-         Az én világomban a lányokat más szóval csajoknak mondják! – a démonra nézett, és újra megszólalt – Fél óra múlva itt vagyunk! És addig higgadj le.

A két lány eltűnt a bokrok között. Jaken óvatosan Aunhoz osont, nem akart gazdája közelében lenni. Még véletlenül se rajta töltse le a dühét. A szellem leült egy fa tövébe és a semmibe bámult. Így ment ez még negyed órán át, aztán felkelt és odamordult Jakennek:

- Legyetek készenlétbe, elmegyek eléjük, ha visszajöttünk indulunk.

A démon belépett a bokrok közé és követte a lányok illatát. Még egy perce sem halad az erdőben, már megütötte fülét a két lány vidám nevetése. Közelebb ment, és kilépett a fák mögül.

Mido és Rin a patakban álltak, ruhájuk ujját és szoknyájuk ujját feltűrték, a lány nyilai és cipője a parton feküdt. Szép formás kavicsokat gyűjtöttek a vízben, Mido ismét emberi alakjában volt, így nem érezte meg a démon jelenlétét. Vidáman beszélgettek:

-         Sesshoumaru nagyúr és te mért veszekedtetek ma? – kérdezte Rin.

-         Mert aggódtam érte, ő meg arra sem méltatott, hogy visszajöjjön megnézni, hogy jól vagyunk-e.

-         Pedig biztos, hogy járt itt éjjel. De Mido, nem kéne rá haragudnod, ő mindig ilyen.

-         Mert megszokta a nagy függetlenséget. Csak nem gondolja végig, hogy már nincsen egyedül. Felvállalta hogy vigyáz rád, engem is maga mellé fogadott, de azt ne várja, hogy majd ülök és várom, mikor a nagyságos úr visszaóhajt térni vagy élve vagy halva.

-         Figyelj Mido? Te szereted Sesshoumaru nagyurat? – kérdezte a lány.

-         Ezt meg hogy érted? – nézett fel a patak aljáról Midayoi, és megpillantotta az eddig némán hallgatózó démont – Nézd már! Az emlegetett szamár hegyezi a füleit a bokrok között!

-         Sesshoumaru nagyúr! – a kis lány a férfihez szaladt és megölelte, majd megmutatta milyen szép kavicsokat szedett a folyó aljáról.

-         Ügyes vagy! Most menny vissza Jakenhez! – simogatta meg a barna fürtös fejecskét a démon, majd elindult Mido felé.

A lány elfordult és tovább kutatott szép kövek után. A démon mellégázolt a sekély vízben, a lány még mindig nem volt hajlandó ránézni. Sessh lehajolt megfogta a lány kezét és felemelte. Midayoi duzzogva nézett a démon szemébe.

- Ne haragudj! Elismerem, hibáztam, de te is túlreagálod! Egész éjjel titeket védtelek, eléggé fáradt vagyok.

- Értem én, de te akartad hogy veled legyek! És ez nem abból áll, hogyha eszedbe jutok, akkor együtt vagyunk. És a tanításom is elmaradt! – felelte még mindig duzzogva Mido.

- Rendben! Ígérem, változtatok. Megbocsátasz? – húzta magához a nőt.

- Meg. De Sessh – bújt a démonhoz a lány – különben köztünk most mi van?

- Hogy érted? – húzta össze a szemöldökét a démon.

- Hát hogy, most mi, együtt vagyunk?

- Ha te úgy akarod! – de Sesshoumaru már nem figyelt a lányra, hírtelen a levegőbe szimatolt, majd elengedte Midayoi kezét és az erdő felé tekintett – Mido változz át, és azonnal menny Rin után! Szálljatok fel AiuUhra és repüljetek északkeletnek. Használd az érzékeid és vidd őket biztonságos helyre! – azzal Sesshoumaru szemei vörösen felizzottak.

- De mi történik itt? – már a lány is érezte, hogy valami közeleg – Mit csinálsz? Sesshoumaru! – kiáltott a lány.

