül védőburok volt, de a démont simán átengedte. Mikor földedért egy idősebb szellemnő jött feléje.

-         Sesshoumaru! Mi szél hozott? – kérdezte a démonnő.

-         Látod nem? – mordult rá Sessh.

-         Hát látom, mi történt veled, hogy a ruhád ilyen darabokban van, a páncélod már nem is említem! – sopánkodott a nő.

-         Nem vagyok jó kedvemben. Megfizetlek, csak javítsd meg őket újra! – morogta a démon.

-         Rendben, a ruhád add oda. Persze ami meg maradt belőle csak azt. Addig kapsz valamit, amit felvehetsz.

-         Nem szükséges, addig alakot váltok. Vonta meg a vállát a démon. – és változni kezdett.

-         Te tudod. Hetanchiha, Montonchiou! Gyertek munka van. – kiabált a démon nő.

Sesshoumaru átváltozott, de teljesen nyugodt maradt. Csak démonok voltak a közelében, ráadásul olyanok, akiket gyerek kora óta ismert. Sőt valahogy furcsán érezte magát. Nem érezte, ahogy a szellemvér az agyában lüktet. Piros szemeit összehúzta és némán gondolkodott, miért érzi furcsán magát. Régen, ha átváltozott egyből gyilkolnia kellet, és nem értette, hogy anno az apja hogyan volt képes démoni alakban higgadt maradni. Sőt hányszor ment így Izayoihoz is. „Mi változott meg? Mi történt hogy teljesen uralom ezt a testem is?” – gondolta, és közben elfeküdt az udvaron. Összes ruhadarabja és kardjai előtte feküdtek a földön.

A három nő bizalmatlanul nézegette őt:

- Sesshoumaru! Mi történt veled? Nem buggyantunk meg hogy olyan közel mennyünk hozzád szóval változz vissza! – kezdte Montonchiou.

- Sőt, mióta vagy te ilyen nyugodt szellem kutya? Hiszen eddig nem ilyen voltál? – folytatta Hetanchiha.

Sessh mordult egyet kutya formájában és beszédre nyitotta hatalmas pofáját. És sikerült. Értelmes szavakat mondott, ebben az alakjában, eddig erre soha nem volt képes:

-         Ha azt akarjátok, hogy széttépjelek benneteket, akkor húzzátok még az időt! – vicsorgott.

A legidősebb nő előrelépett és elvette a ruhadarabokat. Odaadta az egyik lánynak az bólintott és elindult be a hatalmas udvarházba. Aztán a másikra nézett:

- Készítsd el Sesshoumaru nagyúr páncélzatát. De nehogy nekem még egyszer ilyen gyenge legyen, mint a mostani!

A lány meghajolt és elindult. A nő ott marad a fekvő hatalmas kutya mellett.

- Szóval téged is utolért a végzeted? – vigyorgott.

- Miről beszélsz? – kérdezte unottan a szellem kutya.

- Nő van a dologban ugye? – kérdezte.

A kutya felkapta a fejét, és morogni kezdett.

- Ugyan már! Rád van írva! Meséljél nekem! – vigyorgott a démonnő és leült a nagy kutya mellé hátát annak oldalára támasztava.

- Nincsen mit mesélnem.  – fújt nagyot a kutya.

- Ugyan már? Csak nem kikosarazott? – vigyorgott az asszony.

- Mi közöd hozzá! – mordult rá Sesshoumaru.

- Szóval a Nagy Kutyaszellem kosarat kapott? – a nő nevetni kezdett – Ki volt az a bátor démon, aki így megbolondított?

- Ki mondta hogy démon? – kérdezett vissza ingerülten a kutya.

A nő felé fordult és eltátotta a száját:

- Te Sesshoumaru, ha nekem azt mondod, hogy szerelmes vagy egy halandó nőbe, én, én… Úgy sem hiszem el! – ámuldozott a szellemnő.

- Nem vagyok! – felelte közömbösen a kutya.

- Akkor azt mond meg hogyan vagy képes ebben az alakban így viselkedni. Apád fia vagy! – szólt az asszony felkelt és elindult.

A hófehér szellemkutya felpattant:

- Azt mondod apám azért volt képes ezt az alakját irányítani, mert belészeretett egy halandó nőbe? – kérdezte.

- Hát nem nyilvánvaló! És el ne felejtsem, a fizetség pedig az lenne, hogy nagyon kevés az élelmünk, főleg a hús, menny és vadássz addig egy kicsit! – felelte az asszony és ő is eltűnt a házban.

A kutyaszellem hangos puffanással újra elterült a földön. Hatalmas álkapcsát első lábán nyugtatta. Az egyik fele csonka volt. Levágott baljára nézett majd nyalogatni kezdte. Aztán újra elfeküdt és aludni kezdett. „Majd délután elmegy vadászni” – gondolta és álomba merült.

