-          Naraku kéme, a pokoldarazsak. Nem menekült el, de kétlem, hogy csak ez az egy lett volna közelben.

-          Szóval akkor?

-          Lehet, hogy az, az ocsmány korcs mindent tud. Keh. – állt fel a démon, majd felkapta a lányt is – De nem érdekel, meghal, még mielőtt tehetne valamit. – azzal futásnak eredt.

Idő közben Jaken is utolérte őket és ura prémjébe kapaszkodva suhant velük a falu felé. Mido rettentő rosszul érezte magát, legalább olyan rosszul, mint aki most halt meg. De próbált nem törődni ezzel és Rinre koncentrálni, arra hogy meg kell találniuk. Már fél úton jártak, amikor Sesshoumaru megszólalt:

-          Mondjuk, ha visszaváltoznál, nem szenvednél ennyire.

-          Ja. Tényleg. – pirult el Mido. „Istenem de hülye vagyok. Még jó hagy rosszul érzem magam ebben az alakban a Hakureizan tövében.”

Aztán elérték a falut. Ott véres látványban volt részük. Sessh tisztán érezte a zsoldos szagát, de már nem a faluból. Azért tovább suhant. A házak között szörnyű látvány fogadta őket. Széttépett falusiak vérben úszó testei. Az egyik ház árnyékában öt kis gyerek sírt összebújva. A démon Rin szagát kereste a levegőben, de már csak halványan érezte. Mido megérintette Sessh vállát jelezve, hogy tegye le. A gyerekek rémülten bújtak össze.

-          Ne féljetek! Segíteni akarunk! Nem láttatok egy férfit egy 8 éves kis lánnyal erre?

-          Suikotsu-samára gondol? – kérdezte az egyik idősebb poronty.

-          Igen rá. Segíteni szeretnénk rajta! – válaszolta Mido.

A démon a hátérben mérgesen fújt egyet.

- Ne álmodozz Midayoi, ezek után boldog lehet, ha gyorsan végzek vele!

- Sesshoumaru! – fordult hátra a lány és összehúzta barna szemeit.

- Suikotsu-sama nem rossz ember, csak valami megszállta! – sírt az egyik kisgyerek.

- Tudom! Kérlek, mondjátok el merre ment! – lépett közelebb a gyerekekhez Mido.

- A Szent Hegy felé. És vele volt egy kis lány is.

- Köszönöm! Nem sérültetek meg? – hajolt le a gyerekekhez.

- Csak pár karcolás. – válaszolták.

- Nem baj, mutassátok! – mosolygott kedvesen rájuk a nő.

- Midayoi, nem érünk rá! – idegeskedett Sesshoumaru.

- Nem fogom ezeket, a gyerekeket itt hagyni sebesülten, Rin jól van, amíg tudtam, megvédtem, eddig Suikotsu sem bántotta! – válaszolta Mido és a kis sérültekre nézett.

Gyorsan és precízen összeforrasztotta a sebeket, a kicsik csak néztek csodálkozva. Aztán rájuk mosolygott és visszaindult a démonhoz.

-          Sesshoumaru! Add kölcsön a Tenseigát nekem! – nyújtotta a kezét.

-          Minek az, neked? – kérdezte.

-          Látsz itt élő felnőttet a faluban? Nem maradhatnak a gyerekek felügyelet nélkül.

-          Ne jótékonykodj feleslegesen, Rin még veszélyben van!

-          Kérlek! – fogta meg a férfi kezét Mido – Pár pillanat az egész.

A démon halkan sóhajtott majd a halomra hányta falusiak teteméhez lépett. Kihúzta a hüvelyből kardját, majd némán állt. Aztán a Tenseiga lassan kéken kezdett világítani. Sessh meglátta az alvilág küldötteit és levágta őket, majd eltette a kardot, ami mintha erősebb energiákat sugárzott volna. Némán Midayoi mellé lépett felkapta és suhant az elhalványuló szag után. Jaken egy darabig némán csimpaszkodott a prémen, majd ahogy közeledtek újra megszólalt.