A férfihoz még a lány kiáltása eljutott, és változó alakjában ránézett:

- Ne kérdezz csak menny!

Mido rohanni kezdett, kezébe kapta íját és cipőit, majd szaladt az erdő felé. Futás közben alakot váltott, az erdő szélén még hátranézett. Rémülten gyökerezetett földbe a lába. Egy hatalmas, hófehér vörös szemű szellemkutya állt előtte. A kutya rápillantott és megmozgatta hatalmas fejét, mintha indulásra bíztatná a lányt. Mido még egy pillanatig bámulta őt aztán futásnak eredt. Jaken, botját szorongatva állt a rémült Rin előtt. Aun hangosan morgott, az erdő homályában vörös szemű lények suhantak a patak felé. Mido felrakta Rint Aunra Jaken ért nyúlt ő is felpattant és a sárkánylóra kiáltott:

-         Aun! Szállj fel, gyorsan! Biztonságos helyre kell vinnünk Jakent és Rint!

Aun bólintott és megmozgatta hatalmas szárnyait, és fel emelkedett. Nagy kört leírva fordultak északkeletre, közben a lányok lepillantva az előbb még nyugodt patakpartra, egy óriási morgó hófehér kutyát láttak, és egy sötét árnyat, amit még Mido éles démon szeme is alig észlelt. De valami iszonyatosan gonosz aurát érzett. A démon valami furcsa módon láthatatlan maradt. Érezte a szagát, a jelenlétét, hallotta a fák suhogását, de semmit nem lehetett látni. Aztán a lány megpillantotta, ahogy egy éjfekete örvénylő valami kicsapódik a fák közül, és feltépi a szellemkutya bőrét. Sessh vére piros patakban folyt le az oldalán.

-         Mért nem mutatod meg magad Kagevara? Vagy még fáj az 50 évvel ezelőtti vereséged? – morgott a kutya.

A lány látta, Sessh szemei nem észlelik ellen felét, így pedig reménytelen. Meghúzta Aun kantárját és megállította:

- Figyelj Aun segítenünk, kell Sesshoumarunak! Maradj ilyen magasan, hogy ne vegyenek észre, én pedig megpróbálok valamit!

A sárkányló horkantott és egyhelyben maradt, egy-két méteres kilengéseket leszámítva, de ha a szárnyaival csapkodva tartja fent magát, nem maradhat mozdulatlan.

- Rin, Jaken! Kapaszkodjatok amennyire, csak tudtok! Le ne pottyanjatok, mert akkor az uratok engem megesz vacsorára!

Midayoi hátranyúlt a tegezébe, és egy nyilat illesztett az íjára. „Ha megállítom annak a valaminek, az aurájának az örvénylését, talán látható lesz!” Megfeszítette a húrt, és célzott. A nyílvessző süvítve repült előre, majd felvette a kék fénycsóvát és egyenesen a fekete örvénylő aurába csapódott. Az felordított és a következő pillanatban már, egy páncélos, hatalmas macska szellemszerűség vállából állt ki a nyílvessző. A szellemkutya felhördült, ám a macska megszólalt:

-         Sesshoumaru! Még mindig vannak segítőid? Pedig a helyedben nem bíznék meg már senkiben.

-         Midayoi! Tűnjetek innen! Azonnal! – hörögte a fehér kutya.

-         Mi a szösz? Csak nem aggódsz értük Sesshoumaru? – kérdezte a démon.

-         Neked az legyen mindegy, Kagevara! Kíváncsi vagyok hogyan keltél életre!

Eközben Midoék még mindig a csatatér felett lebegtek. Aztán a lány észbekapott és megeresztette Aun kantárját.

-         Gyerünk Aun tűnjünk innen! – kiáltotta, de még mindig a két alakot nézte.

