-          Milyen apa vagy te? – kérdezte csípőre tett kézzel a lány.

-          Hogy mi? – ült fel Sessh és magasra húzta a szemöldökeit – Tudtommal semmilyen!

-          Nem úgy te lökött! A saját vágyaid előbbre tartod, mint hogy megbizonyosodj, arról hogy a nevelt lányod jól van-e?

-          Hogy a micsodám? – Sessh olyan szinten értetlenül nézett, hogy Midoból kitört a nevetés.

-          Rin, te buta! Hát nem tudod, felnéz rád, mintha az apja lennél.

-          Aha. És akkor még milyen pótcsaládtagokat talált magának?

-          Hát tudod, úgy gondolja, hogy Aun a nagynénje, én az anyja Jaken meg a testvére… - de itt már nem tudta folytatna Mido az előre törő vissza foghatatlan nevetés miatt.

-          Juj! Ez rosszul hangzott… A Jaken viszont már tényleg túlzás Mido… - válaszolta a szellem, de neki is komoly fizikai erőre volt szüksége hogy visszatartsa a nevetést, miután elképzelte maga előtt a családi idillt.

-          Ne gonoszkodj! – mosolygott a lány – Inkább gyere te őrült démon.

-          De hát jól vannak! – szippantott a levegőbe Sessh – Amúgy meg ez családi vonás!

-          Hogy mi?

-          Hagyjuk, hosszú lenne!

-          Te tudod. Akkor jössz már?

-          Ha muszáj. – állt fel a férfi is.   

-          Gyere! – fogta meg a kezét Mido és visszaindultak a kis rét felé.

Közben a lány alakot váltott. Ott már húzta a lóbőrt a három aggódó. Aun mindkét fejével a földön szuszogott, Rin a sárkányló oldalának dőlve egy pokróca alatt szundított, mellette pedig botjába kapaszkodva Jaken hortyogott ülve. Sessh nagyot sóhajtva megrázta a fejét.

-          Cssss! – pisszegett Mido – Hogy találjuk meg a cuccainkat?

-          Mondjuk, nyisd ki a szemed! – súgta vissza a démon.

-          Mi? Hol? – kérdezte a lány, majd Aun felé pillantott, amerre Sessh mutatott.

-          De aranyosak! Összeszedték a páncéljainkat. – mosolygott Mido boldogan, majd közelebb lépett és megállt – Illetve csak a tiédet, mert az enyémek nincsenek itt. – de mire kimondta Sesshoumaru vértje is eltűnt.

Mikor megfordult a szellem épp a Tenseigát fűzte az övébe.

-          Gondolkozz egy kicsit! Szellem pajzsok! – sóhajtott a démon – Na, gyere! – intett a lánynak és elindult a pár méterre álló nagy és öreg tölgyfa felé.

Mido hang nélkül követte, mikor oda értek, mind ketten a törzsnek dőlve leültek. A démon magához húzta nőt. Mido szorosan hozzábújt. Így ültek percekig. Aztán Sesshoumaru megszólalt.

-          Valamiben meg kell egyeznünk! – kezdte.

-          Mire gondolsz?

-          A te érdeked. Meg az enyém is. Naraku nem tudhatja, hogy nekem is van gyenge pontom.

-          Hogy érted? – nézett a démonra a lány.

-          Ez az utolsó közös éjszakánk, mivel holnap behatolunk a Hakureizanba. Az már az ő területe, nem akarom, hogy veszélybe kerülj!

-          De hát amint oda érünk mind ketten veszélyben, leszünk!

-          Nem érted? Ha Naraku megtudja hogy nekem mennyire fontos vagy, fel használ ellenem! Ez az, amitől tartok, mert tudod ötven év egy fán, nem lenne nagydolog!

-          Szóval erről volt szó?

-          Igen. Meg mindkettőnknek küldetése van… Nem lenne szabad másra figyelnünk…

-          De hát, mért nem mondtad el?

-          Keh.  Mintha az olyan könnyű lenne…

-          Értem. Szóval akkor senki nem tudhatja, hogy mi…?

-          Nem.

-          Rinék sem?

-          Konkrétan nem!

-          Inuyasháék?

-          Egyáltalán nem!

-          De valakivel, muszáj beszélgetnem! Kagome sem?

-          Az ő érdekében nem!

-          Értelek. Akkor mindegy.

-          Nem haragszol? – húzta még jobban magához a lányt a démon.

-          Nem, ellenkezőleg! Elfogadom a döntéseid, csak kérlek, beszéld meg velem mindig, így ahogy most.

-          Rendben. De valamit ígérj meg. Ha olyan helyzet adódik rám, hallgatsz, és nem teszel semmi felesleges dolgot.

-          Igen főnök! – ásított nagyot Mido.

-          Jó. Akkor aludjál.

-          És te?

-          Én, amíg itt vagyunk, nem fogok!

-          Ha akarsz, szólj, őrködök én is egy ideig! – mondta Mido újabb ásítás közben.

-          Szükségtelen. Aludjál Midayoi! – és a lányt is betakarta a vastag, puha fehér prémmel.

Mido a démon mellkasára hajtotta a fejét, kezeivel átölelt a szellemet, aki bal karját az ő derekára fonta, majd a lány kissé összegömbölyödött.

-          Szeretlek! – súgta, majd álomba merült.

Tudom! – válaszolta jóval később Sesshoumaru és felnézett a csillagos égre.