XIII. Midayoi ereje

Mido kinyitotta a szemét. Sötét volt, nem látott semmit. Aztán hallgatózni kezdett. Halk sírásra lett figyelmes.

-         Ki van itt? – kérdezte és meg akart mozdulni, de a csuklójára rakott láncok nem engedték neki.

-         Midayoi! Te vagy itt? – kérdezte a hang balról.

-         Igen! Kagome te vagy az? – kérdezte a lány reménykedve.

-         Aha! Le vagyunk láncolva! Te sem tudsz mozogni?

-         Nem, egyáltalán! De megpróbálok átváltozni.

-         Rendben! Tudod, hol vagyunk? – kérdezte Kagome.

Mido koncentrált, érezte az erejét aztán hírtelen, mintha áram rázta volna meg. A bilincsek a kezén, narancssárgán fényleni kezdtek. A lány sikítva borult volna el, ha a láncok engedték volna.

-         Nem megy! – zilálta.

-         Értem! Ez reménytelen. – sóhajtott Kagome. – csak abban bízhatunk, hogy Inuyasháék értünk jönnek.

-         Hát remélem! De hallgasd csak! – suttogta Mido.

Fülüket megütötte a kinti csata hangjai.

-         Már itt vannak! – ragyogott fel Kagome.

-         Aha! Csak találjanak meg minket. Amúgy hogyan kerültünk ide?

-         Hát te elájultál, aztán az a nagy démon felkapott minket és az egész sereggel együtt itt értünk újra földet. Minket behoztak a cellába és elvették a fegyvereinket és az ékkőszilánkokat. Röviden ennyi.

-         Még mennyi szilánk kell annak a büdös macskának? – fintorgott Midayoi.

-         Te láttad benne a szilánkokat? – kérdezte Kagome ámulva.

-         Igen. Talán 6 darab is volt.

-         Értem. Mido jön valaki! – rémült meg Kagome.

Abban a pillanatban megérkezett a zöldeskék hajú macskanő. Nyomában 10 fegyveres démonmacska állt meg a cellák előtt.

-         Nagyon figyeljetek rájuk! És semmiképpen ne vegyétek le a bilincseket, mert még a végén ez a kis fattyú felveszi a démoni alakját! – nézett a nő hidegen Midora.

-         Csak nem félsz? – kérdezte a lány vigyorogva.

-         Ne legyél szemtelen! Sesshoumaruval most végeztem, te csak a desszert lennél! – fölényeskedett a nő.

-         Nagyobbat nem tudtál hazudni? A nyomába sem érsz Sesshoumarunak! – sziszegte vissza Midayoi miközben a macskák, kirángatták a cellájából.

-         Arcátlan kis ringyó! – válaszolta a démonnő és arcon vágta a lányt. Mido szája felrepedt, de a lány tovább mosolygott.

Lenyalta saját vérét, de közben Kagomét kereste a szemeivel. Sajnos túl messze volt. „Ha hozzá tudnék érni, a kettőnk erejével csak lehetne valamit kezdeni! De hogyan?” – gondolta Mido, de már közben a harcias nőnek válaszolt:

-         Csak azért vagy ilyen bátor, mert megkötöztek. Közben meg csak egy szánalmas tizedrendű démonocska vagy!

-         Fogd be! – kiáltotta ingerülten a nő. – Hozzátok őket.

A lányokat erősen megragadták és a pincebörtönből a felszínre, vezették. Ott a lángoló házak között a városfal felé vezették őket. Aztán egy helyen, ahol bokrok álltak a fal tövében, az egyik macska felhúzott egy csapóajtót. Szépen sorban bementek az alagútba. A démon nő rájuk mosolygott:

- Ne is reméljétek, hogy itt megtalálnak titeket! Mondjuk mindegy, elvégre hamarosan halott lesz mindenki! – sóhajtott színlelt együttérzéssel a nő.

- Ne élj álomvilágban! – dörmöget vissza Mido, de ő sem érezte valami fényesnek a helyzetüket. Egyenesen keletnek tartottak, legalább is az alagút arra indult el, ezt Mido is tisztán érezte. „Valamit tenni kéne, de mit?” – gondolta, és közben a földet bámulta, nehogy hasra essen a hanyagul megfúrt alagút köves, göröngyös alján. Aztán megfogalmazódott benne a terv. Megbotlott és hangos puffanással elborult a földön. Magával rántotta a láncokat szorongató őröket is. Mögötte közvetlen Kagome őrei és a lány jöttek. A macskák a zűrzavarban próbálták kikerülni társaikat és a földön fekvő lányt, ám Midayoi felemelte bilincses kezeit, így a lánc megfeszült, Kagome őrei pedig szintén a földre kerültek. A legelöl haladó démon nő vissza nézett a kavarodás zajaira, és rémülten kiáltott rá az egymás hegyén, hátán fekvő katonáira:

- Mit csináltok? Megszöknek! – kiabálta, de nem tudott a lányok közelébe férkőzni.

Midayoi felpattant, és elkapta Kagome kezét.

-         Mit akarsz? – kérdezte a lány izgatottan.

-         Csak koncentrálj! – felelte a lány.

-         Rendben!

Mido erősen arra gondolt, hogy lepattannak a bilincsek a kezéről. A lányok kezén lüktetni kezdtek a narancssárgán világító láncok.

-         Ilyen nincsen! Senki nem képes felvenni a démoni alakját ezekben, a láncokban! – kiabálta a zöld hajú nő, társain átvergődve.

A lányok nem figyeltek rá. Aztán a bilincs egyre jobban lüktetett és lepattant a lányok kezéről. Midayoi elmosolyodott.