-         Hova siettek? – kérdezte a macska, majd az erdő felé pillantott, ami nagy hiba volt, még a mondatát sem tudta befejezni – Utánuk fiú…

A hatalmas démonkutya előre lendült és elkapta a macska torkát, ráharapott, majd a fák közé hajította. Ám az erdőből öles ugrásokkal macskák közeledtek az egyre messzebb jutó Mido és kis csapat felé. A lány felhúzta a védőpajzsot így reménytelen volt minden egyes támadás. Nem értette milyen lények ezek, mert hol tűzörvény zúgott el mellettük, hol villámok cikázták körbe őket, de nem tudtak kárt tenni Rinékben. Egyre jobban lemaradtak üldözőik, a kis csapat szeme előtt pedig a távolban megjelent a szenthegy körvonala. Aun lelassított és ereszkedni kezdett. Egy barlang előtt tette le az utasait. Mido rendkívül ideges volt. Sesshoumaru jelentős túlerővel küzdhet, ha az őket üldözők is visszatérnek. Képtelen volt megmaradni a barlangban. Mindenkit kivéve Aunt beparancsolt a barlangba, és előhúzott egy nyílvesszőt. A bejáratnál a sziklába lőtte, a szokásos kék fény mellett. Aztán kezét a nyíl kiálló élére tette, hogy az felsértse az ujját. Pár csepp vért csepegtetett a földre a barlang bejáratának másik oldaláig, majd imádkozni kezdett. A vércseppek felragyogtak, Mido egy újabb nyilat vett elő azt is a falba lőtte. Abban a percben felragyogott a vörös védőpajzs. A némán figyelő Jakenhez és Rinhez fordult:

- Ti ki tudtok jönni, és be is tudtok utána menni, de rajtatok kívül senki más. Ne hagyjátok el a barlangot, ott biztonságban vagytok! Aunt visszaküldöm hogy vigyázzon rátok, én pedig segítek Sesshnek.

A lány a sárkányló nyergébe pattant és eltűntek a kék égen. Mido minél közelebb értek a csata helyszínéhez, annál jobban félt mit talál ott. A levegő megtelt vérszaggal, és érezte benne Sesshoumaru vérének különös illatát is. A levegőbe még perzselt szőr, égett fa és hullák szaga vegyült. Aztán a patak fölé értek. A vize vörösen csillogott a sok kifolyt vértől. Sessh egy nagy kör közepén morgott. Eredetileg hófehér bundája csatakos és véres volt. Körülötte, vagy 30 macska élettelen teteme feküdt, de még mindig rengeteg volt a fák között. Mido úgy érezte, mintha egy hadseregnyi démon szagát érezné. És nem tévedett. Undorodott ettől a tömény bűztől, úgyhogy Aun hátáról az erdő egyik legzsúfoltabb pontjára célzott majd lőtt. A nyíl letarolta az összes a fák mögött rejtőző macskát. A lány újra lőtt, de közben lekiáltott a lent állóknak:

- Egy hadseregnyien egy ellen?  Nagyon félhettek Sesshoumarutól ha csak így mertétek idetolni a pofátokat. – kiabálta a fújtató, morgó macskáknak.

Sesshoumaru, viszont mérgesen összehúzta a szemeit, nem nézett a csatatér felett köröző Aunra és utasára, de morogva válaszolt a lánynak:

-         Nem megmondtam hogy meny fedezékbe? – kérdezte.

-         Felejtsd el, ha harcolsz melletted a helyem!

Ám abban a pillanatban a macskák vezetője a lány ellen indult. Intett alattvalóinak és egy tűzcsóva húzott el a sárkányló mellet. Mido felvonta a védőpajzsot, de Aun hirtelen kikerülő manővere miatt kicsúszott a nyeregből és lefele kezdett zuhanni. Ebben a pillanatban a fehér kutya elrúgta magát a talajtól és a lány alá ugrott. Mido huppanva csusszant a fehér bundában kapaszkodva a kutya nyakába. Felült és erősen kapaszkodott a dús szőrzetbe.

-         Ezért még számolunk! – morogta Sessh. – De legalább hasznosítsd magad!

-         Értettem főnök! – felelte katonásan Mido és felhúzta a védőpajzsot.