Kagome kinyitotta a szemét a kunyhóban. Majd felült. Már csak ő, Shippou, Rin és Kirara voltak a kunyhóban. Felkelt, de a zajra a gyerekek is felkeltek. Rin álmosan megdörzsölte a szemét és nagyot ásított. Kagome rámosolygott:

-         Ki aludtad magad? – kérdezte.

-         Igen! De hol van Sesshoumaru nagyúr és Midayoi? – kérdezte ásítozva.

-         Ők már biztosan felkeltek. Csináljak valami ennivalót?

-         Igen! Éhen halok Kagome! – lépett be Inuyasha az ennivaló szóra.

-         Rendben!

Kagome főzni kezdett és fél óra múlva már ínycsiklandó szagok voltak a kunyhó körül. A kis csapat tagjai az illatokra visszaszállingóztak ház közelébe. Utolsónak Mido érkezett.

-         Véletlenül nem tudjátok, hol van Sesshoumaru? – kérdezte aggódva.

-         Nem! – válaszolta csámcsogva Inuyasha.

-         Mért valami baj van? – kérdezte Sango lerakva az evőeszközt.

-         Csak nem találom amióta felkeltem!

-         Gondolom a páncélját ment el megcsinálni! – válaszolta Jaken a sarokból – Meg a ruháját, a nagyurunk nem kockáztatja, meg hogy könnyű prédává váljon. Bizonyosan már a szép démon nővéreknél meg az anyjuknál van.

-         Aha! – válaszolta tömören Mido és enni kezdett.

Miután mindenki végzett Kagome a táskájához lépett és elővette a törölközőjét. Majd a két lányra nézett:

-         Na megyünk fürdeni?

-         Persze! – válaszolta Sango. – Midayoi ugye te is jössz?

-         Aha. – válaszolta nem túl lelkesen a lány.

-         Fürdeni mentek? – kíváncsiskodott a szerzetes.

-         Miroku állítsd le magad, mert nagyon megverünk! – fenyegette mag Sango a szerzetest.

A három lány kilépett a házból, a szerzetes pedig az ablakra tapadt, majd a még mindig instant tésztát zabáló Inuyashára nézett:

- Szerinted hova mennek a lányok? Követni kéne őket, elvégre Midayoit még nem láttam ruha nélkül!

Inu két csámcsogás között odaszólt az álmodozó szerzetesnek:

-         Szerintem nem is fogod, mert ha megtudja az lesz életed utolsó napja is. Meg láttad, mi van közte meg a bátyám között. – mondta Inuyasha két falat között, de bele gondolt mondata értelmében és megakadt a torkán a tészta.

Fulladozni kezdett még a tál is kiesett a kezéből. Rin és Shippou értetlenül néztek rá, míg nem Kalde anyó hátba nem veregette a fuldokló hanyout. Aztán a gyerekekre nézett és megszólalt:

-         Gyertek ki a szabadba, én addig a gyógynövénykertemet rendezgetem!

-         Rendben! – ugrott fel a fiatal rókadémon. – Gyere Rin, és hozd Kirarát is! – azzal kiszaladt az ajtón.

A gyerekek és az anyó eltűnt, csak a két fiú maradt ott. Inuyasha még folytatta a kajálást, Miroku pedig fel-le mászkált a szobában. A lányok után akart menni. Aztán a hanyou abbahagyta az evést, felállt és kiment a házból. Miroku szeme felcsillant és ő is elindult.

Eközben a lányok elérték a hőforrást. Levetették ruháikat és elmerültek a kellemes vízben. Csendben beszélgetni kezdetek. Először Kagome mesélte el hogyan került ebbe a korba, és hogy hogyan ismerkedett meg a többiekkel. Aztán Sango mesélte el hogyan csalta őket tőrbe Naraku, hogy a kisöccsét fogva tartja, és ellenük használja, és hogy mért van a kis csapattal. Mido némán hallgatta a történetet, aztán a lányok elmesélték hogy Miroku, Inuyasha és Kouga mért üldözik Narakut. Mido nagyon szomorú lett és egyúttal megfogadta, hogy az élete árán is de elpusztítja azt a korcsot. Végül rákerült a sor a mesélésben. Elmondta, hogyan jött át az átjárón, hogyan találkozott a démonnal, és hogy az óta mi történt vele. Aztán Sango és Kagome összenéztek, majd Kag nagy levegőt vett és megszólalt:

-         Te együtt vagy Sesshoumaruval? – kérdezte mosollyal a szája szélén.

-         Barátok vagyunk! Vagy hogyan érted? – pirult el Mido.

-         Hát hogy mi van köztetek! Láttam, hogyan néztetek egymásra miután magához tért! – vigyorgott Sango.

-         Nem, nem és nem! Semmi nincsen köztünk! – válaszolta Mido de most már olyan piros volt, mint a paradicsom.