- Nagyuram! Biztos vagy benne hogy ez jó ötlet? – kérdezte.

- Meg kell találnom Rint!

- De ez csapda lesz!

- Nem érdekel!

Suhantak tovább az éjszakában, áthaladtak a szakadék felett, fel a hegy lábához. Ott aztán furcsa dolgok kezdődtek. A levegő sistergett, ahogy előre haladtak. Jaken kiütve feküdt a prémen, de még Sesshoumaru mozgása is lelassult. Később már a lányt is letette.

-          Sessh ez nem jó ötlet. – kezdte halkan Mido – ha belülre mész az akadályon túl megtisztulsz és…

-          Hallgass. – válaszolta a démon.

-          De…

-          Tudom, hogy csapda és hogy Rin az akadályon belül van. Nincs más választásunk!

-          De van, majd én bemegyek, én ember vagyok, nem érzek semmit!

-          De gyenge is vagy.

-          Kösz! – húzta el a száját a lány.

-          Ez csak az igazság, nem állsz készen a harcra még ilyen ellenfelek ellen.

-          De te túl elfáradsz, mire oda érsz, ha addig meg nem tisztulsz.

-          Tudom. Maradj csendben! – zárta le a vitát a démon, és belépett az akadály mögé.

Mido csak csendesen a démonhoz bújta és a végtelen ködfátyolban előre haladtak.

Ezelőtt nem sokkal egy halott sápadt, gyönyörű papnő is visszatért a hegy lábánál fekvő faluba. Szomorúan hallgatta végig a falusiak beszámolóját a történtekről, majd érdeklődve hallgatta a gyógyító lány és a jó szellemről szóló történetet.

-          És még is? Hogy néztek ki? – kérdezte a papnő.

-          A lány, rettentően hasonlított rád úrnőm. – kezdte az egyik férfi.

-          Igen, a haj a beszéde, a nézése. Csak ő vidámabbnak tűnt, és az arca volt kicsit másabb! – folytatta egy asszony.

-          Pontosan, és volt vele egy hatalmas démon!

-          Ezüst haj, vértezet, hideg tekintet, méregcsíkok? – kérdezte Kikyou.

-          Igen Kikyou-sama!

-          Köszönöm a segítséget. És azt mondjátok a Hakureizan felé tartottak!

-          Igen Miko-sama!

Kikyou felkelt és elindult, majd párlépés után visszafordult.

-          Egy lovat kölcsön tudnátok adni nekem? – kérdezte.

-          Természetesen Úrnő! – válaszolták a falusiak, és egy lovat vezettek elő.

-          Köszönöm!

Kikyou nyeregbe ölt, és a Hakureizan felé kezdett vágtatni. Tudta hogy rövid az ideje, mert a lélekrablók nem tudnak áthatolni az akadályon, és ha a lelkei elfogynak ő mozgásképtelen lesz. Sarkaival hajtotta lovát, egyik kezét hátranyújtva tartotta, benne a papnő szokásos hosszú íjával.

Eközben Sesshoumaru és Mido beértek egy alakot, aki valamit vitt a kezében. Némán követték, majd a férfi megszólalt.

-          Szóval eljöttetek? – kérdezte.

-          Add vissza a lányt! – válaszolta Mido.

-          Mi a fene! Te még élsz? – kérdezte Suikotsu. – De már nem sokáig! – mosolygott és a sziklák felé nézett.

Onnan kicsapott a kígyó kard a szellem és a lány szétugrottak. Suikotsu acélkarmait Rin torkához szorította, a kis lány nyikkanni sem mert. Jakotsou Sesshoumarura mosolygott.

-          Bocsáss meg de, téged másodiknak, kell hagy, hagyjalak, pedig olyan édes vagy hogy alig birok ellenállni neked!

-          Fúj! – adott hangot a véleményének Mido.

-          Mi nem tetszik kis lány? – kérdezte a zsoldos, de már Midayoi felé csapott.