- Na most legyen nagy a szád! – Midayoi alakja felragyogott és mire a fény elült, a lány már démoni formájában mosolygott a nőre – Macska pástétomot csinálok belőled!

Még be sem fejezte, a mondatott, kinyújtotta a mutató ujját. Kiröppent a fényes sárga fonál. Mido négyszer, ötször arcon ütötte vele a nőt, de csak éppen annyira, hogy felszabdalja vele az arcán a bőrt.

-         Ezt a pofonért kaptad!

-         Te kis szuka! – sziszegte a nő, és már a következő pillanatban felderengett a kezében a kard.

„Aj-jaj! Ennek nem lesz jó vége!” – gondolta Mido.

-         Kagome! Fuss és hozd ide a többieket! – kiáltott a lányra.

-         Rendben! – Kagome szaladni kezdett a folyósón, de pillanatok múlva egy hangos sikítással visszafelé rohant.

-         Jönnek, itt vannak a macskák!

-         A jó büdös fene enné meg őket! – szitkozódott Midayoi.

Egy hírtelen mozdulattal mind a 10 körméből kilőtte a sárga hegyeket, és a falhoz szögezte vele a démonnőt.

-         Hát akkor futás! – kiáltott a rémült Kagoméra – Hát, ha nincsen más, akkor előre!

A két lány futásnak eredt. Szaladtak, ahogy a lábuk bírta, egymás kezét szorongatva. Az alagút igen hosszú volt és csak az egymástól távol berakott fáklyák világítottak benne. A sötét helyeken botorkálva, el-elesve tudtak csak haladni. Aztán az alagút emelkedni kezdett, és halvány fényt pillantottak meg. Kilépetek a friss levegőre, és körbenéztek.

Jól maguk után hagyták már a várost, az alatta délre fekvő folyó partján álltak. A város felett a felhők hol aranyszínű, hol kék, hol pedig vörös színnel ragyogtak.

-         Ezek a többiek lesznek! – kiáltotta Kagome és futásnak eredt.

-         Tudom, de várjál meg, valami terv is kéne, mit akarsz csinálni? – kérdezte a Kagome mellett futó Mido.

-         Ha megtaláltuk őket minden jó lesz. – válaszolta a lány.

-         Állj meg! – kiáltotta Midayoi és a földre rántotta társát.

Alig pár méterre nagy csoport ember haladt el. Egyszerű falusi emberek voltak, és macskák terelték őket, egyenesen nyugatra, a hegyek felé. Mikor a macskák hallótávolságon kívül értek, a két lány suttogni kezdett:

-         Hova viszik őket?

-         Nem tudom, de biztos hogy nem teázni akarnak velük.

-         Aha. De mit tegyünk?

-         Menny és hívd ide a többieket, én addig megnézem, mit terveznek!

-         De Mido! Ez veszélyes! Ha bajod lesz?

-         Nyugi, általában tudok magamra vigyázni!

-         Te tudod! Sietek! – válaszolta Kagome és futásnak eredt.

Midayoi nézte egy darabig, ahogy távolodik a lány, aztán rá állt a szagra. Követte egészen be az erdőbe, ott egy vékony kis ösvényen az egyre emelkedő talajon egészen, amíg egy barlanghoz nem ért. Összehúzta a szemét. „Nem tetszik ez nekem! Itt van annak a bolhás Kagevarának a szaga. Meg az embereké, plusz a macskáké. De valami itt nem stimmel.” – hírtelen felkapta a fejét. – „Ezek az ékkő szilánkok lesznek! Annál a dögnél vannak Kagome szilánkjai is! De a szilánkok távolodnak, és mennek a város felé. De nem a barlangban, hanem… Te jó ég ez itt ment el mellettem! – gondolta a lány. – „Nem baj, addig megmentem ezeket, az embereket!” – azzal befutott a barlangba.

Nem lassított, odabent tűz világított. Hírtelen macskákkal találta szembe magát, meglendítette a karját, és azok holtan estek össze, ő tovább rohant. Újabb démonok jöttek, azok is a halálukat találták meg a barlangban. Aztán egy nagy üregbe ért. Majdnem ötven ember szorongott ott a falak mellett. Előttük őrök álltak, lándzsákkal, kardokkal felfegyverkezve.

Mido lelassított, és megállt az üreg bejáratánál, és megköszörülte a torkát. Mindenki ránézett, az őrök pedig fujtatva felé fordultak. Páran elhajították a lándzsájukat és a lányra támadtak. Mido felhúzta védőpajzsot, majd az aranyszínű fonállal széttépte őket. Aztán az emberekre nézett. Azok rémülten távolodtak tőle.

-         Ne féljetek, segíteni jöttem! Na, mire vártok? Szabadok vagytok! – nézett rájuk, de azok nem mozdultak.

Midayoi sóhajtott és alakot váltott. Az emberek felhördültek. A lány előre lépett. Lehajolt egy kisgyerekhez, akinek az arcán hosszú friss seb húzódott. Mindenki megrettenve némán figyelte. Mido a kezét a sebre tette, az fehéren fel izzott majd mikor levette, már semmi nem volt a gyerek arcán.

-         Segíteni jöttem! Miko vagyok! Nem bántalak titeket! – mondta a lány lágyan és halkan.

-         Miko-sama! – kiáltotta egy emberként a tömeg és a lány köré gyűltek. Midayoi gyorsan meggyógyította a kisebb nagyobb sebesüléseket, majd felállt.

-         Kövessetek, elmegyünk innen! – azzal visszaindult kifelé.