-         Figyelj, Midayoi – kezdte Kagome, de a lány közbe vágott

-         Szólítsatok csak Midonak! Jó?

-         Oké. Na szóval Mido, velünk nyugodtan beszélhetsz bármiről. Nagyon sokat köszönhetünk neked, és kedves lány vagy. Ráadásul te is az én időmből jössz, és tudok veled beszélgetni az ottani dolgokról.

Sango szomorúan elfordult, Kagome ezt észrevette és odaúszott a lány mellé:

-         Sango, nehogy azt hidd! Mi továbbra is ugyan olyan jó barátnők leszünk! – mondta Kagome és a szomorú barna szemekbe nézett.

-         Rendben! – válaszolta a szellemirtó és elmosolyodott.

-         Ha már itt tartunk? Kagome, mi van közted és Inu között? –kérdezte, majd Sangora nézett – Ja és a perverz szerzetes, ti hogy álltok?

A két lány pipacs piros lett és hebegtek, habogtak, Mido pedig gonoszan vigyorgott. Aztán Kagome szólalt meg:

- Sangonak úgy is el kell mondanom valamit. Amit ti láttatok! – mondta nagyon halkan és közben a vizet bámult.

- Úgy ám! – nevette Mido.

- Mi az Kagome? Csak nem? – kérdezte kíváncsian Sango.

- De, szóval múlt éjjel Inuyasha megint ember volt. És szóval csókolóztam vele. – motyogta Kagome, nem is sejtve, hogy valaki a bokorból hallgatja, amit ők beszélgetnek.

- Na végre összejöttetek! – lelkendezett Sango.

- Hát az, túlzás. Tudod az óta nem is beszéltünk egymással.

- Ugyan már! Éppen elég durva volt az elmúlt éjszakánk. – vágott közbe Mido.

- Igaza van, Kagome! Majd biztosan beszélni akar veled Inuyasha!

- Majd kiderül. Tényleg Sango és veled meg Mirokuval mi van?

- Ugyan mi lenne! –sóhajtott nagyot a lány – Minden széplány után fut, és folyton csak fogdos.

Midayoinak elkerekedtek a szemei:

-         Hogy mit csinál? – kérdezte.

-         A fenekemet fogdossa, és utána kénytelen vagyok jól elverni. – Sango újabbat sóhajtott.

-         Hát én biztosan eltörném mind a két kezét! – válaszolta Midayoi. – de te szereted igaz?

-         Nem, én… - Sango elfordult a lányoktól – Nem szerethetem, nekem küldetésem van és amúgy is, ahogy viselkedik. Nektek olyan jó.

-         Miben? – kérdezte a két lány egyszerre.

-         Kagoménak ott van Inuyasha, Midonak meg Sesshoumaru.

-         Hát, de Sango hiszen Miroku is szeret téged! – válaszolta Kagome.

-         Én meg már mondtam, hogy Sesshel csak barátok vagyunk. – mondta Mido és lemerült a víz alá.

Pár pillanat múlva feljött, de nem akarta hogy a két lány újabb kombinálásba kezdjen ezért újra lebukott. „Mért rögeszméjük, az hogy én meg az a démon? Hiszen semmi nincsen köztünk? Na jó helyes, meg nagyon szép szemei vannak, és néha még egész rendes is. De akkor sem. Ő démon én meg ember, tűz és víz. Habár én is részben szellem vagyok. De akkor sem. De amikor rám néz! – sóhaj, ami jelen estben buborékok formájában jelenik meg a vízbe. – „Olyan szépek a szemei, és én mindig olyan furcsán érzem magam olyankor. Meg amikor az ölében aludtam. Milyen jó volt…” – Mido fulladozva a felszínre jött. Kagome és Sango furcsán néztek rá.

-         Csak félre nyeltem! – mondta a lány két köhögés között.

-         Nem kéne menekülni az igazság, elöl, és akkor nem járnál így! – sóhajtott Kagome.

-         Milyen igazság?

-         Az hogy nem közömbös neked Sesshoumaru.

Mido leült a sekély vízben és nagyot sóhajtott.

-         Azt soha nem mondtam, hogy közömbös. De nincsen köztünk semmi. Nem illünk össze.

-         Ugyan már, te nem ismered Sesshoumarut. Ő egy vérengző nagyon gonosz démon volt. Inuyashát többször meg akarta ölni. Engem is majdnem megölt. Soha senkinek nem kegyelmezett. De amióta vele van az a kislány, Rin teljesen megváltozott. És amióta te felbukkantál az életében olyan dolgokat, láttam a szemében, amit eddig soha. Aggódást, gyengédséget, és ahogy megölet titeket! Mido ne mond, hogy ő nem érez semmit irántad.