A lány félre ugrott. Semmilyen fegyvere sem volt. Tegezét és nyilait elvesztette, átváltozni nem tudott, csak védőpajzsa működött. A zsoldos nevetve csapkodott a vörös pajzs mögé bújó lány felé. Mido egyre nehezebben tartotta fenn az akadályt. Aztán Sesshoumaru is közbe lépett. Egyik alkalommal messzire ütötte a Toukijinnek Jakotsou kardját. A következő pillanatban pedig már le is csapott a meglepett zsoldosra. Az félre ugrott és Suikotsura nézett.

- Ha még egyszer megmozdulsz démon, elvágom a rosszcsont nyakát! – szólalt meg a férfi.

Sesshoumaru mozdulatlan maradt, Jakotsou pedig újra Midot vette célba, a harc egyre egy oldalúbb lett, aztán a démon megszólalt:

-          Midayoi! – kiáltott a lányra. – Fogd ezt! – azzal felé dobta a Tenseigát.

Mido elkapta a felé hajított kardot, majd a hüvelyt övébe tűzte és kihúzta a kardot.

-          Szóval a híres gyógyító kard? – kérdezte Jakotsou fintorogva – Még egy legyet sem tudnál megölni vele!

-          Úgy gondolod? - egyenesedett fel Mido.

A kard a kezében hírtelen lüktetni kezdett, majd a penge kéken felizzott. Midayoi nézte majd elmosolyodott.

- Próbáld ki! – azzal a zsoldos felé suhintott.

A pengéből kék villámok csaptak ki, amik telibe találták volna Jakotsou, de az, a szablyája mögé bújt. Amikor a hírtelen jött fény elült, a földön a Szélbordához hasonló csíkok feküdtek. Mindegyik kék tűzzel égett még. Sesshoumaru mozdulni sem tudott a döbbenettől. „A Tenseiga igazi ereje? Létezik ez? Én mért nem tudtam soha uralni?”

- A francba, Suikotsu! Ez nem lesz jó. Vágd el a gyerek nyakát és mennyünk. Ilyen erőkről nem szolt nekünk az Oou Aniki!

A zsoldos bólintott, de még sem tette meg. A keze az utolsó pillanatban remegni kezdett. Rin lecsukta kis szemeit és várta a halált. Suikotsu tétovázott.

- Jaj már megint az, az átkozott orvos! – sóhajtott Jakotsou és feléjük indult.

Ám a következő pillanatban, egy rózsaszín fényben úszó nyílvessző úszott el mellettük a levegőben, és telibe találta a férfi nyakában lévő ékkövet. Az vakító ragyogás mellett megtisztult. Suikotsu elesett és visszatért emberi énje. Rin rémülten futott Midayoihoz. Mindenki meglepetten nézett a hírtelen megjelent alakra, aki kilőtte a veszőt. Kikyou volt az.

Habár már alig tudott menni, íjára támaszkodva a fekvő Suikotsuhoz lépett. Csendben beszélgettek, Sesshoumaruék egyszer sem szóltak közbe. Aztán a férfi megkérte Kikyout hogy távolítsa el az ékkőszilánkot a nyakából. A papnő habozott, ami hibává fajult. Jakotsou kígyókardja lecsapott és a zsoldos távozott az ékkőszilánkkal. A miko fáradtan sóhajtott és visszaindult lovához.

-          Kikyou! – szólt a nő után Mido.

-          Igen? – a papnő visszafordult, de a teste már túlságosan legyengült a szent akadály miatt.

-          Kikyou! – kiállotta Mido és a nőhöz futott.

-          Nem tudok mozogni. Az akadály, sajnálom! – suttogta a papnő.

-          Ne mondj ilyeneket! Kiviszlek! – azzal a lány felemelte a magatehetetlen nőt. Benyúlt a hóna alá, és Kikyou egyik kezét a vállára dobta, másikkal a papnő derekát fogta és megindult a ló felé.

-          Sesshoumaru! Vidd ki Rint erről a helyről. A falu mellett találkozzunk! – nézett vissza a démonra Mido, miután az erőtlen Kikyout felültette a lóra, majd ő is utána szállt.

A szellem némán bólintott és megindult, Rin és Jaken követték.