-         Nem tudom. De mi soha nem lehetünk együtt. Két külön faj vagyunk. És én csak egy halandó vagyok, akiket lenéz. A félszellemekről nem is beszélve, és én soha nem tudnék tisztavérű szellemeket szülni neki. Akkor meg mért kellenék neki?

-         Mido, mi volt már köztetek? Olyan dolgokról beszélsz, mintha ezt már végigjátszottátok volna? – kérdezték döbbenten a lányok.

-         Semmi, de ez miatt nem is lehet! – azzal a lány kilépett a vízből és törölközni kezdett.

A két lány csendben tovább beszélhettek:

- Szóval bizonyos hogy szeretik egymást.

- Szegények.

- Ahogy őket ismerem egyikük sem fog kezdeményezni.

- Pontosan. Segíteni kéne nekik.

- De hogy. Nem tudom Kagome, te hogy vagy vele, de én nem szívesen avatkoznék bele Sesshoumaru dolgaiba.

- Jaj, hát nem látod. Egy szelíd kiskutya lett amióta ezt a két lányt megismerte.

- Kagome ez erős túlzás.

Eközben Midayoi felöltözött a bokrok között, majd Kagome és Sango is kijött a vízből. Felöltöztek, majd mind ketten Midora néztek.

-         Tényleg, mi történt veled ott a harc elején? –kérdezték.

-         Hogy értitek?

-         Átváltoztál. De mivé?

-         Hát szellemé.

-         Mi? Te démon vagy?

-         Csak részben. Részben miko és ember is.

-         Huh. Szóval azért voltál annyira erős.

-         Ne nevettess! Én erős? Azt sem tudom milyen erőim, vannak.

-         Változz át! Úgy még úgy sem láttunk, közelről!

-         Hát jó.

Mido alakot váltott, a két lány pedig döbbenten hátrált egy lépést.

-         Te, Sango, Olyan, teljesen olyan! – dadogta Kagome.

-         Igen, tényleg! Kiköpött Midoriko!

-         Ti ismeritek Midorikot? – kérdezte Midayoi hevesen.

-         Hát, csak láttuk. Sziklává van dermedve. Egy barlangban, ahol meghalt és ahol létre jött a szent ékkő.

-         Tudom, ott voltam. – sóhajtott Mido, de abban a pillanatban felkapta a fejét

Újra, meg újra beleszimatolt a levegőbe. Az arca elsápadt és olyan ideges lett, mint még soha:

-         Itt volt az a perverz disznó! Érzem a szagát! – suttogta.

Kagome és Sango összenéztek, majd visszatekintettek a lányra:

-         Merre ment? – kérdezték.

-         Hát, a falu felöl jött. De úgy érzem a nagy fa felé ment. Ahol tegnap Inuyashával meg Kagoméval találkoztunk.

A lányok összenéztek, és futni kezdtek a szerzetes nyoma után, de az megneszelhette a veszélyt, mert hiába is követték a szagot, soha nem érték utol. Mikor már harmadszorra futták körbe a Goshinboku és a Csontok Kútja közti területet, kimerülten megálltak.

- Csak kerüljön a kezeim közé! – lihegett Mido és megropogtatta az ujjait.

- Az biztos hogy széttöröm a Csonttörőt a fején! – morgott idegesen Sango.

- Komolyan mondom lányok, ebből elegem van. Ezen túl egyesével fürdünk, a másik kettő meg figyel. Elegem van, és az idegbaj kap el attól, ha bele gondolok ez a perverz kéjenc szabad idejében minket kukkol.

Eközben Miroku az erdő szélén lapult egy fa mögött. „Haj jaj! Nagyon benne vagyok a dolgokba. Amíg a lányok nem nyugodnak le, addig nem kerülhetek a közelükbe. Pedig olyan szépek voltak ruha nélkül.” – gondolta.

Eközben Mido újra szagot fogott, de nem szólalt meg, sőt arra sem nézett. Aztán egy hirtelen ugrással a fák közt termet, ám a szerzetes gyorsabb volt és kicsúszott a kezéből. Az üldözés újra kezdődött. Már lemenőben volt a nap, amikor a lányok úgy gondolták, feladják.

Sango és Kagome visszaindult a faluba, Mido pedig leült a Szent Fa tövébe. Nézte a naplementét és Sesshoumarura gondolt. Álmodozva nézett maga elé, amikor egy illat csapta meg az orrát. A szél hozta, de a lány testén remegés futott végig. „Ez ő!” – gondolta és felpattant – „Sesshoumaru!”

Elindult a rét közepe felé, hogy a szellem is észlelje őt. Aztán hamarosan megpillantotta a fehér fénygömböt. Az megállt előtte egy jó 3 méterre és lassan alakot öltött. A lemenő nap fényében ott állt előtte újra a démon. Ezüstös hajába belekapott a szél, szemei csillogtak, de valahogy furcsán néztek a lányra.